Magyar ​Copperfield 86 csillagozás

Bereményi Géza: Magyar Copperfield

Bereményi Géza régóta várt önéletrajzi regénye elsősorban a szerző gyermek- és ifjúkorával foglalkozik. A második világháború után eszmélő gyereket nagyszülei és a Teleki téri piac nevelik. 1956-ban tízévesen éli át a forradalom fordulatait, hogy kamaszkori lázadása és ifjúkori indulása egybeessen a Kádár-rendszer megszilárdulásával. Bereményi önéletírásában sorra veszi és ragyogó portrékban örökíti meg élete első huszonöt évének meghatározó figuráit és találkozásait. A szellemes anekdotákban bővelkedő regény a 20. századi magyar történelem krónikája emberközelből, és egy érzékeny művész vallomása.

>!
Magvető, Budapest, 2020
640 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631434378
>!
Magvető, Budapest, 2020
640 oldal · ISBN: 9789631439700

Enciklopédia 11

Helyszínek népszerűség szerint

Budapest


Kedvencelte 12

Most olvassa 28

Várólistára tette 90

Kívánságlistára tette 61


Kiemelt értékelések

szadrienn P>!
Bereményi Géza: Magyar Copperfield

Mert a valódi, ami igaz, az sosem olyan vékony, mint egy légből kapott hazugság. Mert egy egész korszak világa vastagítja meg, kényszerek összevisszasága a benne szereplők következetlenségeit. És ezért van még a nagyapák történeteinek is olyan jellegzetes íze, ha igazat mondanak, hogy az ember megérzi azt.

Valószínűleg a nagyapák történeteinek jellegzetes íze tehet róla, hogy számomra a Bereményi-univerzum középpontja nem lehet más, mint a Teleki téri piac, és a soklakásos, zegzugos udvar, ahol élete első hat évében nagyszüleinek társaságában cseperedik a visszaemlékezéseit papírra vető szerző.
Róza és Sándor a zöldséges stand fejedelmi párjaként tündököl, amikor lányuk rosszul sikerült házassága után pár hónapos unokájukat magukhoz veszik. Alakjuk mesebeli óriásokéval vetekszik a kisfiú képzeletében, és otthonuk mindig is mitikus hely marad, ahonnan mindenkor erővel és szeretettel töltekezhetnek fel leszármazottaik.
A csepeli lőszergyár munkásnőjéből a piac nagyasszonyává vált Róza nagymama világa az ima, az álom és az intuíció, de megérzései magabiztosabban irányítják a családi vállalkozást, mint a nagypapa bármelyik furfangja.
Sándor nagyapának pedig megismerhetjük az összes bűnét, hibáját és mulasztását, karizmatikus karaktere mégis toronymagasan emelkedik a sokkal silányabb anyagból gyúrt nevelőapa és vér szerinti apa fölé. És ő lesz az, aki saját példáján és igaz történetein keresztül elmagyarázza unokájának a történelem működését és lényegét.
Ahogy távolodunk a Teleki téri piacról, úgy halványul el az emlékekből sugárzó ragyogás, a szereplők már köznapi, átlagos figurák, az iskolák, a hétköznapok, a nevelő apa esztelen szigora maga a kiábrándító valóság. A varázslat elmúlik, a korrajz viszont éles és látványos marad.
Amellett, hogy a visszaemlékezések meg-megtörnek, másfajta optikát kapnak a különböző életkori szakaszok bemutatásakor, a regény iskoláskori és már az első ifjúságba hajló jeleneteit időnként túlzottan részletgazdagnak éreztem, közelebb állt volna hozzám a sűrítettebb, lényegre törőbb ábrázolás. Sándor nagypapa, a jó kereskedő, biztosan nem mérte volna ennyire bőven az oldalakat, és valószínűleg Róza asszony is lealkudta volna hatszáznegyvenről háromszáznyolcvanra.
Összességében egy sokszínű, viszontagságokkal teli, mégis optimista és magabiztos életrajzot ismerhettem meg egy viharos történelmi időszak kellős közepén, várom a következő kötetet a Magyar Copperfield egyetemi éveivel.

