Magyar ​Copperfield 171 csillagozás

Bereményi Géza: Magyar Copperfield

Bereményi Géza régóta várt önéletrajzi regénye elsősorban a szerző gyermek- és ifjúkorával foglalkozik. A második világháború után eszmélő gyereket nagyszülei és a Teleki téri piac nevelik. 1956-ban tízévesen éli át a forradalom fordulatait, hogy kamaszkori lázadása és ifjúkori indulása egybeessen a Kádár-rendszer megszilárdulásával. Bereményi önéletírásában sorra veszi és ragyogó portrékban örökíti meg élete első huszonöt évének meghatározó figuráit és találkozásait. A szellemes anekdotákban bővelkedő regény a 20. századi magyar történelem krónikája emberközelből, és egy érzékeny művész vallomása.

>!
Magvető, Budapest, 2021
636 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631434378
>!
Magvető, Budapest, 2020
640 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631434378
>!
Magvető, Budapest, 2020
640 oldal · ISBN: 9789631439700

Enciklopédia 14

Szereplők népszerűség szerint

Baránszky László

Helyszínek népszerűség szerint

Budapest


Kedvencelte 24

Most olvassa 45

Várólistára tette 142

Kívánságlistára tette 104

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

szadrienn P>!
Bereményi Géza: Magyar Copperfield

Mert a valódi, ami igaz, az sosem olyan vékony, mint egy légből kapott hazugság. Mert egy egész korszak világa vastagítja meg, kényszerek összevisszasága a benne szereplők következetlenségeit. És ezért van még a nagyapák történeteinek is olyan jellegzetes íze, ha igazat mondanak, hogy az ember megérzi azt.

Valószínűleg a nagyapák történeteinek jellegzetes íze tehet róla, hogy számomra a Bereményi-univerzum középpontja nem lehet más, mint a Teleki téri piac, és a soklakásos, zegzugos udvar, ahol élete első hat évében nagyszüleinek társaságában cseperedik a visszaemlékezéseit papírra vető szerző.
Róza és Sándor a zöldséges stand fejedelmi párjaként tündököl, amikor lányuk rosszul sikerült házassága után pár hónapos unokájukat magukhoz veszik. Alakjuk mesebeli óriásokéval vetekszik a kisfiú képzeletében, és otthonuk mindig is mitikus hely marad, ahonnan mindenkor erővel és szeretettel töltekezhetnek fel leszármazottaik.
A csepeli lőszergyár munkásnőjéből a piac nagyasszonyává vált Róza nagymama világa az ima, az álom és az intuíció, de megérzései magabiztosabban irányítják a családi vállalkozást, mint a nagypapa bármelyik furfangja.
Sándor nagyapának pedig megismerhetjük az összes bűnét, hibáját és mulasztását, karizmatikus karaktere mégis toronymagasan emelkedik a sokkal silányabb anyagból gyúrt nevelőapa és vér szerinti apa fölé. És ő lesz az, aki saját példáján és igaz történetein keresztül elmagyarázza unokájának a történelem működését és lényegét.
Ahogy távolodunk a Teleki téri piacról, úgy halványul el az emlékekből sugárzó ragyogás, a szereplők már köznapi, átlagos figurák, az iskolák, a hétköznapok, a nevelő apa esztelen szigora maga a kiábrándító valóság. A varázslat elmúlik, a korrajz viszont éles és látványos marad.
Amellett, hogy a visszaemlékezések meg-megtörnek, másfajta optikát kapnak a különböző életkori szakaszok bemutatásakor, a regény iskoláskori és már az első ifjúságba hajló jeleneteit időnként túlzottan részletgazdagnak éreztem, közelebb állt volna hozzám a sűrítettebb, lényegre törőbb ábrázolás. Sándor nagypapa, a jó kereskedő, biztosan nem mérte volna ennyire bőven az oldalakat, és valószínűleg Róza asszony is lealkudta volna hatszáznegyvenről háromszáznyolcvanra.
Összességében egy sokszínű, viszontagságokkal teli, mégis optimista és magabiztos életrajzot ismerhettem meg egy viharos történelmi időszak kellős közepén, várom a következő kötetet a Magyar Copperfield egyetemi éveivel.

