Elefántcsontparti ​történet 7 csillagozás

Bernard Bois Dadié: Elefántcsontparti történet

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A regény első lapjaink egy kisfiú rohan lélekszakadva, apró, szívós testének minden erejét megfeszítve: nyakon ne csípjék, vissza ne vigyék az iskolába, a szigorú tanítónéni elé. Tulajdonképpen gyanútlanul boldog gyerekkorába menekül vissza bácsikája ültetvényére, a szavannák számára ismerős világába, ahol megbontatlan egységben él az ember és a föld, ahol az egzotikus természet valóságos jeladásait át meg átszövi még a mítosz.
De Climbié útja kifelé vezet ebből a világból, más, tehetséges afrikai fiatalokkal együtt meg kell járnia Francia Nyugat-Afrikai iskolarendszerének grádicsait, ha szűkös-szegényes formában is, de meg kell ismerkedjék a francia kultúra nagy hagyományaival, hogy előbb a gyarmatbirodalom tisztviselője váljék belőle, s hogy végül rátaláljon az igazi útra, vissza a néphez, Afrika forrongó valóságához, amelyben feltartóztathatatlanul bomlik a múlt, és alakul a jövendő.

Eredeti cím: Climbié

Eredeti megjelenés éve: 1956

>!
Európa, Budapest, 1977
242 oldal · Fordította: Dutkay Magyar Katalin

Várólistára tette 3

Kívánságlistára tette 4


Kiemelt értékelések

>!
eme P
Bernard Bois Dadié: Elefántcsontparti történet

Dadié regénye nemcsak elefántcsontparti történet, hanem afrikai történet, úgy általában. Vagy tovább szélesítve a kört: a gyarmatosított országok, népek története. Rávilágít gyarmatosító és gyarmatosított konfliktusokkal terhes viszonyára, kultúrák ütközésére, előítéletekre, elnyomásra és az önazonosságért és függetlenségért vívott harc, az öntudatra ébredés lehetőségeire. Mindezt egy fiú, az önéletrajzi ihletésű Climbié alakja révén próbálja egységbe foglalni a szerző, ám maga a regény inkább csak fel-felvillantott képek, elmélkedések, cselekményfoszlányok sora, mintsem élettörténet, Climbié vázlatos útjára mintha csak kötőanyagként lenne szükség.

Dadié remekül tud atmoszférát teremteni, miközben a gyerek Climbié törzsi világának, életének hétköznapjait ábrázolja és hiedelmekkel, mítoszokkal szövi tele. Később, a gyarmatosítók elnyomó rendszerének részletezése során azonban ez a hangulatteremtés veszít az erejéből, egyre erőteljesebbé válik a jogtiprás, az afrikaiakat megvezető, egymás ellen fordító, kizsákmányoló hatalom elleni kritika, amely az iskolázott, értelmiségivé vált Climbié döntéseiben és sorsában is tükröződik.
Az anyanyelvétől, szabadságától, kultúrájától megfosztott ember története ez a regény, azoké, akiket morálisan is próbálnak megsemmisíteni, hogy minden erejüktől megfosztottan kiszolgáltatottak is kiszolgálók lehessenek.
Dadié könyve ennek ellenére pacifista és pozitív végkicsengésű, az elbeszélő bízik a megbékélés lehetőségében.
Irodalmi szempontból nem remekmű, de komoly gondolkodnivalót ad elsősorban az erejének fölényében, kultúrájának magasabbrendűségében annyira magabiztos nyugati világnak. Persze ha egyáltalán elérnek hozzá a szavai.

>!
mandris
Bernard Bois Dadié: Elefántcsontparti történet

Az Elefántcsontparti történettel immár a címszereplő ország is felkerült a térképemre. Sajnos azonban ez nem lett olyan maradandó és kellemes élmény, mint a többi. Sajnos, nem ez volt az első afrikai regény, amit olvastam, és korábban már Achebe, Mariama Bâ, Charles Mungoshi, Tsitsi Dangarembga és mások alaposan feltornázták az afrikai irodalommal szembeni elvárásaimat. Ezeket pedig ez a regény nem tudta megugrani. Hiába önéletrajzi ihletésű ugyanis a könyv, vagyis a szerző nagyon jól ismeri, amiről ír, az egész nem tud összeállni. Hiába kapta a regény is a főszereplő nevét (Climbié), ha ez a főszereplő is mintha csak jobb megoldás híján szerepelne a regényben. A vele kapcsolatos események ugyanis nem állnak össze egy folyamattá, hanem inkább csak rövid epizódokban ismerjük meg, ráadásul úgy, hogy végképp nem látjuk az események mozgatórugóit, nem ismerjük meg igazán a főszereplőt, és így esélyünk sincs azonosulni vele. Az, hogy miért éppen ezek történtek a szerelővel, is csak az utószóból derül ki: azért, mert a szerzővel is ez történt. Kár, mert ígéretesen indult, csak aztán ez az ígéret beváltatlan maradt. Azért is kár, mert vannak a regényben érdekes gondolatok. Talán, ha kicsit még érlelte volna a szerző, dolgozott volna még a regényen, vagy ellenkezőleg, nem regényt próbált volna írni, hanem esszéket, akkor a végeredmény sokkal jobb lett volna.