gesztenye63 P>!
Bereményi Géza: Magyar Copperfield

Különös, bizonytalan érzések, ambivalens intuíciók. Leginkább ezek voltak a meghatározó olvasói benyomásaim Bereményi hullámvasútjáról. Egyrészt végtelenül személyes, kitárulkozó vallomások sora, aztán meg távolságtartó, szinte kirekesztő-elutasító szerepvállalás. Néhol komfortosan bekuckózós, gyermeki őszinteségtől áradó, tiszta, őszinte történetmesélés, máshol meg inkább didaktikus, erőltetett helyzet- és szerepmagyarázás, önigazoló betétek. Mégis, a legfőbb paradoxon, amely elbizonytalanít az értékelésemben, az a gyermekkori környezet érzelmi káoszából, zavaros családi kötelékeiből fakadó, Teleki téri és egyéb meghatározó belvárosi helyszínekhez köthető – már-már disszociatív személyiségzavaros – állapotban egykedvű belenyugvással elmerülő gyerekemberből, szinte varázsütésre megszülető pápai kollégista szabadember megjelenése. Ez az individuum emlékezik, visszavetít, ítéletet mond és elkönyveli önmagát, mint a gyermekkori abúzus, szeretetlenség és a nyers, vérvonalat őrző-védő majomszeretet ellentmondásának hányatottságában nyakig merülő, örök vesztest, miközben egyre erősebben sugalmazza, hogy a fellelt váratlan szabadság minden idők dicső bajnokává, a szellem legyőzhetetlen héroszává, igazi győztessé tette őt…
Szóval ez a szándékolt, vagy csak számomra jelen lévő paradoxon nekem emészthetetlen, óhatatlanul eltorzulnak a kezdeti tiszta, gyermeki emlékek, csorbul a hitelesség. Végig gondom volt a gyermeki emlékezet és a kamaszként ébredő, független, szabad személyiség időskorból rátekintő visszaemlékezésével, az alakuló személyiség vesztes-győztes küzdelmének ábrázolásával, az egyensúly megtartásával, avagy épp annak tarthatatlanságával. Különösen erős példa erre, az a bizonyos balatoni anzix, ahol Bereményi megkísérli plasztikus – még a korabeli jassz szlenget is megidéző –, érzékletes képekkel becsalogatni az olvasót a vasfüggöny mögött élő, keleti virággyermekek hobó (vagy inkább bohó) életébe. Számomra ez a jelenetsor szinte bántó módon erőltetett (bármennyire is így történhetett), az ábrázolás túlzottan részletes, hangsúlyos. Így erősen kilóg az ekkor már egyre inkább távolságtartó, a szerzőnek az eseményeket önmagától is egyfajta művészi (vagy majdhogynem arisztokratikus) távolságban eltartó irányától.
Ami a történelmi események és a szerző személyes élettörténetének helyzetei, szituációi közötti kapcsolatot illeti, az kifejezetten dicséretet érdemel. A megvalósítás tiszta és elegáns, sehol nem érezhető az összemosódás, esetleg a kényszeredett beleerőltetés, az a bizonyos távolságtartás ebben az esetben kifejezetten előnyére válik a textusnak.