gesztenye63 P>!
Bereményi Géza: Magyar Copperfield

Különös, bizonytalan érzések, ambivalens intuíciók. Leginkább ezek voltak a meghatározó olvasói benyomásaim Bereményi hullámvasútjáról. Egyrészt végtelenül személyes, kitárulkozó vallomások sora, aztán meg távolságtartó, szinte kirekesztő-elutasító szerepvállalás. Néhol komfortosan bekuckózós, gyermeki őszinteségtől áradó, tiszta, őszinte történetmesélés, máshol meg inkább didaktikus, erőltetett helyzet- és szerepmagyarázás, önigazoló betétek. Mégis, a legfőbb paradoxon, amely elbizonytalanít az értékelésemben, az a gyermekkori környezet érzelmi káoszából, zavaros családi kötelékeiből fakadó, Teleki téri és egyéb meghatározó belvárosi helyszínekhez köthető – már-már disszociatív személyiségzavaros – állapotban egykedvű belenyugvással elmerülő gyerekemberből, szinte varázsütésre megszülető pápai kollégista szabadember megjelenése. Ez az individuum emlékezik, visszavetít, ítéletet mond és elkönyveli önmagát, mint a gyermekkori abúzus, szeretetlenség és a nyers, vérvonalat őrző-védő majomszeretet ellentmondásának hányatottságában nyakig merülő, örök vesztest, miközben egyre erősebben sugalmazza, hogy a fellelt váratlan szabadság minden idők dicső bajnokává, a szellem legyőzhetetlen héroszává, igazi győztessé tette őt…
Szóval ez a szándékolt, vagy csak számomra jelen lévő paradoxon nekem emészthetetlen, óhatatlanul eltorzulnak a kezdeti tiszta, gyermeki emlékek, csorbul a hitelesség. Végig gondom volt a gyermeki emlékezet és a kamaszként ébredő, független, szabad személyiség időskorból rátekintő visszaemlékezésével, az alakuló személyiség vesztes-győztes küzdelmének ábrázolásával, az egyensúly megtartásával, avagy épp annak tarthatatlanságával. Különösen erős példa erre, az a bizonyos balatoni anzix, ahol Bereményi megkísérli plasztikus – még a korabeli jassz szlenget is megidéző –, érzékletes képekkel becsalogatni az olvasót a vasfüggöny mögött élő, keleti virággyermekek hobó (vagy inkább bohó) életébe. Számomra ez a jelenetsor szinte bántó módon erőltetett (bármennyire is így történhetett), az ábrázolás túlzottan részletes, hangsúlyos. Így erősen kilóg az ekkor már egyre inkább távolságtartó, a szerzőnek az eseményeket önmagától is egyfajta művészi (vagy majdhogynem arisztokratikus) távolságban eltartó irányától.
Ami a történelmi események és a szerző személyes élettörténetének helyzetei, szituációi közötti kapcsolatot illeti, az kifejezetten dicséretet érdemel. A megvalósítás tiszta és elegáns, sehol nem érezhető az összemosódás, esetleg a kényszeredett beleerőltetés, az a bizonyos távolságtartás ebben az esetben kifejezetten előnyére válik a textusnak.

Összességében elmondhatom, hogy Bereményi – itt és most gyermek- és ifjúkorára fókuszáló – önéletírása igen komoly irodalmi teljesítmény, rendkívül értékes darabja a kortárs magyar prózának. Úgy vélem azonban, hogy laikus olvasónak is erősen szemet szúrhat az alkotás folyamatában rejlő csapda, miszerint a szerző saját állítása szerint egyvégtében, kvázi sorvezető, előzetesen leszúrt cölöpök nélkül abszolválta a teljes, nagy folyamot. …és egy hosszú évek vajúdásából született csodaszép gyermeket igen nehéz visszatuszkolni a szülőcsatornába, hogy bizonyos, furán kunkorodó testrészekből még lecsippentsünk, máshová meg talán hozzáadjunk valamicske húst, vért, izmot, belsőségeket…
Mindettől függetlenül, feltétlenül ajánlom a könyvet, hiszen a Magyar Copperfield szerintem az idei könyvtermés egyik meghatározó darabja (lesz).

