Platón ​benéz az ablakon 3 csillagozás

Bertók László: Platón benéz az ablakon

A ​költő hetvenedik születésnapjára megjelent kötet az 1983-tól írt, kötetben is megjelent minden versét tartalmazza, és korábban megjelent köteteiből mindazt, amit máig is vállal és fontosnak tart. A kötetnyitó három vers (Átok; Csendélet; Intés) 195455-ben íródott, ebben a kötetben jelennek meg először, és a Rákosi-korszak generációkat tönkretevő, megbélyegző eseményeit idézik: „Elvitték minden gabonánkat./ Anyám sírt, apám hallgatott./ Öcsém lopott a sajátunkból/ a lónak egy marék zabot.” (Csendélet). A korai versek egyszerűsége, tömörsége Bertók László költészetének a következő évtizedekben is fő jellemvonása maradt: 1986 és 1995 között, majdnem egy évtizedig szinte csak szonetteket írt, és az 1995 óta napvilágot látott szabadvers-kötetei, illetve a 2004-es kötet, a tömörséget leginkább érvényesítő Háromkák (magyar haikuk) is ezt a stílusirányt folytatja. Az apró részletekre, a tárgyi környezet és azon keresztül az emberi lélek változásaira figyelő, fölöttük elmélkedő költészet… (tovább)

>!
Magvető, Budapest, 2005
664 oldal · ISBN: 9631424774

Kedvencelte 1

Most olvassa 1

Kívánságlistára tette 3


Kiemelt értékelések

SignorFormica>!
Bertók László: Platón benéz az ablakon

A költő által kanonizált életmű 2004-ig. Vaskos kötet, fél évszázad verseivel. A 20. századi magyar líra jelentős teljesítménye! Bertók László egy igen nagy magyar költő. Klasszikus versformáktól biztos kézzel mozdul el a modernekig, sőt a keleti formákig is. A lírai én lépkedjen bárhol a létezés bonyolult vagy egyszerű lépcsőin, tapasztaljon kis és nagy dolgokat a magánélet rezdüléseitől a politika viharaiig, minden verse mögött az örökkévalósággal vívó, feleselő, pillanatot rögzítő mester figyel.


Népszerű idézetek

Liat>!

Jelen vagyok, hát ne keress

Megszületett az unokám.
Mondhatnám, ez benne a vers.
Volt, nincs. Semmi a semmihez.
Két sejt átjutott a falán.

Jövök-megyek, mint a. Nem ám!
Csak néz a sok ügyeletes.
Mennyi? Ki sózta be? Mi lesz?
Nóta? Oly sok viszály után?

S akkor az angyal a szobán.
Persze, csak utólag. De ez.
Ahogy egy kozmikus lemez.
Nem is tudom, csak jár a szám.

Igen? Legjobb rím a talán.
Jelen vagyok, hát ne keress.

Liat>!

Találgatom, mi az

Marad a hétpecsétes,
se te, se én, se ő,
a ha hiába kérdez,
a stréber felelő.

Ülnek a fák az ágon,
töri az ág a fát,
egyik, hogy merre szálljon,
másik, hogy nincs tovább.

Egek között az égen
izzik a kerti gaz,
piszkálgatom, hogy égjen,
találgatom, mi az.

Valahol kellett volna,
valami esni fog,
de csak a füstje, korma,
ami már nyílt titok.

Firkálom ezt a verset,
pittyeget egy rigó,
fütyülni, az a legszebb,
hallgatni, az a jó.

Liat>!

Mikor a tenger süllyed el

Két pillanat között a hely,
s hogy mozgott és árnyéka volt.
Képzeljetek el egy hajót,
mikor a tenger süllyed el.

Két semmi egymásra tüzel,
és beszélgetnek a golyók.
Ennyi ha volt. A többi sróf,
rettegés, robbanás, röhej.

Mit tudott, aki legközel?
S a már-már benne? Fák? Rigók?
Mért magát mondta, aki szólt?
Meg lehetett volna? Kivel?

Mért villog a parton a jel?
Ki válaszol, ha hallgatok?

Liat>!

Vízszintesedem

Vízszintesedem. Ha megállok,
leülnék inkább, ha leültem,
feküdnék, mintha nehéz zsákok
lapulnának a sejtjeimben,

ha fekszem mélyen, mint az Isten,
összefoglalva a világot,
szétterülnék, mint fény a vízben,
haldoklóban a dobbanások,

ha kinyújtózva eltalálok
valami partig, ami nincsen,
feszülnék, mint befagyott álmok,
minden víznél vízszintesebben,

s ha egy csillag megakad bennem,
tetőtől talpig kiviláglok.

Liat>!

Lenn a földön a szó

Lenn a földön a szó,
december van, esik,
hazudni volna jó,
röpülni egy kicsit.

Azt mondani, rigó
s lehajolni megint,
egy bújó, egy hunyó,
és se bent, és se kint.