Összességében elmondhatom, hogy Bereményi – itt és most gyermek- és ifjúkorára fókuszáló – önéletírása igen komoly irodalmi teljesítmény, rendkívül értékes darabja a kortárs magyar prózának. Úgy vélem azonban, hogy laikus olvasónak is erősen szemet szúrhat az alkotás folyamatában rejlő csapda, miszerint a szerző saját állítása szerint egyvégtében, kvázi sorvezető, előzetesen leszúrt cölöpök nélkül abszolválta a teljes, nagy folyamot. …és egy hosszú évek vajúdásából született csodaszép gyermeket igen nehéz visszatuszkolni a szülőcsatornába, hogy bizonyos, furán kunkorodó testrészekből még lecsippentsünk, máshová meg talán hozzáadjunk valamicske húst, vért, izmot, belsőségeket…
Mindettől függetlenül, feltétlenül ajánlom a könyvet, hiszen a Magyar Copperfield szerintem az idei könyvtermés egyik meghatározó darabja (lesz).

giggs85 P>!
Bereményi Géza: Magyar Copperfield

Már a megjelenése előtt is sejteni lehetett, hogy Bereményi Géza önéletrajzi regénye, a Magyar Copperfield lesz az év egyik leginkább várt és legkelendőbb szépirodalmi kötete, hisz fokozott érdeklődéssel vártak rá a rajongók és kritikusok egyaránt. Talán csak én nem annyira, hiszen sem a szerző könyvei, sem a zenei, sem a filmes munkássága nem tartozik a szűken vett kedvenceim közé, de végül mégis úgy hozta az élet, hogy a kezembe került ez a féltéglányi kötet, és ha már a kezembe került, el is olvastam.

A 640 oldal után azt tudom mondani, hogy a Magyar Copperfield pontosan az (sem több, sem kevesebb – spoiler ), mint amit várni lehetett: a sokoldalú alkotó pőre, lecsupaszított önéletírása az első emlékeitől kezdve egészen a katonai behívójáig. 2020-ban talán már azon lepődik meg az ember, ha valaki egy ilyen monstrumban nem akar semmiféle narratív trükköt, posztmodern praktikát bevetni, hanem csak pusztán elmondja a dolgokat, úgy, ahogy történtek, pontosabban úgy, ahogy azokra emlékszik (ráadásul mindezt egy teljességgel jellegtelen, egyszerű, bármiféle nyelvzsonglőrködéstől mentes tónusban).

Egyfelől ez az előadásmód tökéletesen alkalmas arra, hogy bemutassa az „író arcképét kölyökkutya korából” (aka Dylan Thomas), azt, hogy honnan jött, milyen hatások érték (mit ne mondjak, Bereményinek tényleg regényes gyerekkora volt), és persze alkalmas arra is, hogy méltó emléket állítson azoknak, akik hozzá közel álltak (rengeteg élénk, emlékezetes, jól megrajzolt alak népesíti be a teret). Másfelől meg kimondottan jó korrajznak, arra, hogy bemutassa az ’50-es, ’60-as évek Budapestjét (és részben vidéki Magyarországát), és az akkori politikai, történelmi folyamatokat, események (Rákosi- majd Kádár-korszak, és a kettő között ’56) alulnézetből.

A könyv felépítése valahol félúton van a hagyományos, összefüggő regény és az epizodikus történetmesélés között, hiszen mindig van egy-egy központi alak, esemény, érzés, ami köré épülnek az egyes fejezetek. A legtöbbjük jól eltalált, pontosan jeleníti meg a helyeket és alakokat, így ki-ki kiválaszthatja belőlük a maga kedvencét.

Azt viszont külön kiemelném, ahogy Bereményi ábrázolja a felcseperedés folyamatát, ahogy fokozatosan nyílik ki a kisgyerek (majd kamasz és fiatal felnőtt) szeme a nagyvilágra. Ahogy vált az óvodáskor mindent látó, ám semmit nem értő világából a jóval inkább önreflexívebb tinédzserkorra és tovább.

Mégis, így a végére azt kell mondanom, hogy bár elég ritka az a pillanat, amikor azt tudom mondani egy könyvre, hogy jó, de én mégsem élveztem különösebben, de ez most az. Engem ez az egész – bár jól van megírva és felépítve – valahogy mégsem ragadott magával. spoiler De ettől függetlenül ajánlom a kötetet minden olyan olvasónak, aki kedveli Bereményi Gézát (akár íróként, akár filmesként, akár szövegíróként), na meg annak, akit érdekelnek az ’50-es, ’60-as évek, na meg annak is, aki régóta vágyik egy sima, egyenes vonalú, mindenféle praktikáktól mentes nagyregényre (vagy inkább regényes életrajzra). A Magyar Copperfield ugyanis ezeket mind-mind ötvözi magában.

