A ​lakók 45 csillagozás

Bernard Malamud: A lakók Bernard Malamud: A lakók

Két író – egy néger és egy zsidó – ül egy lebontásra ítélt New York-i házban; regényt írnak. A romos ház s a két, kisebbséghez tartozó író, meg egymáshoz s a művészethez való viszonyuk nagyszabású jelképpé növekszik, többet tudunk meg belőle a mai amerikai társadalmat feszítő valódi ellentétekről és az e társadalomra oly jellemző, benne gyökerező irracionális gyűlölködések kísértetleple mögé búvó álellentétekről, mint megannyi szociológiai tanulmányból.

Eredeti cím: The Tenants

Eredeti megjelenés éve: 1971

>!
Geopen, Budapest, 2007
188 oldal · ISBN: 9639765054 · Fordította: Réz Ádám
>!
Európa, Budapest, 1977
218 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630711818 · Fordította: Réz Ádám

Enciklopédia 3


Kedvencelte 3

Most olvassa 2

Várólistára tette 33

Kívánságlistára tette 11


Kiemelt értékelések

>!
n P
Bernard Malamud: A lakók

Saját könyvek olvasására fogok törekedni – gondolta n, aztán összeírta, hogy ma mit hozzon ki a könyvtárból. Egyet letudtam, ez is jó. Nem volt egyszerű „beköltözni” a lakók közé, mondjuk hely sem lett volna rá, mert mind a két író belakta már a saját területét és csak a néha résnyire nyitva hagyott ajtón keresztül tudtam megismerni őket. De amit láttam, na, nem a környezetük, a lepusztult lakások, életek – hanem az, ahogy az írás által megteremtik maguknak a létezést, a túlélést, az érdekes volt. Én nem lennék író. Én nem leszek író. Nem azért, mert nem lenne miről, dehogynem, kész regény mindenki élete, meg ugye íródik az magától is, hanem mert fáradtságos dolognak látom, bár, azt olvastam, hogy amíg ír az ember, addig legalább tudja, hogy él. De milyen életet? Erről is szól ez a könyv.

6 hozzászólás
>!
Frank_Spielmann I
Bernard Malamud: A lakók

Egy érv a kortárs amerikai irodalom mellett. Ezt a könyvet – Máraival ellentétben, milyen hazaáruló is vagyok én :) – mindenkinek ajánlom. Miért? Mert „ott van”, és nem untatja az olvasót felesleges monológokkal. Nem akar moralizálni – csupán csak megmutatja a szereplőit, a világát. És ezzel többet mond minden filozofáló monológnál. Egy jó író így csinálja.

Az alaphelyzet csodálatosan abszurd: két író – az egyik zsidó, a másik fekete – ír egy házban, ahol csak ők ketten élnek, mert le akarják bontani. Képzeljük el a nagy épületet, 5-6 emelettel, kiürített odúkkal, amelyek valaha az ott élők lakásai voltak, és a két kopácsoló írógépet. Egyetlen berendezett lakás van csak, Lesseré, a zsidó íróé, akit néha megzavar a háziúr (szintén zsidó), szintén zseniálisan tragikomikus jellem… A két író, akik egy nőt szeretnek (bár időben nem egyszerre), és akinek az írás fontosabb mindennél, még az életnél is, a szerelemnél is – egyszerre nevetséges, és tragikus. Az egész könyv egy nagy tragikomédia, bár nevetni ritkán akad kedvünk olvasás közben. Lesser és Willie Spearmint (ő a néger író, neve találó utalás Willie Shakespeare-re), szinte mindenben különbözik egymástól. Egyetlen kapcsuk az írás – de arról is teljesen más az elképzelésük. Két véglet: a forma és a szellem elkötelezett hívei állnak szembe. Mást akarnak az írástól. Lesser magát akarja jobbítani vele, Willie a világot. És itt van a nő, akit mind a ketten… szeretnek: Irene. Szeretne nyugodtan lehorgonyozni egy férfi mellett, nem fontos neki, hogy milyen a bőrszíne: a férfi az férfi, akár fekete, akár fehér, ha zöld, akkor már nem, mert akkor vízihulla, de az élő férfiak mind hasonlóak. Őt nem érdekli se Willie feketesége, se Lesser zsidósága, nem akar megbántani senkit, gyerekeket szeretne, szeretne igazán nő lenni: anya és szerető egy személyben. És kifogja szerencsétlen ezt a két írót. Nem irigylem.