Azt gondolni, talán,
és hogy akkor mozog,
s mert csak nő a hiány,
ásítani nagyot.

Azt hinni, hogy galamb,
megsül és berepül,
s ami jön, nem harang,
csak addigra kihűl.

Érezni, hogy halál,
lesni alóla ki,
látni, hogy megtalál,
mert nehezebb neki.

Lebegni, mint pehely,
mely akkor is kizár,
várni, hogy jöjjön el,
mint tavaszi madár.

Dobbal készülni rá,
zenét a földbe is,
túlélni, mondaná,
aki abban se hisz.

Temetni a csodát,
vermelni a jeget,
nézni, hogyan megy át
fénybe az üzenet.

Szó nélkül fogni fel,
tér nélkül vallani,
sohasem múlik el,
csak lesz mit mondani.

Liat>!

Még kiderül, hogy te, hogy te meg én

Egy József Attila-sorra

Mintha autón vízzel teli kádat.
A tudománynál több a lelemény.
Jobb befürödni már az elején,
mint csuromvizesen futni utánad.

Friss fenyőhabbal mostam meg a hátad,
de te azt dúdoltad, nincsen remény.
A dallam nem változtat szövegén.
Hova tegyem a csöpögő ruhákat?

Tele van képtelenséggel a század.
De hát mindig, mindent a tetején?
Még kiderül, hogy te, hogy te meg én,
hogy az egész a mi lelkünkön szárad.

Lehetett volna másként? Van bocsánat?
Ki dönti el, hogy mi a költemény?

Liat>!

Szavak

Egy szál virágot csak, egy
levelet, a zöld színt, a
nedvet, a rostok mögötti
surrogást, a mozgást csak,
a semmiből csinál semmit
szárnyalását, a mindenható
hiányt, az elkövetni sokkal
könnyebb, mint jóvá tenni
ólmelegét, az önfeláldozó
jelentéktelenség tágasságát,
a legalsó tégla alatti
eget csak, az áttetsző a világ,
mint a hajnali ölelkezés
sarokkövét, az érintés megadó
ketrecét, ahonnan fölszáll,
a temető krizantém-illatát,
ahová lenyugszik,
a savak megtartó ízét,
a nyelv eladó házát csak,
az életet és a halált csúfoló
vázát csak, Uram,
ahová egyenként
beesnek a szavak.

Liat>!

Aki többet tud az van itt

Korszak múlik el kapkodunk
a második az most a sikk
tüsténkedik a harmadik
s mind a négyen magunk vagyunk

ami történik már a múlt
aki többet tud az van itt
s mintha ősz volna megtelik
madarakkal a vándorút

senki sem akar háborút
csak még egy kicsit hazudik
és azért lő mert lelövik
s hogy reszkessenek a tanúk

s mindenki lesi a kaput
mert megölelne valakit.

Liat>!

Nem férek el

A csalódásból jégdara esik, fekete lábú
madarak csipegetik a guruló
vizet. Nem férek el a papíron. Ha azt
mondanám, hogy tavasz van, nagyot
nevetnél. Pedig mindegy. Az érzelem
hatalmasabb az észnél, a leszakadt ég
mint a fölfordult teaszűrő, borul rá
a legszebb évszakra is.
Ki ivott és mit?, szaglásznak az
időjárás-jelentők. Hova lett a
tealevél?, ki eszi ollóval a salátát?,
kutakodnak a főszakácsok.
Olyan súlyos,
ami legalul összegyűlik, hogy csak az
élő szervezet bírja ki, a nehéz
elemek kettéhasadnak, a tollpihe
kiszáll a teaszűrő lyukain. A csillagászok
elszégyellik magukat, új
galaxist jelentettek, pedig csak
megállt a lélegzetem, ráz a hideg, elfogy
belőlem a magyarázat. Össze kellene
söpörnöm, amiből
mindig ott marad valami,
közölnöm kellene veled, hogy
jól vagyok.

Liat>!

Ahogy áll a jövő

Gyalogosok között
ahogy megnő az út,
ahogy feljő tömött
lábnyomokba a múlt,

ahogy célja, neve,
s elszámolni akar,
ahogy köveibe
belekopog a fal,

ahogy áll a jövő,
és mindenki rohan,
s vagy én, vagy te, vagy ő,
de semmi sem olyan,

ahogy a döbbenet,
a körkörös igék,
a hiszek, a leszek,
s a hová, a miért,

ahogy a szívközel,
a messzülő dobok,
ahogy megérkezel,
s érzed, hogy nem vagy ott.


Hasonló könyvek címkék alapján

Petri György: Összegyűjtött versek
Terék Anna: Duna utca
Faludy György: Vitorlán Kekovába
Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén
Terék Anna: Halott nők
Bereményi Géza: Versek
Baka István: Versek
Szöllősi Mátyás: Állapotok
Lelovics Zoltán: Szűrt realizmus
Csukás István: Összegyűjtött versek