2 hozzászólás
Cipőfűző P>!
Bereményi Géza: Magyar Copperfield

Vetró, Rozner, Bereményi (addig a történetben el se jutunk), vagy legyen Copperfield Géza. Aki férfiként kétszer vált nevet, annak valószínűleg nem mindennapi élete van. Bereményi ifjúkora is ilyen volt, emellett nem leányálom, akárcsak a megidézett Dávidé.

Igazán regényes, remek karakterrajzokat felvonultató, kiváló stílusban megírt könyv, életregény, ami vagy érdekli az olvasót, vagy nem. Engem érdekelt, azt fedeztem fel, hogy kissé rokonlelkek vagyunk. Egyébként is inkább az egyéni érzelmeket elborító könyv, kevésbé az irodalmi esztétikai értékek, stilisztikai bravúrok tere. Eleinte az atmoszféra markáns, hiszen akkor még csak a szoba-konyha és a piac jelenti a világot, szinte ott voltam, és tukmálták rám a portékát, de mégis, szubjektív marad az ív, ez Bereményi Géza története. Össztársadalmi csomópontként kevésbé értelmezhető a mű. De ismétlem magam, nem érdektelen – még ha nincs is minden betét által épülés a történet menetében – mert a szerző tolla ügyesen lavíroz.

Ha a regényt fejezetenként vizsgáljuk, akkor Bereményi mérföldköveit kapjuk, tulajdonképpen az alkotó emberré válás folyamatában: először lát bábszínházat, színházat, a rengeteg olvasmány, első vers, a mentorok stb. Érdekes, hogy kinek mi marad meg kisgyermekkorából, én például nem emlékszem az első bábszínházas, színházas élményemre, ha meg erőltetem magam sem. (az első színdarab, amire emlékszem egy mumusos előadás, ami félelmet keltett bennem) Talán azért mert nem annyira fontos az életem egészét nézve.

A kisgyermekkor életképei sokkal hitelesebbnek tűntek, és ezért jobban is élveztem; a kamaszkor, ifjúkor részei az életkorral járó nagyotmondás-érzetet keltő. A regény második fele, a siheder könnyelműség időszaka nincs olyan aprólékosan kibontva, talán az emlékezés tompulása miatt? Egy-egy jelenet nagyobb terjedelmű, ismétlésekkel terhelt, nehezebben csúszott. Jellemzőbb az elbeszélői perspektívák váltogatása is.

A könyv terápiás jellege cáfolhatatlan (a terápiaszerűség talán minden önéletírásra igaz). Bereményi felmutatja a gyerekkorában vele szemben megfogalmazott kritikákat. Például a nagypapa által mondogatott „élhetetlen” kitétel. Hát ma már teljesen világos, hogy Bereményi, a rendező, dalszövegíró, író, költő polihisztor nem lett az. A mostohaapja rosszindulatúan ismételt degradáló odaszúrásairól ne is beszéljünk („a megvetés tárgya, én”). Élete bizonyos szakaszában, igazi szülők, minta (az is érdekes, ahogy ezeket most próbálja megfejteni a lapokon), útmutatás nélkül, a kötődés kialakulása nélkül, ámítás folyik a példás családról, „fogságban van”. A magány védekezési mechanizmus része lesz. A közegben nem tudja megtanulni a kötődést, és ennek hiányában könnyen magyarázható lenne például későbbi gyakori feleségváltásai.

