Ckó, ​a fényképész 3 csillagozás

Ha a fülszövegben olyan van, hogy e könyv „musili igényű”, az nyilván elvárásokat kelt az emberben – feltéve, hogy a fülszövegíró nem annak szinonimájaként használta a fenti jelzőt, hogy „rohadt hosszú, képtelen voltam végigolvasni”. Berkovits könyve Boroczkót (Czkót), a fényképészt* és famíliáját kíséri végig a Monarchia végnapjaitól kezdve egészen napjainkig, azzal az alig titkolt céllal, hogy szubjektív óriástablót fest a teljes magyar XX. (és XXI.) századról – ilyen értelemben igénye valóban musili, sőt: még Musilnál is musilibb. Hogy a megvalósítás musili-e… hát, hellyel-közzel. (De inkább közzel.)

(Itt közbe kell vetnem: szégyen, nem szégyen, én szeretem A tulajdonságok nélküli ember-t. Szerintem torzó voltában is óriási fúziója a szépirodalomnak és az eszmetörténeti olvasókönyvnek. Elnézést kérek érte. És azt is idejekorán le kell szögeznem – ennek később jelentősége lesz –, hogy én azt a könyvet egy percig sem untam.)

Ami vitathatatlan: Berkovits nagyon eredeti stílussal rendelkezik. Ez a (helyenként abszurd hangvételű) történetecskékre széttördelt alig-epikus ív egyszer-másszor egészen remek jelenetekben csúcsosodik ki. Ezek az anekdoták gyakran csak színleg anekdoták, mögöttük egy esszé van elbújtatva az ember és hatalom viszonyáról. Talán ezek a legerősebb részei e regénynek: ahol egy Berkovits-szereplő konfliktusba kerül valamilyen hatalomtechnikai jelenséggel, és reagál rá: megtörik, átalakul, meghunyászkodik – gyakran nem is a hatalom maga töri meg őt, hanem az, amit beleképzel a hatalomba –, esetleg bátran kiáll az igazáért. Érződik ezeken a jeleneteken, hogy Berkovits sokat töprenkedett mindezen, és valóban értékes-érvényes megállapításokra jutott.

Szóval ez az elem tetszett – úgyhogy elég sokáig a négy és fél csillagnak állt a zászló. Aztán valahogy a regény szépen-lassan elkezdte leamortizálni önmagát. Nem arról van szó, hogy romlott volna a szövegminősége** – pusztán nem változott. Ami azt jelenti, hogy ugyanaz a lekvár, amitől az elején az ujjamat nyalogattam, egyszeriben csömört okozott – érthető, ki a fene akar állandóan ugyanolyan lekvárt enni. Jó lett volna, ha az amúgy izgalmas témát némi dinamika megmozgatja, mert így fele tájon bizony beleragadtam a dágványba, és nehezen kecmeregtem ki belőle. Kár.

* A fényképész ebben a kontextusban nemcsak foglalkozást jelöl, hanem egy olyan személyt, aki kívülről, saját erkölcsiségének objektívjén át képes szemlélni a társadalmat.
** Jó, hát az utolsó száz oldalban (a rendszerváltás utáni évek szemlézésében), valljuk meg, romlik. De a legeslegutolsó bekezdések nagyon szépek (mondhatni: felemelőek), kicsit vissza is hozták a jókedvemet.

Ez volt az első olvasásom Berkovits Györgytől, a Merítés próza-díja kapcsán került kezembe a könyv. Megörültem a témájának, mert anno a Filmintézetben Szilágyi Gábor óráin alapos fotótörténeti képzésben részesültem, s most kíváncsian vártam, hogy az író mit tud kihozni a négygenerációs fényképészcsalád történetéből. Pozitívumként említhetem, hogy a nagyregény megáll a lábán, Berkovits jól egyensúlyoz a különböző politikai vonulatok és emberi hozzáállás tekintetében (ha valaki utánanéz az életművének, akkor láthatja, már régóta edz ezen a távon). Viszont pont ez a nagylátószög okozza az apró részletek elveszését, csak a kötelezőt hozza, túl gyorsan pörögnek az események is, én pont azokat a kis mindennapi eseményeket hiányoltam, ami átélhetővé tette volna a leírtakat. Talán ha Berkovits novellában vagy kisregényben fogalmazza majd meg gondolatait, kiélesednek a vonalak Ckó fényképén.

Röviden: még egy huszadik századi többgenerációs családregény. Még egy posztmodern, de funkció nélküli töredezett mondatszerkesztés. Még egy jelenet, amiben a szereplő a gondolatait szedi össze egy találkozó előtt. Még egy részletes, oldalhosszú szobaleírás, különös tekintettel a székek háttámláinak színeire. Még egy alkalom, amikor a fülszöveg felemás érzéseket kelt, de mivel kitartóan kiemelt helyen van a könyvtárban, végül csak kiveszem. Még egy példa, amikor az első benyomásra (hagyd a polcon) kellett volna hallgatnom. Még egy könyv, ami nem rossz, de nem is elég jó.