Sztratón: Tyrusban járva épp egy véres rabszolgalázadás kellős közepébe csöppentem. A csőcselék válogatás nélkül gyilkolta az urait, de az egyik rabszolgámban volt annyi emberség, hogy megkímélje az életemet, így el tudtam menekülni a többiek dühe elől. A lárma elcsitulása után a győztes söpredék királyválasztásra készült, mégpedig a saját soraiból. A nagy eszükkel kitalálták, hogy az lesz a király, aki egy meghatározott napon elsőként pillantja meg a felkelő nap sugarát. Egy tágas mezőn gyülekezve valamennyien kelet felé fordulva lesték a napfelkeltét, kivéve az én szolgámat, aki a tanácsomat megfogadva, arccal nyugatnak várt. Képzelheti, hogy mekkora bolondnak nézték. A dolognak az lett a vége, hogy miközben a többiek még mindig a keleti eget bámulták, az én háttal álló szolgámnak sikerült megpillantania a nyugati irányban álló torony kupoláján felcsillanó napsugarat. Találékony bölcsességén ámuldozva leborultak előtte, ő azonban szerényen félreállt, mondván, hogy mindent nekem köszönhet. Summa summarum, az istenek akaratából én lettem a királyuk.
Raffaello: Úgy látom, e tanács igencsak nagy hasznot hajtott magának, de annyira azért mégsem találom csodálnivalónak.
Sztratón: Ugyan már! Az itteni bölcselők mind egyetértenek abban, hogy a szolgámnak kifejezetten gyakorlatias tanácsot adtam. Az igazság megragadásának előfeltétele ugyanis, hogy hátat fordítsunk a többségi véleményeknek. Az egészséges közvélemény, mint főszabály csak akkor érvényesülhet, ha ellenvéleménnyel ütközik.
97-98. oldal, Második fejezet, XI. párbeszéd - Sztratón és Raffaello (Pont, 2016)