Összegezve tehát Bereményi viszontagságos gyerek- és ifjúkorából kapunk jeleneteket laza időrendi sorrendben, időnként lábjegyzetekkel, appendix-szerű betoldással. Egy két fejezet gyengébben kivitelezett, de igen jól sikerült.

ppeva P>!
Bereményi Géza: Magyar Copperfield

Számomra Bereményi egészen eddig egyet jelentett a Cseh Tamás dalokkal. Tudtam persze, hogy mennyi minden mást is alkotott, de mégis. Sose foglalkoztam azzal se, hogy azok a dalok mennyire Cseh- és mennyire Bereményi-dalok – úgy ketten együtt voltak nekem egy. Volt idő, mikor jóformán minden nap hallgattam a dalaikat. Aztán most itt ez a könyv, és ezt az egysíkú véleményemet egyszerre legalábbis kétsíkúvá változtatta. Mostantól vannak a dalok, és van ez a könyv.
Nehéz értékelést írni egy olyan könyvről, ami ennyire személyes élményeket, személyes szálakat tartalmaz, és ami ennyi személyes élményt hoz elő belőlem is. Nem is maga az író személyes története, de a háttér, a szereplők, maga a kor. Visszavitt egy régi korba, gondolatban újra voltam gyerek, kisiskolás, fiatal – és nem esett jól. Rákosi-kor, Kádár-kor. Az a világ, amiben (alig néhány évvel később) nekem is élnem adatott. Az a világ, amiben sokaknak nem volt jó gyereknek lenni. (Sőt, felnőttnek se.)
Volt benne sok rész, ami megviselt, mert olyan emlékeket is előhozott, amikre nem szoktam, nem szeretek gondolni. Én még szerencsésebb voltam sok osztálytársamnál, barátomnál, barátnőmnél, nálunk nem volt ilyen mindennapos a gyerekbántalmazás (nálunk is volt persze erre a célra rendszeresített fakanál…). De amiket a többiek meséltek, azt ma sokan el se igen hinnék. És most itt volt ebben a könyvben is. Annyira felkavart, hogy sokáig beszélgettünk erről a férjemmel is – őt nem verték otthon, de sok barátja volt, akiket rendszerese vertek, sőt, a tágabb családjában is voltak ilyen esetek. Ezek általában „rendes”, „normális”, „szerető” szülők és családok voltak, vagy legalábbis annak számítottak. Nevelték a gyereket. Így van ez. És ezt mindenki tudta, mindenki hallgatólagosan tudomásul vette.
A Magyar Copperfield-ben sem volt senki, aki szembeszállt volna a családon belüli erőszakkal. A nagypapa bántalmazta a felesége házasság előtt született fiát, a nevelőapa bántalmazta Gézát. Az anyák hallgattak. A külső környezet meg, mivel ez mindennapos volt, úgy tett, mintha ez így volna rendjén. Hiszen körülöttük is rengetegen ugyanígy éltek.
Hatalmas erénye az írónak, hogy megrendítően, őszintén, de nem érzelgősségbe vagy gyűlölködésbe átcsapva írta le nehéz és átlagosnál bonyolultabb gyerek- és fiatalkorának történetét. Belülről, átélve, de mégis szinte kívülállóként. Tudtam persze, mert nyilvánvaló volt, hogy a saját életéről ír, mégis tudott olyan távolságtartó, mintegy „megfigyelő” lenni, hogy ez nem volt minden egyes pillanatban kiérezhető.

olvasóbarát P>!
Bereményi Géza: Magyar Copperfield

„Az írás első számú feltétele, hogy az ember elfogadja önmagát.”