Egyébként érdekes volt úgy olvasni, hogy Lesser is a harmadik regényén dolgozik, és én is. Bár a két író teljesen más munkamódszert használ, mint én, és én nem kötelezem el magam se a forma, se a szellem mellett: mesélni akarok, a forma és a szellem pedig jön magától, de egyik sem fontosabb a másiknál. A legfőbb különbség köztünk az, hogy ők több évig dolgoznak egy könyvön, hogy aztán elégedetlenek legyenek vele. Képtelenek befejezni, amit írnak. Vagy túl sokat akarnak, vagy a könyv akar túl sokat tőlük.

A legtragikusabbnak mégsem ezt éreztem, a „szörnyű írói sorsot”, hiszen a legtöbb író nem teszi tönkre az életét a könyvéért, és mégis jó író marad. A legtragikusabb ez a felfedezés volt: az emberek nem tudnak összefogni. Itt van két elnyomott kisebbség tagja: egy zsidó és egy néger, és ahelyett, hogy összefognának, ellenségeskednek egymással. Gyűlölik egymást. A fekete azt gondolja, hogy most aztán eljött a feketék ideje, a zsidóban pedig ott a zsigeri félelem az egész feketeségtől, és a félelem szintén gyűlöletet szül. Ma Magyarországon ezt a félelmet nem kell magyaráznom: nem a feketéktől vagy a zsidóktól, hanem a cigányságtól. Ha meglátunk egy kicsit is barnább bőrt, reflexből elővigyázatosabbak leszünk. Mind a két kitaszított emberi csoportot, a feketéket és a cigányokat az köti össze, hogy mindkettejüket a lopással és a bűnözéssel kötik össze. A fehér ember, aki a világ urának képzelte (képzeli?) magát, nyomorúságba taszította őket, valami ismeretlen okból, amit jobb is lenne nem tudni, hogy bűnözniük kelljen ahhoz, hogy életben maradhassanak. Csak azért, mert mások – a színük, a világnézetük. A lakókban ez is előjön, a feketék fehér-ellenessége, valamint az antiszemitizmus is, amit bár a fehérek találtak ki, ironikus módon a feketék is átvették.

Kinek van igaza? Senkinek persze, nincs igazi főhősünk sem, a két író nem nevezhető hősnek, csak szereplőnek. Valljuk be, a bőrszín nem jelent semmit, és az sem, hogy író valaki, de néha még az sem, hogy férfinak vagy nőnek születtünk. Emberek vagyunk, egyetlen faj, az egyetlen értelmesnek mondott faj a világmindenségben (a földönkívülieket most hanyagoljuk – az másik könyv :)), és úgy tűnik, kicsinyes okokból szeretnénk kipusztítani magunkat. Persze mindenki mást, van, aki a zsidókat, van, aki a feketéket, van, aki a sárgákat, a fehéreket, a kreolokat, az inuitokat, a hontalanokat (Iván!), az oroszokat, a szőkéket, a barnákat, a nácikat, a komcsikat, a Stones-rajongókat, a Fluor-rajongókat, a kicsiket, a nagyokat, az ateistákat, a keresztényeket, a Greenpeace-eseket, engem, téged, hiszen mindenkiben találhatunk valamit, nem is nehezen, amire rámondhatjuk: káros a többi emberre nézve. Ilyenek vagyunk, ez van a génjeinkbe írva, vagy csak a civilizáció hozta ezt?

Olvassuk el ezt a könyvet, és próbáljunk meg egy kicsit jobban figyelni egymásra, és nem gyűlölni olyan hamar és könnyen. Inkább haljunk bele a szeretetbe, mint a gyűlöletbe. Ja és gondolkozzunk is néha – jót tesz, akárcsak a szex vagy a rakenroll.