eme P>!
Bereményi Géza: Magyar Copperfield

Bevallom, mindig is szerettem önéletrajzokat, önéletrajzi regényeket olvasni. Ezt az olvasmánylistám nem feltétlenül tükrözi, nem összpontosítottam erre a műfajra, viszont ha utamba kerülnek ilyen írások, szívesen merülök el bennük. Ahogy Bereményi regényében is, főként az első, a gyerekkort, a nagyszülőket, a Teleki téri piacot és egész mikrouniverzumát bemutató részekben. Nosztalgiára hajlamos énem jól érezte magát ebben a miliőben. Szerettem a regény személyes hangvételű, vallomásszerű epizódjait, ráadásul Bereményi remek atmoszférát teremt és remek portrékat rajzol. Különösen a két nagyszülő alakja emelkedik ki a regény első felében, az az éltető, formáló erő, amely belőlük sugárzik, és a főhős számára meghatározóvá válik. (Később Nagy Zsigmond, a 74%-os hadirokkant veszi át leginkább a nagyszülők helyét, majd jönnek újabb „tanítómesterek” is, de ők már kevésbé markáns alakok.)
Ahogy leválunk erről a sugárzó, élettől lüktető középpontról, valahogy sivárabb lesz minden, picit hétköznapibb, az ábrázolást is kevésbé erőteljesnek érzem. Ahogy tágul a világ és ébredezik az értelem, ahogy a felsőbb hatóság, a politikai-ideológiai nevelés, az erőszak különböző formái (beleértve a családi bánalmazást) egyre érezhetőbben nyilvánulnak meg az egyén életében, egyre nehezebben megfoghatóbbnak és megfogalmazhatóbbnak tűnik minden. A titkok és elhallgatás, az erőszak és sokszoros kötöttségek világában identitását kereső egyén eszmélése egyben a tárgyilagoság, távolságtartás és önreflexió kialakításának útja is. Ez természetesen tükröződik a narratíva szintjén is. És itt, a regény (túl)részletező, kissé túlírt, mégis hiányosnak érzett második felében éreztem úgy, hogy nem áll össze a kép. Az „élhetetlenség” bélyegét hordozó főhős fejlődésének rajzában hiátusok vannak, nem mindig meggyőző (legalábbis számomra) a jellemfejlődés folyamatának megragadása. Helyette inkább gyakran el-elkalandozó, túlrészletezett epizódok sorát kapjuk, amelyek engem személy szerint néha fárasztottak.
Talán azt mondhatnám: részleteiben szerettem ezt a regényt: elsősorban remek portréit, őszinte, vallomásos epizódjait. Hogy az egész nem állt össze bennem, az lehet az én hibám is, ki tudja.

Amit még megemlítenék – a részben a sors adta, részben tudatosan alakított játék a nevekkel. Ez is mennyire tükrözi a kötöttség/kiszolgáltatottság és a szabadulás/tudatos szerepvállalás mentén megtett utat. Vetro-Rozner-Czetes-Bereményi-Copperfield Géza. A Czetes már egy első, félig tudatos, félig ösztönös lépés az önmeghatározás, identitáskeresés útján. És bennem érdekes asszociációkat kelt. Anyatej Hangyatej Ecet. Meg Jónás és a maga cethala. (Meg)menekülés…

4 hozzászólás
balagesh IP>!
Bereményi Géza: Magyar Copperfield

Vitatkozzam, vagy csak mondjam a magamét?
A vitatkozás inkább értetlenkedés. Bárány Tibor lelkendezésén: „visszakaptunk egy nagy írót” link. Meg az ÉS-kvartett égbeszökő összpontszámán. off
Mindezt nem csak úgy mellesleg tudom, hanem irányjelzőket kerestem a 100. oldal környékén rámtelepedő mélységes unalom ködében, miközben folyamatosan beszéltem a szerzőhöz, hogy jól van, Géza bátyám, értem én, milyen az, ha megöregszik az ember, és elkezdi összeszámolni minden életmorzsáját, és még arra is ideje van, hogy a lehető legalaposabban megszemlélje mindegyiket, és az igazat, csak az igazat írja le, értem én, mert láttam már sok ilyen öreget, és tisztelem, szeretem ezt, sőt majd szeretnék én is ilyen szerencsés morzsaszemlélést folytatni egyszer, de azért ha nekem ebből még 500 oldalt el kell olvasnom, akkor abban én, hát… nem is tudom, de nem vállalom.
És akkor ezekkel az irányjelzőkkel mégis azt mondtam, egye fene, vállalom.
És megérte.
Megérte, mert kaptam egy hiteles beavatástörténetet életrajzba csomagolva. A beavatás lényege, hogy a gyermek (ifjú, serdülő stb.) élete fordulópontjához ér, és eljut odáig, hogy felnőttként tekinthetnek rá (és maga is önmagára). Itt konkrétan kitalálódik az a szerep, habitus, hozzáállás, ami végre elfogadható a főhős számára, megérti, hogyan kell viselkednie, és a zárómondattal ezt bele is kiabálja a társadalom arcába: „Értettem, főtörzsmester elvtárs!”
A 200. oldaltól indult ez a megérte fíling, ott ért véget a kisgyermeki felsorolásszerű értelmezetlenség – ami utólag persze logikus, hiszen megfelelő körülmények között a kisgyerek ne fejtse meg ennél jobban se önmagát, se a világot, és pláne ne konstruáljon történetet. De ott a 200. oldalnál belépett a bántalmazó és személyiségromboló pótapa, aki méreggel rajzolta ki a gyermek és a felnőtt világ határvonalát, és megpróbálta utóbbiból kirekeszteni Gézukát. Innentől lett izgalmas a könyv, itt kapta meg az ívét, és kezdett el szólni valamiről. Nem lett azért lélektani regény. Pusztán annyiban foglalkozott a lelki helyzettel, amennyiben egy ifjú magát szemléli. off
Elég rendesen és követhetően van mindez előadva, amit értékelni tudtam. De azt a fene nagy lelkesedést nem tudom osztani.
Ez van. Most akkor a magamét mondtam, vagy csak vitatkoztam?

