Ősz ​a Nádtengeren (Lengemesék 3.) 95% 127 csillagozás

Nem lett a kedvencem ez a könyv, de azért nem mondanám rossznak sem. Tetszettek a lengék, a történetek úgy általában, de az annyira mégsem, hogy mindig leselkedett rájuk valami baj. Hol a béka műlábtartóját vágja el valaki, hol a patkányok támadják meg őket, hol pedig a harácsok foglalták el a nagy fűzfát. Úgy látszik én jobban szeretem a békés, vicces meséket.:)
http://konyvutca.blogspot.co.ke/2016/08/mesevalogatas_20.html

Ha nem lett volna az őszi címes kihívás, talán sosem ismerem meg a lengéket és Berg Judit Lengemeséit. Kár lett volna, be is terveztem gyorsan a többi kötetet is. Persze jobb lett volna sorban olvasni, de semmit nem vont le az élményből, szerencsére csak halvány utalások vannak a korábbi kötetekben történtekre, de azoktól teljesen függetlenül is el lehet olvasni az őszi mesét.

A mese olvasása közben nekem többször A zöld urai című animációs film jutott eszembe, hiszen a természetben élő lengék is madarakon repülnek és őrzik a nádas rendjét, az ott élőket és persze harcolnak az ellenséggel, ha úgy alakul. A legjobban az tetszett, hogy az első fejezettől kezdve mennyire szépen van irányítva a különböző cselekményszálak egymásba fonása, még véget sem ér az egyik szál, de már bele van óvatosan fonva a lehetőség egy másik irányra (például a fecskék történetébe a későbbi támadás lehetősége). Így a sok kis történet egy kerek, szép mesévé kapcsolódik össze.

A rajzok néha mosolygásra késztettek, például ahol Pallasz, a szürkegém és nagyapó vizsgálják Szurtost és Pallasz a kezeivel fogja a fecskét :-D (vajon a gyerkőcök észreveszik?). Minyon és Nokedli (micsoda jópofa nevek!) láttán pedig valamiért mindig az Alice csodaországban ikrei jutottak eszembe.

A történet frappáns, nagyon akciódús, nem lehet rajta unatkozni, sőt, felnőtt létemre már az első fejezeteknél azon izgultam, hogy mi lesz majd a támadással, a harácsokkal, Vilkó hajával. Azt hiszem, ha egy korombeli olvasót teljesen le tud kötni egy mese, akkor a gyerekekkel sem lesz másként. Ráadásul a nádas nagyon jó választás, egy olyan helyszín, amelyet minden gyerek ismer és talán a mese olvasása után más szemmel nézi a lengedező nádszálakat és az ott élő élőlényeket.

Ezt olvastam csak a sorozatból, de engem meggyőzött. Sokkal jobban tetszett, mint a Rumini, végig lekötött, szórakoztatott. Kisiskolásoknak, kezdő olvasóknak ajánlom.

Nem tudom ezt a sorozatot maximális lelkesedéssel olvasni, ezért inkább a gyerekeim „objektív” szűrőjén keresztül szedegetném össze a könyv pozitívumait:
1. Hallgatóságom nem bírta kivárni az esti mesélési időt, a felétől kiolvasták önállóan a kötetet (8, 10, 12 év); sőt, a legidősebb késztetést érzett, hogy előkapjon újra egy Rumini kötetet . Mindezek Berg Judit gyerekírói tehetségét dicsérik. (Berg Judit rengeteg mindent alkotott viszonylag kevés idő alatt és felsorolhatnám, hogy mik azok a sorozatok, amik nálunk nem arattak osztatlan sikert, de ismerős családoknál meg épp fordított a helyzet, így inkább maradjunk annyiban, hogy sokféle mesenyelvet kipróbált már, különféle erősségű visszhangokat keltve;)
2. A gyerekeim pár fejezet után máris benne voltak nyakig a Nádtengerben : felelevenedett a sok hónappal korábban megismert – ezek szerint számukra felettébb izgalmas és átélhető – világ az összes szokatlan szereplővel egyetemben.
3. Lettek kedvenc hőseik, akikkel tudtak azonosulni.
Összegzésül tenném hozzá, hogy szerencsére nem csupán fekete-fehér figurákat vonultat fel a sztori és a cselekményszálak sincsenek mindig szigorúan elvarrva, így a Lengemesék -sorozat jó nyitánya lehet a bonyolultabb olvasmányoknak.

A nyári nagy hajrában a 2015-ös zsűrizés határidejének vészes közeledtével végül feladtam, és félbehagytam ezt a mesekönyvet, mert nem kötött le és akkor túl hosszúnak bizonyult. Mivel bekerült a TOP 10-be*, pótoltam az elmaradásomat és újfent belevetettem magamat a nádtengeri lengék őszi történetébe.
Sajnos a történet ezúttal sem kötött le, talán hiányzott a sorozat első két kötetének az ismerete ahhoz, hogy jobban érdekeljen, bár azt el kell ismerni, hogy egyáltalán nem voltak zavaróak a visszautalások. Az is élvezheti a könyvet, aki ezt a részt vette először a kezébe. Csak az nem én voltam, mert kicsit untam. Van ez így.
Furcsa lesz, amit az illusztrációkról is írok mindjárt, ugyanis összességében a színvilág és a képek is nagyon tetszettek, egy – igen lényeges – elemet leszámítva: magukat a főszereplő figurákat, a lengéket és a harácsokat. Talán paradoxon, de összességében mégis kellemes benyomásom volt a képekről a fenti ellenére.
A lengék és harácsok ellentéte eszembe juttatta a tücsök és a hangya állatmesét, a tanulság ugyanúgy levonható itt is a szorgalmas munkáról:

„– Szüretelni nagyon fárasztó! – tiltakozott Minyon.
– Éhezni sokkal rosszabb!”