11 hozzászólás
>!
Sárhelyi_Erika I
Bernard Malamud: A lakók

Huh, ez nagyon! A tartalmat illetően sok mindent elárult a fülszöveg, így azt magam sem taglalnám jobban. Remekül felépített regény az írásról, az író emberről, ugyanakkor a faji ellentétekről. A történetben egymásba fonódik a kettő, egyik sem választható el a másiktól, és ez a párhuzam visz el végül a végkifejletig.
A sztori hátterében ugyanakkor több másik, a szereplők által írt regénybe, novellába is beleolvashatunk – tűnődtem is rajta, hogy ezeket vajon később (esetleg korábban) megírta-e Malamud, vagy nem szolgált más célt, mint hogy a két főhős jellemét, motivációit alátámassza. Mindenesetre kicsit regény a regényben érzete is van közben az olvasónak, szokatlan, de jópofa megoldás. Bátran ajánlom a könyvet bárkinek (de azoknak különösen, akik írással is foglalkoznak az olvasás mellett).

>!
Chöpp P
Bernard Malamud: A lakók

Malamud nagy kedvenc. A lakók felér egy lakóközösségi pszichoterápiával.

>!
regulat 
Bernard Malamud: A lakók

Meglepett.
De ne kérdezze tőlem senki, hogy ez most miről, vagy inkább minek a harcáról szólt, mert nem tudom. Lehet, hogy az írásról, a tudatos és az ösztönös írás párharcáról. Lehet, hogy a fehérek és feketék szembenállásáról. Lehet, hogy csak két pasi harcáról a nőért. Lehet, hogy…
Annyi minden lehet, és csak ki kell választani, hogy kinek miről szól az elhagyott bérház két lakójának, a két írónak a párharca…
Mert választani van miből bőven.

>!
Európa, Budapest, 1977
218 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630711818 · Fordította: Réz Ádám
>!
olvasóbarát P
Bernard Malamud: A lakók

Magával ragadó Malamud kötete, ha nem is ugyanolyan élvezettel olvastam minden sorát. Ami nagyon tetszett az a mű mindnek felett gondolata, az alkotás folyamatának bemutatása. A műalkotás létrehozása nehéz dolog, a megfelelő tartalom és forma megtalálása nem mindig sikerül, hosszú és keserves küzdelemben születik a mű. Az írás azonban semmihez nem hasonlítható tevékenység : „gondolat születik, világít, mint egy hétkarú gyertyatartó lángja.” A néger és a zsidó szerzők nagyon különbözőképpen közelítenek az íráshoz, a történethez és az élethez, és egymáshoz.

2 hozzászólás
>!
hencsa06
Bernard Malamud: A lakók

Kicsit értetlenül állok a könyv előtt. Régebben már olvastam, most újra a kezembe került. Kemény könyv, sok mindenről szól . Számomra elsősorban a fehér ember és néger közti ellentétről , érdekes megközelítésben. Egy zsidó és egy fekete író küzdelme egymással , a társadalommal , megspékelve egy kis szerelemmel.

1 hozzászólás
>!
kvzs P
Bernard Malamud: A lakók

Egy rasszista néger és egy rettegő zsidó meséje ez, akik hatalmassá hízlalják a rögeszméjüket és a félelmüket, és az írói köpönyegükkel próbálják takargatni a mérhetetlen önzésüket. Ebben a történetben mindenki áldozat, de mindenki csak a saját maga áldozata, ezt mégsem ismerik be, hanem mindig mást okolnak a saját nyomorukért. Az egyedüli színfoltot ebben a nyomasztó folyamban a beágyazott történettöredékek jelentették.