2 hozzászólás
Gyula_Böszörményi IP>!
Bereményi Géza: Magyar Copperfield

Nagyon őszinte, nagyon mélyen kitárulkozó önéletrajz. Csodás munka.

Katalin_V_Tóth P>!
Bereményi Géza: Magyar Copperfield

Nagyon érdekes volt olvasni Bereményi Géza gyermekkorát. Nagyon szépen ír, szinte láttam élete filmjét magam előtt, megelevenedett a második világháború utáni Budapest, a piaci légkör, az ott élő emberek. Megpróbáltatások, nehézségek, lehetőségek, kiemelt emlékképek szerepeltek az írásban. Várom a folytatását.

Csabi P>!
Bereményi Géza: Magyar Copperfield

Érdekes önéletrajz Bereményié, már az nem semmi, hogy az első 18 évéről egy hatszáz oldalas könyvet tudott kerekíteni. De hát vannak ilyen emberek, akik más fából vannak faragva, és nem hagyják, hogy mások farigcsáljanak rajtuk. Azt azért, hogy az ÉS-kvartett története során ennek a könyvnek adta a második legtöbb pontot, csak valamiféle különös, és egyszer előforduló véletlenek összejátszásának tudom tekinteni. Vagy akkor éppen négy Megáll az idő, Eldorádó és Cseh Tamás rajongó ült a zsűriben.
Kíváncsian várom, hogy lesz-e folytatása, mert az igazán izgalmas évek még csak ezután jönnek.

5 hozzászólás
giggs85 P>!
Bereményi Géza: Magyar Copperfield

Már a megjelenése előtt is sejteni lehetett, hogy Bereményi Géza önéletrajzi regénye, a Magyar Copperfield lesz az év egyik leginkább várt és legkelendőbb szépirodalmi kötete, hisz fokozott érdeklődéssel vártak rá a rajongók és kritikusok egyaránt. Talán csak én nem annyira, hiszen sem a szerző könyvei, sem a zenei, sem a filmes munkássága nem tartozik a szűken vett kedvenceim közé, de végül mégis úgy hozta az élet, hogy a kezembe került ez a féltéglányi kötet, és ha már a kezembe került, el is olvastam.

A 640 oldal után azt tudom mondani, hogy a Magyar Copperfield pontosan az (sem több, sem kevesebb – spoiler ), mint amit várni lehetett: a sokoldalú alkotó pőre, lecsupaszított önéletírása az első emlékeitől kezdve egészen a katonai behívójáig. 2020-ban talán már azon lepődik meg az ember, ha valaki egy ilyen monstrumban nem akar semmiféle narratív trükköt, posztmodern praktikát bevetni, hanem csak pusztán elmondja a dolgokat, úgy, ahogy történtek, pontosabban úgy, ahogy azokra emlékszik (ráadásul mindezt egy teljességgel jellegtelen, egyszerű, bármiféle nyelvzsonglőrködéstől mentes tónusban).