Életregény, a gyermekkortól kezdődően, olvasmányosan, jó stílusban. Bereményi Géza sokszínű életművének méltó folytatása ez a kötet. Nekem eddig a dalszövegek jelentették főképpen a szerzőt, aki Cseh Tamás alkotótársa volt. Sokféle emberről ír, akik hatással voltak életének alakulására, témát adtak műveihez: piacozó, hatéves koráig őt nevelő nagyszülei, alig ismert apja, durva nevelőapja, pedagógusok, barátok Pesten és Pápán. Jól olvasható, az érdeklődést végig fenntartó kötetben foglalta össze életének történetét egyetemista koráig. Engem szórakoztatott ez a kötet, és annak ellenére, hogy nem volt könnyű gyerekkora mégsem egy elkeseredett, nehezen emészthető könyvet írt életének történéseiről.

cseri P>!
Bereményi Géza: Magyar Copperfield

Pár éve jól lehúztam Bereményi könyvét, aminek mostanra már a címére sem emlékeztem. Ez a könyv egész más. De lehet, hogy nem csoda, nem először tapasztalom, hogy a saját élményanyag hitelesebben szól egy írótól, mint a fiktív történet. Itt pedig a téma Bereményi gyerekkora, egészen az egyetemig, ebben a könyvben tényleg élnek a szereplők (már abban az értelemben, hogy hitelesek), meg úgy általában, minden hiteles(nek tűnik – ki tudja, mennyi írói szemfényvesztés van benne.) Nekem az alapérzésem, hogy borzasztóan sajnáltam ezt a fiút, akinek a harmadik neve a Bereményi a Vetró és a Rozner után, mert szörnyű volt ez a gyerekkor, a gyermeki tehetetlenség és kiszolgáltatottság, a szülők szeretetlensége. Korrajznak, Budapest- (helyenként vidéki Magyarország-)ábrázolásnak sem utolsó a regény.

gályanapló P>!
Bereményi Géza: Magyar Copperfield

Bereményi-világ: önéletrajzi regény, a beszélő (Bereményi) szinte születésétől a katonaságig.

Sztorizós, könnyed hang, történetről történetre, A-ból B-be, B-ből C-be megyünk,
háttérben nagy időkkel (2. vh. közvetlen utánja, Rákosi, ’56, ’60-as évek eleje),
előtérben a család, barátok, iskolatársak, tanárok stb.

Gyerekkori anekdotázással nyitunk, nekem szépiás lett, elég sokszor csúszott túl már itt is a cukorméter olvasás közben. Haladunk az időben, előbb egy bonyolult családi közegben, aztán egy középiskolás/kollégista világban (ahol ráadásul vmi ’60-as évekbeli szleng is bekapcsol). Mindkétszer, mintha egy ifjúsági regényben lennénk.
Minden úgy volt, ahogy? Lehetett volna másként? Okoskodó kérdések, lendüljünk a következő sztorira, ha már itt vagyunk, sok a mondanivaló, ráadásként nagy időket élünk.

Bereményi profi, több emlékezetes jelenetet ír meg, de a könyv nagy részén éreztem, hogy itt egy (bármilyen harcok árán is, de) győztes ember memoárját olvassuk.
Verhetik rendőrök, a vége mégis 'jó' lesz. Nem elég mély a megértés, 2020-ból valahogy a kor kosztümjei/illusztrációi lesznek csak a történetek. Nem leszek ott.

[Látom a Bereményi-világ szerelmeseinek könnyed, felhőtlen olvasását, ahogy mintegy
megoldókulcsot kapnak sok dologhoz. Ez az olvasástípus nálam nem jött szóba.]