>!
petibácsi
Bernard Malamud: A lakók

Furcsa egy könyv.
Egyrészt stilisztikailag sehogy sem állt össze.
A leíró részek pl. könnyed kézzel, játékos, sőt, már-már naiv kis metaforákkal voltak megírva, ott is ahová ez nem illik. Harlemet én pl. NEM ilyen hangulatúnak képzelem: „Látta magát a Nyolcadig Avenue-n, a 135. utcán túl, egyedül sodródik kifelé a hatalmas, sötét tengeren, bár körülötte hemzsegnek a kis hajók tarka vitorlái és a színes madarak, néger férfiak és nők minden árnyalatban és változatban.”
Főleg a regény elején volt sok ebből, és mivel a karaktereinket is csak lassacskán, inkább a tetteiken keresztül ismerhetjük meg, azt kell mondjam, hogy ez a könyv számomra lassan indult be (én sem gondoltam volna, hogy egyszer egy 180 oldalas kisregényről írom ezt:P).
Ezzel szemben baromi jók voltak a teljesen váratlanul ránk zúduló képzeletbeli jelenetek (pl. a hasisozásnál, vagy a regény legvégén), annyira kilógtak a szövegből, mintha hirtelen egy teljesen másik könyvbe tévedtem volna. Olyasmi látomásosság volt ez, mint a beat íróknál, pl. Hubert Selbynél vagy mondjuk Ken Kesey kakukkjánál a ködjelenetek.
Ezek a meglepetésszerű támadások felhúzták még fél csillaggal, na meg, mi tagadás (sokan elmondták/leírták már), az alapszituáció is elég jó volt.

>!
myaurelia 
Bernard Malamud: A lakók

Nekem nem tetszett. Mindig azt gondoltam, hogy két írót összeköt az a közös élmény, amit az írás ad, és ez az élmény elegendő, hogy ők jóban legyenek. Író alatt itt mindazokat értem, akik napi több órát dolgoznak egy-egy írásukon. A két ember eltérő szociális háttérrel érkezett a lakásba, emiatt az írásuk sem lehet hasonló. Megértem, hogy a magánéleti szál miatt nem lehettek jóban, de számomra úgy tűnik, hogy Lesser „élvezte” a szenvedést, mivel nem fogadta el Levenspiel ajánlatát.
Willie Spearmint alakját nyelvileg nagyon jól ábrázolta és a szövegbetétek is jók voltak,

3 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Sárhelyi_Erika IP

Ételnek nem alkalmas az irodalom, de a szomjat csillapítja.

15. oldal (Geopen)

10 hozzászólás
>!
myaurelia

A szeretet, ha van határa, nem is szeretet.

155. oldal

>!
Sárhelyi_Erika I

Ha egy könyv kilenc és fél éve készül, nyugodtan el lehet felejteni.

11. oldal (Geopen Könyvkiadó)

29 hozzászólás
>!
Sárhelyi_Erika I

Kínos, ha egy metaforapárról az esketés alatt kiderül, hogy viszolyognak egymástól (…)

149. oldal (Geopen)

>!
Frank_Spielmann I

A regényírás azért is jó, mert az ember addig legalább féken tartja a halált: csak nem abbahagyni az írást.

>!
Frank_Spielmann I

Mi az otthon? Az a hely, ahol nem gyilkolják meg az embert, ha sikerült odáig elérnie; ha mégis, akkor nem otthon.

>!
Frank_Spielmann I

Ha az ember elolvas egy történetet, ami tetszett neki, nem is nehéz folytatni vagy kicserélni a végét. Vagy írni valami hasonlót.

>!
Sárhelyi_Erika I

– Gondolod, hogy jó író… szóval, hogy jó író lesz?
– Jónak jó, csak egyenetlen. Ha komolyan végigcsinálja, akkor biztos, hogy jó lesz.
– Mi az, hogy komolyan? Úgy, mint te, akinek kipállik a töke az írásban?
– Félseggel senki se lehet jó író.

96. oldal (Geopen)

6 hozzászólás
>!
Sárhelyi_Erika I

(…) nem esett nehezére segíteni egy írótársán. Az írók segítenek egymáson. Egy bizonyos határig: első az, amit ő ír.

49. oldal (Geopen)

3 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Caroline Kepnes: Te
John Williams: Stoner
Daniel Keyes: Virágot Algernonnak
George R. R. Martin: Trónok harca
Stephen King: A halálsoron
Barbara Demick: Nincs mit irigyelnünk a világtól
Mario Puzo: A keresztapa
Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!
Frank Herbert: A Dűne
Chuck Palahniuk: Harcosok klubja