Egyfelől ez az előadásmód tökéletesen alkalmas arra, hogy bemutassa az „író arcképét kölyökkutya korából” (aka Dylan Thomas), azt, hogy honnan jött, milyen hatások érték (mit ne mondjak, Bereményinek tényleg regényes gyerekkora volt), és persze alkalmas arra is, hogy méltó emléket állítson azoknak, akik hozzá közel álltak (rengeteg élénk, emlékezetes, jól megrajzolt alak népesíti be a teret). Másfelől meg kimondottan jó korrajznak, arra, hogy bemutassa az ’50-es, ’60-as évek Budapestjét (és részben vidéki Magyarországát), és az akkori politikai, történelmi folyamatokat, események (Rákosi- majd Kádár-korszak, és a kettő között ’56) alulnézetből.

A könyv felépítése valahol félúton van a hagyományos, összefüggő regény és az epizodikus történetmesélés között, hiszen mindig van egy-egy központi alak, esemény, érzés, ami köré épülnek az egyes fejezetek. A legtöbbjük jól eltalált, pontosan jeleníti meg a helyeket és alakokat, így ki-ki kiválaszthatja belőlük a maga kedvencét.

Azt viszont külön kiemelném, ahogy Bereményi ábrázolja a felcseperedés folyamatát, ahogy fokozatosan nyílik ki a kisgyerek (majd kamasz és fiatal felnőtt) szeme a nagyvilágra. Ahogy vált az óvodáskor mindent látó, ám semmit nem értő világából a jóval inkább önreflexívebb tinédzserkorra és tovább.

Mégis, így a végére azt kell mondanom, hogy bár elég ritka az a pillanat, amikor azt tudom mondani egy könyvre, hogy jó, de én mégsem élveztem különösebben, de ez most az. Engem ez az egész – bár jól van megírva és felépítve – valahogy mégsem ragadott magával. spoiler De ettől függetlenül ajánlom a kötetet minden olyan olvasónak, aki kedveli Bereményi Gézát (akár íróként, akár filmesként, akár szövegíróként), na meg annak, akit érdekelnek az ’50-es, ’60-as évek, na meg annak is, aki régóta vágyik egy sima, egyenes vonalú, mindenféle praktikáktól mentes nagyregényre (vagy inkább regényes életrajzra). A Magyar Copperfield ugyanis ezeket mind-mind ötvözi magában.

2 hozzászólás
Cipőfűző P>!
Bereményi Géza: Magyar Copperfield

Vetró, Rozner, Bereményi (addig a történetben el se jutunk), vagy legyen Copperfield Géza. Aki férfiként kétszer vált nevet, annak valószínűleg nem mindennapi élete van. Bereményi ifjúkora is ilyen volt, emellett nem leányálom, akárcsak a megidézett Dávidé.

Igazán regényes, remek karakterrajzokat felvonultató, kiváló stílusban megírt könyv, életregény, ami vagy érdekli az olvasót, vagy nem. Engem érdekelt, azt fedeztem fel, hogy kissé rokonlelkek vagyunk. Egyébként is inkább az egyéni érzelmeket elborító könyv, kevésbé az irodalmi esztétikai értékek, stilisztikai bravúrok tere. Eleinte az atmoszféra markáns, hiszen akkor még csak a szoba-konyha és a piac jelenti a világot, szinte ott voltam, és tukmálták rám a portékát, de mégis, szubjektív marad az ív, ez Bereményi Géza története. Össztársadalmi csomópontként kevésbé értelmezhető a mű. De ismétlem magam, nem érdektelen – még ha nincs is minden betét által épülés a történet menetében – mert a szerző tolla ügyesen lavíroz.

Ha a regényt fejezetenként vizsgáljuk, akkor Bereményi mérföldköveit kapjuk, tulajdonképpen az alkotó emberré válás folyamatában: először lát bábszínházat, színházat, a rengeteg olvasmány, első vers, a mentorok stb. Érdekes, hogy kinek mi marad meg kisgyermekkorából, én például nem emlékszem az első bábszínházas, színházas élményemre, ha meg erőltetem magam sem. (az első színdarab, amire emlékszem egy mumusos előadás, ami félelmet keltett bennem) Talán azért mert nem annyira fontos az életem egészét nézve.

A kisgyermekkor életképei sokkal hitelesebbnek tűntek, és ezért jobban is élveztem; a kamaszkor, ifjúkor részei az életkorral járó nagyotmondás-érzetet keltő. A regény második fele, a siheder könnyelműség időszaka nincs olyan aprólékosan kibontva, talán az emlékezés tompulása miatt? Egy-egy jelenet nagyobb terjedelmű, ismétlésekkel terhelt, nehezebben csúszott. Jellemzőbb az elbeszélői perspektívák váltogatása is.

