A ​kettészakadt villamos 2 csillagozás

Eleven feszület

Csontig vetkőztem, beengedtelek
bordáim közé, lásd magad,
s mondtam, csak mondtam, már nem is neked,
hogy te is milyen messze vagy,

s hogy még messzebb a szép szavak,
s hogy nincs tovább, de mint holt kráterek
torkába, még besüt a nap,
hogy jobban lássam, ami elveszett,

s te, mint ki múzeumban lépeget,
mustrálgattad a csontokat,
elképzelted, hogy te a föld felett,
én meg máris a föld alatt,

s mikor magadra hagytalak,
néztél rám, mint eleven feszület.

Melyik szó a másik?

Úgy jön a vers, mint régi ismerősök
arca a tömegben, utcán, valahol.
Fölvillan és nincs, ha meg nem előzöd,
kibukva emlékek hullámaiból.

Nézitek egymást, két alagút vége,
süt a nap, sötét van, robog valami.
Belőled? Beléd? Indulnál feléje,
de lábad, mint nehéz hegyek lábai.

S egyszer csak eléd áll, kezedet fogja,
ahogyan a vakot sétálni viszik.
Ujjongsz, bár titkon oldalaznál vissza,
hisz nyitott szemekkel vártál valakit.

Mondja? Mondjátok? Melyik szó a másik?
Ki fog szemgödörben meszet oltani?
A jéghegy, ha a tövéig kilátszik,
önmagába tud csak belebotlani.

Búcsúztok egyre tapintatosabban.
Sohasem derül ki, hogy ki kicsoda.
S álltok halálig szaladó szavakban,
mint egy határtalan fal két oldala.

Az összes ág

A csupacsonk, az örökké visszanyesett
utcai fák emlékeznek-e vajon
tavalyi, tavalyelőtti ágaikra,
fáj-e a levegő, ha jön a front, ha
hetekig esik az eső, ha a régi
csatákról álmodnak, s helyben futnának
kicsit az égen, talán a jobb közérzet,
talán a fürge tavaszi szél miatt,
fáj-e ott, ahol semmi sincs, de ahová
beirányozzák megint a most kibújt
hajtásaikat, ahol a hiány szinte
húzza őket, s minél keskenyebb az út,
annál kedvesebb a megérkezés, ahol
megvan az összes ág, de minthogy megvan,
nem lényeges már, tehát visszahúzódik
lassan a törzsbe, gyökérbe, a földbe?

Kicsúszik a kezedből kezed

Elmúlt az ünnep, s mint akinek
nem jöttek meg a vendégei,
fölteszed az új teavizet,
hogy legyen miért begyújtani,

megáll a ház előtt valaki,
akkora a csönd, hogy kireped,
s mintha belőled csapódna ki,
homlokon üt az ablaküveg,

kicsúszik a kezedből kezed,
csak azt fogod keményen, ami
magától is marad, aminek
beléd szakadtak fullánkjai,

topogsz, hogy történjen valami,
s rettegsz, hogy ez után mi jöhet.

Egyszerűbb volna

Okosabb egy szál gyertyát gyújtani,
mint átkozni a nagy sötétséget,
jut eszembe a higgadt kínai
mondás, hogy megint gödörbe lépek,

és a számon van már, hogy azért ezt
nem vártam volna, s rohannék neki
fejjel, ököllel, ha ennyit érek,
úgy ne akarjon velem játszani,

ki is? így adná tudtul valaki,
hogy nem tart méltó ellenfelének?
vagy én hibázom el? de veszteni
könnyebb, ha azt mondom rá, hogy végzet?

miért örülök a piciny fénynek,
ha egyszerűbb volna ordítani?

Fölér a lélekig

Ha kimerülnek tartalékai,
vergődik a test a lélek szerint,
szeretne megint hasonlítani,
régi tükörbe vigyázva tekint.

Titkos utakon furcsán megszalad,
árnyékát méri, fölágaskodik,
elképzel égig érő falakat,
és szomorú, amikor hazudik.

Gyanús neszekre gyertyát gyújtogat,
lopva nézi a villanykapcsolót,
parányi csillagokban megakad,
s magyarázkodik, hogy csak álmodott.

Példákat keres, s nem leli magát,
hát az se, ez se, egy minta se jó,
ha verset ír, a ríme nagykabát,
de megijed, mert nem esik a hó.

A lendület a kályháig viszi,
ott bűntudata lesz, szégyenkezik,
s mikor megpróbálja, már nem hiszi,
hogy térdelve fölér a lélekig.