* Ezúton is megragadom az alkalmat, hogy felhívjam a figyelmeteket rá, tessék szavazni a legjobban tetsző mesekönyvre itt: https://moly.hu/szavazasok/merites-dij-2016-gyermekirodalom-kozonsegdij.

A Lengemesék többi részét nem ismerem, igazából csak belecsöppentem ezeknek a nádasban élő tavilényeknek az életébe.
Érdekes és összetartó közösségi életük van, tetszik, ahogyan segítenek egymásnak, és megszervezik az életüket. Szükségük is van erre, hiszen picik, és vannak ellenségeik.
Kedvenc részem az elején, amikor megmentik, Kormos, a fecske fiókáját, és a téli készülődés, sürgés-forgás az Öreg Fűzbe való beköltözés előtt.
Kedvesek ezek a zöldes vízilények – bátrak, önfenntartók, összetartók, saját szabályaikkal, szokásaikkal.
Jó volt betekinteni, szép, harmonikus, természet közepén zajló életükbe: érdekes volt, hogy nádirigókon lovagolnak, makkokkal töltik védekezésre való ágyúikat. Nagyságukat tekintve olyanoknak képzeltem a lengéket, hogy a fejük kb. diónagyságú lehet.
(Füttyös) Vilkó lengefi sokszor vakmerő bátorsága szimpatikus, pl. különösen tetszett az a cselekedete, amikor szúnyogcsalogató kenőccsel kente be a haját, de számomra sok volt. Nem hiszem, hogy mindenben ő a megoldóember. Szerintem nem túl jó ötlet csak egy hősre kihegyezni egy történetet (főleg ami négy részből is álló sorozat), mert így hiába van a többi szereplő, eltörpülnek, elhomályosodik alakjuk egy zöldfülű, akarom mondani, még nem bebarnult hajú fiúcska tetteitől. Pedig „nagy csóka” a nagypapi, és kedves lengelány Lile is, akiket szerettem volna még több oldaláról is megismerni. Vagy akár Táltos vagy Danka Dani barátját.

Bár nem vagyok ínyenc, de szívesen megkóstolnám a pattogatott békelencsét…
Timkó Bíbor rajzait már nem először látom, nem rajongtam értük eleinte, de kezdem megkedvelni – főleg a kis aranyos nézésű, élénk tekintetű arcábrázolásait.

Amíg olvastam gyakran eszembe jutott ez a dal: https://www.youtube.com/watch…

@meseanyu Merítés-díj / gyermekirodalom (2015) c. kihívásához.

Ahogy így olvasom a sorozatot a fiúknak, egyre jobban tetszik. Engem talán sokszor jobban megviselt, mint a fiúkat, ha nem volt már idő ezekre a mesékre, csak valami rövidebbre. Az eddigi három kötet közül ez volt a kedvencem, ebben volt eddig talán a legtöbb izgalom. Külön tetszett, hogy immár nem csak a lengék, hanem a harácsok nézőpontjából is íródtak részek, és ebben a kötetben már kevésbé fekete-fehérek a dolgok. Az a legkevésbé sem volt zavaró, hogy nem a „megfelelő” évszakban olvastuk. És a könyv maga ezúttal is nagyon szép lett.

Miért nem olvastam még lengekalandokat?! Muszáj lesz pótolom a többit is, mert nagyon élvezetes olvasmány! És annyi minden van beleépítve a természetről, és mégsem szájbarágós.

Ha összehasonlítom az előző két kötettel, akkor hasonlókat nyújtott ez a rész is. Részt vehettünk itt is a békaderbin (igaz, főhősünk is végre ringbe szállhatott), s ismét ellenséggel kellett küzdeni. S kikkel kellett volna ismét háborúzni, ha nem a harácsokkal, akik már megint találtak ehhez szövetségeseket.
Az eleje aranyos volt a könyvnek: egy fecskefióka életét kellett megmenteni. Vilkó persze nem félt ismét szabályt szegni. De hát, ha mások megmentéséről van szó…
Aztán jött a megszokott békaderbi, amin zajlott egy-két gazság és igazságtalanság, de végül bebizonyosodott, hogy kik a valódi nyertesek, ill. hősök.
A télre való készülődést felölelő fejezeteknek nagyon örültem, s annyira olvastam volna még erről, ezekről a mindennapokról, a tevésről-vevésről-gyűjtögetésről-télreeltevésről-takarításról. De megint megjelentek a harácsok, s kezdetét vette a harc a fűzfa megmentéséért. Tudom, kellettek a kalandok ebbe a kötetbe is, s végülis minden hasonló esemény másként történt, mint előzőleg. A békaderbi és a harácsokkal való küzdelem is új formát öltött, de én mégis szerettem volna valami másról olvasni. Szerettem volna, ha valami nem megszokott dolog történik. Talán szigorú vagyok, de e miatt nem tudok több csillagot adni.
Az illusztrációk változatlanul tetszettek. A fecskeraj ábrázolása a maga egyszerűségében nagyon mutatós volt. A fűzfa belsejében zajló nyüzsgést, munkát ábrázoló képen jó volt elböngészni. Viszont sajnálom, hogy Táltosnak az egyik ábrán határozottan megvan eredeti zöldben mindkét mellső lába (karja). Pallasz pedig (aki egy gém), emberi karral nyúl a fecskefióka felé. Hát miért nem a szárnyaival??

Élveztem Vilkóék újabb kalandját. Jó volt betekinteni az életükbe. Nem semmi a téli szállásuk. Annyi füstifecske egy helyen! Varázslatos lehet. Nem semmi lehetett a csata a vízipatkánnyal.