A könyv terápiás jellege cáfolhatatlan (a terápiaszerűség talán minden önéletírásra igaz). Bereményi felmutatja a gyerekkorában vele szemben megfogalmazott kritikákat. Például a nagypapa által mondogatott „élhetetlen” kitétel. Hát ma már teljesen világos, hogy Bereményi, a rendező, dalszövegíró, író, költő polihisztor nem lett az. A mostohaapja rosszindulatúan ismételt degradáló odaszúrásairól ne is beszéljünk („a megvetés tárgya, én”). Élete bizonyos szakaszában, igazi szülők, minta (az is érdekes, ahogy ezeket most próbálja megfejteni a lapokon), útmutatás nélkül, a kötődés kialakulása nélkül, ámítás folyik a példás családról, „fogságban van”. A magány védekezési mechanizmus része lesz. A közegben nem tudja megtanulni a kötődést, és ennek hiányában könnyen magyarázható lenne például későbbi gyakori feleségváltásai.

Összegezve tehát Bereményi viszontagságos gyerek- és ifjúkorából kapunk jeleneteket laza időrendi sorrendben, időnként lábjegyzetekkel, appendix-szerű betoldással. Egy két fejezet gyengébben kivitelezett, de igen jól sikerült.

ppeva P>!
Bereményi Géza: Magyar Copperfield

Számomra Bereményi egészen eddig egyet jelentett a Cseh Tamás dalokkal. Tudtam persze, hogy mennyi minden mást is alkotott, de mégis. Sose foglalkoztam azzal se, hogy azok a dalok mennyire Cseh- és mennyire Bereményi-dalok – úgy ketten együtt voltak nekem egy. Volt idő, mikor jóformán minden nap hallgattam a dalaikat. Aztán most itt ez a könyv, és ezt az egysíkú véleményemet egyszerre legalábbis kétsíkúvá változtatta. Mostantól vannak a dalok, és van ez a könyv.
Nehéz értékelést írni egy olyan könyvről, ami ennyire személyes élményeket, személyes szálakat tartalmaz, és ami ennyi személyes élményt hoz elő belőlem is. Nem is maga az író személyes története, de a háttér, a szereplők, maga a kor. Visszavitt egy régi korba, gondolatban újra voltam gyerek, kisiskolás, fiatal – és nem esett jól. Rákosi-kor, Kádár-kor. Az a világ, amiben (alig néhány évvel később) nekem is élnem adatott. Az a világ, amiben sokaknak nem volt jó gyereknek lenni. (Sőt, felnőttnek se.)
Volt benne sok rész, ami megviselt, mert olyan emlékeket is előhozott, amikre nem szoktam, nem szeretek gondolni. Én még szerencsésebb voltam sok osztálytársamnál, barátomnál, barátnőmnél, nálunk nem volt ilyen mindennapos a gyerekbántalmazás (nálunk is volt persze erre a célra rendszeresített fakanál…). De amiket a többiek meséltek, azt ma sokan el se igen hinnék. És most itt volt ebben a könyvben is. Annyira felkavart, hogy sokáig beszélgettünk erről a férjemmel is – őt nem verték otthon, de sok barátja volt, akiket rendszerese vertek, sőt, a tágabb családjában is voltak ilyen esetek. Ezek általában „rendes”, „normális”, „szerető” szülők és családok voltak, vagy legalábbis annak számítottak. Nevelték a gyereket. Így van ez. És ezt mindenki tudta, mindenki hallgatólagosan tudomásul vette.
A Magyar Copperfield-ben sem volt senki, aki szembeszállt volna a családon belüli erőszakkal. A nagypapa bántalmazta a felesége házasság előtt született fiát, a nevelőapa bántalmazta Gézát. Az anyák hallgattak. A külső környezet meg, mivel ez mindennapos volt, úgy tett, mintha ez így volna rendjén. Hiszen körülöttük is rengetegen ugyanígy éltek.
Hatalmas erénye az írónak, hogy megrendítően, őszintén, de nem érzelgősségbe vagy gyűlölködésbe átcsapva írta le nehéz és átlagosnál bonyolultabb gyerek- és fiatalkorának történetét. Belülről, átélve, de mégis szinte kívülállóként. Tudtam persze, mert nyilvánvaló volt, hogy a saját életéről ír, mégis tudott olyan távolságtartó, mintegy „megfigyelő” lenni, hogy ez nem volt minden egyes pillanatban kiérezhető.