Kabódi_Ella P>!
Bereményi Géza: Magyar Copperfield

Szinte a teljes májusomat eluralta. Úgy haladtam vele, mint árral, széllel szembe a hajók a tengeren. Néha sütött a nap, néha nem. Néha viharos hullámok fehér taréjává magasodva zuhant rám súlyosan, néha békés szemlélődő bálnaként úszott kómotos-megfontoltan mellettem. Hagytam csordogálni, átfolyni rajtam. Ha napokra letettem, az is javát szolgálta, és az enyémet. Meg kellett ezt élni. Hogy milyen gyönyörűségben tud kezdődni az élet, csak hogy aztán keserű csalódások sorozatává érjen. Zárkózássá, makacs hallgatássá. Amikor nem akarsz már semmit. Semmit, de semmit az égadta világon, csak téged hagyjon, csak téged hagyjon mindenki el, hogy békéd legyen, csended, megértésed, mely önmagadból indul, és ide is tér vissza. Ha nem halad át másokon, tiszta marad. Így menekülni: néma lázadás. Félreérthető. Minél inkább nem keresed, annál inkább megtalál a konfliktus, mert ezzel a csökönyös, szótlan lázadással a környezet, mint meg nem értett félelmetessel, nem tud mit kezdeni. Támad hát, és pöröl, nagyobbat is üt, mint azelőtt, mert fél, hogy nincs hatalma többé. Így telhetnek el évek. Végtelenül szomorú, magányos évek. Van, amikor ez történik. És aztán az, hogy ebből is van kifelé, felfelé, fogalmazzunk bárhogy. Van kiút! Mindenki másként tör ki börtönéből. Bereményi Gézáé nem volt igazi forradalom, csak amolyan keményfejű csakazértis.
Hiszek abban, hogy az őszinte visszatekintés, ez a semmit ki nem hagyó, önmagát is átvizsgáló memoár, mely az önálló tudata ébredésétől kíséri végig az írót felnőtt élete küszöbéig, olyasvalamit adhat, ami gazdagít. Nem csupán hiteles korrajz (jaj, mekkora közhely!), de egy egész nemzet sértett öntudata fészkel benne. Lapul persze, de már nem szégyenlősen, és nem is félve, csak amolyan csendes lemondással, ahogyan az ember élete nagy részét maga mögött tudva, már ösztönösen így érez. Ahogy ő írja egy helyütt: „Nem baj. Illetve baj, de nem számít” Megbocsátás van ebben a könyvben, mély beismerések, elfogadások hosszú sora. Hogy már a megbocsátást sem várja el magától, ha nem képes rá, azt is elfogadja. Belenyugvás az elmúltba, és valamiféle korántsem bazári, bölcs, érett értelmezése a szeretetnek. Szeretném azt képzelni, hogy én is képes leszek majd így visszanézni, ha eltelnek felettem az évek.

Sárhelyi_Erika I>!
Bereményi Géza: Magyar Copperfield

Imádtam minden sorát. Pedig nem happy meg sunshine, sőt. De talán pont azért, mert úgy adja a gyomrosokat, hogy ne pusztulj bele, épp csak tudd, ki a főnök.
Önéletírás ez a javából, ami persze folytatásért kiált, hiszen ahol véget ér, még csak egy élet kezdete, a nagybötűs életé. És engem érdekelne úgy az egész.
Sok mindenkivel elolvastatnám: főleg a ma folyton diktatúrázókkal, rendőrállamot emlegetőkkel, velük mindenképp, hogy kicsit képbe kerüljenek a témában. És elolvastatnám azokkal, akiknek békés, kiegyensúlyozott gyermekkoruk volt, és azokkal is, akik látszólag családban éltek, miközben mégsem. Kezükbe adnám azoknak, akik szeretnének kicsit többet megtudni az 50-es, 60-as évek Magyarországáról. Elolvastatnám a mai fiatalokkal, akik már (!) nem tudnak a Beatles-fiúkról, és azzal a korosztállyal, akik megélték a pillanatot, hogy elhangzott az első Beatles-dal itthon. Megejtő, őszinte korszaklenyomat ez a regény, miközben az emberi jellemek egész arzenáljával találkozhatunk benne. Nagyon szerettem, mert nagyon igazi.


Népszerű idézetek

n P>!

A kezdet kezdetén magamban léteztem. Aztán fölém hajolt a legelső másvalaki, akkortól tudok emlékezni.

szadrienn P>!

Mert a valódi, ami igaz, az sosem olyan vékony, mint egy légből kapott hazugság. Mert egy egész korszak világa vastagítja meg, kényszerek összevisszasága a benne szereplők következetlenségeit.
És ezért van még a nagyapák történeteinek is olyan jellegzetes íze, ha igazat mondanak, hogy az ember megérzi azt.