>!
GTM P
Bernard Bois Dadié: Elefántcsontparti történet

Valamiért elkezdett érdekelni Afrika. Talán az Afrika kihívás indított el felé, amit persze nem tudtam bevállalni, mert túl későn bukkantam rá. De ez már mindegy is, mert menthetetlenül elindultam az úton, és élvezem az afrikai utazást. Olvastam eddig egy érdekeset, egy remekművet, egy különleges novellaválogatást végén egy szintén remek írással. Ebben a könyvben viszont csalódtam.

Pedig értékes könyv, és hasznos is a maga nemében. Irodalomként azonban gyengének találtam. Hiányzott a feszültség. Nem ismertem meg a főszereplőt. Az életútját ismerem, a gondolatait is meg a kitartását, amivel a törzsi világból művelt emberré küzdötte fel magát. Azonosulni tudok eszméivel, átérzem fájdalmát a gyarmati sors kilátástalansága miatt. Nem ismerem azonban az embert, a személyiséget. Mindvégig elvont, élettelen figura maradt. Inkább az afrikai értelmiségi absztrakt alakja, mint hús-vér ember.

Pedig fontos témát dolgoz fel a regény, és biztos, hogy megírása idején jelentős szerepet játszott a kibontakozó afrikai irodalomban. Bemutatja a gyarmati világot, az égbe kiáltó igazságtalanságokat, a kizsákmányolók arcátlanságát, röviden: a fehérek és feketék ellentétét. Bizony nincs valami jó véleménnyel rólunk, leszedi a keresztvizet a népnyúzó európai übermensch-ről.
Mégis, mindennek ellenére is, az író nem a békétlenséget hirdeti, hanem az egymás megismerésén, a közös emberi értékek megtalálásán alapuló megbékélést. Szimpatikus gondoltak.

Ezért tudtam végül megbocsátani a könyv legzavaróbb hibáját, a didaktikusságát. Részleteiben sokkal inkább politikai felhívás, esszé, röpirat, mint regény. Bevallom, néha untam is. Mégsem bántam meg, hogy végigolvastam, hiszen sok információt kaptam belőle egy eddig ismeretlen világról és a gyarmati függésben élő népek öntudatra ébredéséről.

>!
Tompetyo
Bernard Bois Dadié: Elefántcsontparti történet

Már régóta kinéztem magamnak ezt a könyvet, de sajnos mindezigáig elsiklottam mellette, pedig ez egy igazán jó történet, ami egyaránt szól, mind az afrikaiaknak és mind az európaiaknak. Egy egyszerű fiú életútja, aki az ősi, törzsi életformát elhagyva, belecsöppen a gyarmati életbe, bele a küzdelmekbe, igazságtalanságokba, a két kultúra harcába. Hiába küzd, rá kell jönnie, hogy származása ebben a világban leküzdhetetlen akadály, és nemcsak neki, hanem az egész népének. A főhős harcra szólít, de ezt a harcot nem fegyverrel, hanem szavakkal és türelemmel kell megvívniuk, míg a fehér emberek meg nem találják a megértés és a békés közeledés módját. Addig viszont hosszú az út, olyannyira, hogy még ma sincs vége, ezért nem lehet a regénynek sem vége. Az elefáncsontparti történet sajnos befejezetlen…
Bernard Dadié, az idén 97 éves író, mind hazája, mind Afrika legkiemelkedőbb alkotói közé tartozik.

>!
XX73
Bernard Bois Dadié: Elefántcsontparti történet

Számomra olyan hatással volt, mint egy festmény. Egy hatalmas tabló. A mester gyors ecsetvonásokkal rajzolja fel hazája-gyermekkora képeit. Nagyon hangulatos, amikor egy-egy leírásba belelendül.

A téma viszont egyre erőteljesebben a politikai ideológiák felé fordult. Mostanában több afrikai regényt olvastam a hatvanas évekből. Kevés olyan akadt, mely nem vérzett el ezen a ponton. Sajnos ez nem tartozik közéjük.


Népszerű idézetek

>!
vercsa

Az írás kicsit összepiszkolta a falat. Ennyi az egész. Hát olyan súlyos hiba, ha az iskola falára írunk? Az öröm, amit a tanulás okoz a gyereknek, a lelkesedés, amely magával ragadja, ez vezeti a kezét; tudásszomja, a heves vágy, hogy mielőbb elolvassa az osztály minden könyvét, ez adja ujjai közé a szenet, ezért nyújtja ki a nyelvét, hajtja félre a fejét, és mindezt, sajnos, nem értik a felnőttek. Ha az ember az iskola falára nem írhat, akkor melyik falra írhat hát? Igen, a felnőttek, akik mindig olyan megfontoltak, nem azok többé, mihelyt kölykökkel van dolguk…

6-7. oldal

>!
Tompetyo

Egy népet mindig rosszul ítélünk meg, ha nem említjük meg csak a hódítókat vagy azokat, akiket a körülmények késztettek fegyverfogásra.


Hasonló könyvek címkék alapján

Ahmadou Kourouma: A Függetlenség fényes napjai
Ahmadou Kourouma: Allah nem köteles…
Aké Loba: Folyóisten Fiai
Koffi Kwahulé: Big Shoot
René Maran: Batuala
Agota Kristof: Trilógia
Camara Laye: A fekete fiú
Fatou Diome: Az óceán gyomra
Amadou Hampâté Bâ: Wangrin, a furfangos bambara
Ferdinand Oyono: Az öreg néger és a kitüntetés