Népszerű idézetek

n P>!

A kezdet kezdetén magamban léteztem. Aztán fölém hajolt a legelső másvalaki, akkortól tudok emlékezni.

szadrienn P>!

Mert a valódi, ami igaz, az sosem olyan vékony, mint egy légből kapott hazugság. Mert egy egész korszak világa vastagítja meg, kényszerek összevisszasága a benne szereplők következetlenségeit.
És ezért van még a nagyapák történeteinek is olyan jellegzetes íze, ha igazat mondanak, hogy az ember megérzi azt.

balagesh IP>!

Az sem mentség, hogy harminckilenc éves voltam akkor, igazán benőhetett volna már a fejem lágya. Egyszerűbb válaszok helyett gyakran kezdtem okoskodásba, aztán meg szégyenkezhettem.

274. oldal, Október

balagesh IP>!

Mert tisztában kell lennünk az indítékok és a szándékok közti különbséggel, és tartózkodni kell a lelki indítékok kategorikus és többnyire hamis megállapításától.

278. oldal, Október

Sárhelyi_Erika I>!

Ami az égben köttetett, az örök, és ami nem örök, nem az égben köttetett. A szeretet hosszútúrő, a szeretetnek megvan a maga külön véleménye, de csak példát szolgáltat, nem akar változtatni semmin. Vagy magával vonja a szeretet az egész világot az égbe, vagy megeszi a rossebb az egész világot.

77. oldal

ppeva P>!

– Mert képzeld, amikor én ’56-ban, huszonhat évesen otthagytam a hazámat, a nyelvterületemet, akkor azt gondoltam, azért döntök így, mert visszajöttek az oroszok, és egy gyarmati sorba visszasüllyedt országban nem lehet élni. Magammal hoztam a gyerekkori szerelmemet, megállapodtam New Yorkban, anyanyelvemen írtam a verseket, tanítok az egyetemen, és tizenöt év múltán jöttem rá arra, hogy én tulajdonképpen nem is politikai okokból, hanem az apám elől szöktem el ide. De várj, még nincs vége. Kellett még újabb tíz év, tehát összesen huszonöt év múlt el, mire felfogtam, hogy hiába. Érted? Hiába, az apámtól nem szabadultam.

275. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Baránszky László
6 hozzászólás
dtk8 P>!

Aztán elővettem egy könyvet a szatyromból. Nietzschét olvastam a kapitányságon. Illett a helyhez. Különösen az a megállapítás: „Semmi mást nem értünk meg a felebarátunkból, mint a változásokat, melyeket ő váltott ki mibennünk.”

balagesh IP>!

Csak azt éreztem, hogy mindenkinek mindenben igaza van, egyedül abban nem, hogy engem nem hagynak békén. Csak akkor éreztem jól magam, amikor nem törődtek velem, de mindig jelen voltak, kivéve amikor Apuka a kórházban inspekciós volt.

198. oldal, Szórakozott óriás játékszere

Ottilia P>!

Illetve egy valami mostanáig megmaradt a kiszámíthatatlan memóriámban, ami említésre érdemes lehet. A prágai tranzit után Pest felé tartva, a repülőgépen egy érdekfeszítő könyvet olvastam. Egy magyar emigráns író, Márai Sándor naplóját.

271. oldal

Sayuri>!

Aztán elővettem egy könyvet a szatyromból. Nietzschét olvastam a kapitányságon. Illett a helyhez. Különösen az a megállapítás: „Semmi mást nem értünk meg a felebarátunkból, mint a változásokat, melyeket ő váltott ki mibennünk.” Hiszen nyomozók változtattak nyomozóvá engem a füredi kapitányságon.

502. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Friedrich Nietzsche

Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Böszörményi Gyula: A Rudnay-gyilkosságok
Szabó Magda: Pilátus
Fábián Janka: Emma évszázada
Kékesi Dóra: A holnap érintése
Vámos Miklós: Apák könyve
Fábián Janka: A könyvárus lány
Szaniszló Judit: Leli élete
Kőrösi Zoltán: Szívlekvár
Garaczi László: Hasítás
Zemlényi Zoltán: Kitiltottak