Sárhelyi_Erika I>!

Ami az égben köttetett, az örök, és ami nem örök, nem az égben köttetett. A szeretet hosszútúrő, a szeretetnek megvan a maga külön véleménye, de csak példát szolgáltat, nem akar változtatni semmin. Vagy magával vonja a szeretet az egész világot az égbe, vagy megeszi a rossebb az egész világot.

77. oldal

dtk8 P>!

Aztán elővettem egy könyvet a szatyromból. Nietzschét olvastam a kapitányságon. Illett a helyhez. Különösen az a megállapítás: „Semmi mást nem értünk meg a felebarátunkból, mint a változásokat, melyeket ő váltott ki mibennünk.”

Ottilia P>!

Illetve egy valami mostanáig megmaradt a kiszámíthatatlan memóriámban, ami említésre érdemes lehet. A prágai tranzit után Pest felé tartva, a repülőgépen egy érdekfeszítő könyvet olvastam. Egy magyar emigráns író, Márai Sándor naplóját.

271. oldal

ppeva P>!

(…) aztán délben húsleves, rántott hús rósejbnivel, miközben az egész udvarban és minálunk is ment a rádióból a Jó ebédhez szól a nóta, (…)

156. oldal

AeS P>!

A végén mindig egyedül néztem a falnál állva a rohangáló többieket. Mert a kantár szóba sem jöhetett nálam. Azzal csak ketten lehetett játszani. Úgy, hogy az egyik gyerek volt a ló, és mögötte a másik a két szárat fogva hajtotta meg irányította a társát, de én mindaddig csakis egyedül játszottam otthon, a szoba-konyhában, vagy a szomszédasszonyokkal olvastattam fel magamnak, vagy tárgyaltam nagy komolyan velük, mert felnőtt akartam lenni én is. Nem tudtam gyerekjátékokban részt venni. Én az óvodában csak néztem a többieket, hogyan játszanak, és untam őket olyankor.

Loc 346-350 (Magvető, 2020)

Littlewhite>!

Miért nem játszom én soha? Nem akarok?
– De igen, hazudom.
Pedig nem akarok játszani. Semmit sem akarok, csak zavartalanul olvasni. A játék külső dolgoktól függ, márpedig nekem a külső dolgokra nincsen semmi befolyásom. Egyedül az olvasás az, ami rám tartozik. Minden mást elhárítok magamtól. Egyetlen akaratom van, hogy elkülönítsem magam attól, ami nem tőlem függ. Az egész külső világtól. Kivételt képez az olvasás. Abban önmagam lehetek belül és kívül is. Ők pedig ott kint tegyék azt, amit jónak látnak. Nem ellenkezem velük.

204. oldal

Sárhelyi_Erika I>!

(…) így érdemes írni. Szinte találomra haladva, mert akkor jönnek maguktól szinte, a belsejüket feltárva, egymás után a szavak, és ha az író nem gondolja ki előre, merre is fog haladni, még önmagában is felfedezheti a váratlan elmélyüléseket. (…) az, aki nem is tudja pontosan, merre halad, az talál rá a saját stílusára.

303. oldal

Sárhelyi_Erika I>!

– Tudd meg, te gyerek, hogy mindig van egy áruló. És lesz is. Azért bukunk mi el mindig. De nem számít. Csak az számít, hogy mi ne legyünk árulók soha. Csak hívek a szülőhazához, máskülönben árulók leszünk.

96. oldal


Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Tóth Olga: Csupasz nyulak
Grecsó Krisztián: Jelmezbál
Garaczi László: Hasítás
Szabó Magda: Pilátus
Kékesi Dóra: A holnap érintése
Vámos Miklós: Apák könyve
Kőrösi Zoltán: Szívlekvár
Kemény István: Kedves Ismeretlen
Homonnay Gergely: Puszi, Erzsi!
Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek