Cseh ​Tamás 96% 67 csillagozás

Imádtam Cseh Tamást, ma sincs ez másképp. Szegedi főiskolásként a kollégiumban studiós volt egyik szobatársam. Vele gusztálgattuk a studióban a lemezborítókat, ott láttam meg az Antoine és Désiré cmű lemezét, Belehallgattunk, tetszett! Attól kezdve lestem a lemezeit és beszereztem valamennyit, agyonhallgattam őket. Aztán Tamás jó pár fellépésén ott lehettem, az első a JATE Klubban volt, amit láttam. Legjobb barátnőmmel közös kedvencünk volt Ő. Tamásnak hihetetlen sármja volt, s a dalok úgy ömlöttek belőle, hogy esküszöm, senki nem gondolt rá, hogy nem a „sajátjai”, hogy „csak” a dallamot adta ő, a szövegeket Bereményi Géza. Tamás kijött a színpadra, félszegen, feketében, egy szál gitárral, ránk hunyorított, szája körül kis félmosoly és belecsapott a húrokba. Két perc múlva a „tenyeréből ettünk”. Azt éreztük, amit akart, amit átadott. Volt, hogy egy óra hosszáig meg sem mozdultam szinte, csak kuncogtam, vagy a könnyeim folytak – nem töröltem le. Megvan az összes lemeze, van, amelyik már recsegős.
Kis városunkba is többször eljött fellépni. Ott voltam, persze. Mindig. Emberileg is szerettem őt. Szenvedélyes volt, póztalan, őszinte. Egy percig sem éreztem soha, hogy el lett volna telve magától. Sőt, bevallotta, hogy lámpalázas, nyomorultul fél minden fellépés előtt, hogy elrontja.
Mûvész volt, érzékeny, hevülékeny, túlzásokra is hajlamos. Persze, sokat dohányzott és ivott is. Beteg lett. Annyira reménykedtem, bár a tüdőrák nem sok esélyt ad. S szinte végig láncdohányos maradt, nyilván ez se tett jót. Csak a végén szokott le szinte.
Két nap múlva lesz halála évfordulója. Barátnőmhöz utaztam aznap. Sírtam, ő is.
Bérczes Lászlónak hálás vagyok ezért a könyvért. Hogy még el tudta mondatni az Énekessel az életét.
Cseh Tamás mndig hiányozni fog! Férjemmel voltunk Bakonybélen, láttuk az Indián Múzeumot. Hogy szerette az indiánságot! S az életet! Azt mondta, szép élete volt, tartalmas, Sok örömmel. Legyen ez a vége. Ne a szomorúság:)

„Most elmondom, mid vagyok, mid nem neked.
Vártál ha magadról szép éneket,
Dícsérő éneked én nem leszek,
Mi más is lehetnék: csak csönd neked….”

Pár héttel azután, hogy Cseh Tamás megtudta, hogy tüdőrákos, akkor kezdődnek a beszélgetések Bérczes Lacival.

Így szerintem alapból ad egy elmúlás-ízt a hangulatnak, hiszen meg kell küzdeni a halálos betegség gondolatával, a kezelések mellékhatásaival… és ezért nekem valahogy nem az igazi Cseh Tamást mutatta a könyv.
Persze sosem találkoztam Cseh Tamással – csak a zenéje, a dalszövegek, a hangulatok voltak az enyémek belőle, azt pedig mindig is szerettem.
Minden dalhoz van valami emlékem – kötődik valakihez és ezt nem veheti el tőlem senki sem, soha. Tamás pedig élni fog a dalaiban és azokban, akiknek a dalai jelentenek valami személyeset… Örülök, hogy hatott az életemre!
Cseh Tamás 2009-ben halt meg, az én apám 2010-ben – 2011-ben találkoztam Cseh Andrissal [Ördögkatlan fesztivál] és volt vele egy beszélgetés, ahol az apjáról, az Apáról beszélt – Cseh Tamás volt az Ördögkatlan fesztivál egyik védnöke – én meg végigbőgtem azt a 1,5 órás beszélgetést…

Nem tudok összeszedett értékelést írni. Köszi Laci ezért a könyvért is!

Ezt a könyvet nagyon közel olvastam a Hasnyálmirigynaplóhoz, és sok hasonló dolog is volt benne. Leginkább az, hogy van egy nagy mágus, aki fontos számomra és fontos a barátaim számára, ráadásul a barátaim közül sokan még látták őt életében, de számomra ő már csak a hagyományból van meg, és a tiszteletből, amit maga után hagyott. És mindkét szöveg beszél a rákról, a világból való távozásra készülnek a beszélők. EP azzal játszik, hogy a rákja vajon megírható-e, Cseh Tamást a teljes életművével szembesíti baráti beszélgetéseiben Bérczes. Ebben a könyvben arról az egészről próbálnak ketten valamit mondani, amit ma Cseh Tamás életművének nevezünk. Hogy hogy van az, hogy itt ez az ember, aki maga tanult gitározni és énekelni, így nem minden megy neki igazán biztosan, néha remeg attól, hogy lebukik, mégis, ez az ember minden gesztusában elképesztően szabad és felszabadult. Egy életműről beszélnek, külön-külön is, művekről, a fantasztikus Bereményiről, aki a dalszövegeket írta, és akikkel ketten valami olyan egyértelműt írtak – mondja Cseh – mint a hajmosás, és közben beszélgetnek Bérczessel egy teljes életről, faluról, nyúltartásról, egyetemről, tanításról, majdnem diszidálásokról, indián játékokról és persze arról, hogy ez az ember tényleg egy sztár lett. Bérczes jó barátja Cseh Tamásnak, olyanokat kérdez, amik tényleg érdeklik, kis dolgok, amik tényleg egy életmű metaforái tudnak lenni, dohányoznak közben, ülnek a napon. Jó könyv.

Most látom csak milyen szegényes azt mondani, hogy nagyon szerettem.
Imádtam néhány dalát, amiket kívülről fújtunk és a barátaimmal együtt kornyikáltunk, réges-régi bulik végén. Dalokat, amikbe félszavakból értve beleképzeltem magam és sok minden mást, amitől úgy éreztük, valami cinkos összekacsintással, hogy hirtelen nem is kell más, hiszen már most mindent is tudunk egymásról, és róla…
„Micsoda útjaim, voltak nekem…”
Valahogy sosem éreztem, láttam, hogy megöregedett, vagy csak mindig fiatalnak akartam látni, ettől volt olyan szomorúan és kegyetlenül mellbevágó a vége. Most is az, olvasni élő, esendő, nagyon is emberi, sokszínű és számára is varázslatos, titokzatos dolgairól, a teremtés-alkotás soha meg nem unható csodájáról, a játékokról, amiket szenvedélyesen és „mértéktelenül” élt, és őt (is) beszippantották. Az emberekről, akiknek bűvkörébe került és másokról, akik az övébe, ahogy bolygóként egymás pályáját érintve keringenek, aztán hirtelen eltűnnek a végtelenben…

„Pusztán a pontosság miatt”

Mélyen belém égett az a jelenet, ahogy hajnalban, a Krakkó felé robogó vonaton a barátom elnyúlik a vasúti kocsi bőrülésein, a fejébe húzott walkmannel félhangosan dúdol valamit Irénről, egy levélről, egy tanulmányi kirándulásról és a krakkói vonatról.

Elmúltam már húsz éves, amikor először hallottam valami Cseh Tamásról és Bereményi Gézáról. Ekkorra már legenda lett az egykori rajztanár és az ifjú írópalánta albérleti találkozása. Arról az ihletett pillanatról beszélek, amelyben megszületett először az Ócska cipő, majd a többi közös dal is. A krakkói vonatút után pedig hamarosan már én is magamban fújtam a nótákat. Otthon, buszon, úton-útfélen.

Ma pedig már 2009. augusztus 7. napja is történelmi időpont, amikor hírül adták, hogy hosszan tartó, súlyos betegség után elhunyt Cseh Tamás. Bizony, akkor elment a „jobbik részünk”. Szinte kézzel foghatóan kevesebb lett nélküle a világ – fogalmazta meg feleségem a nagyharsányi művelődési ház előtt, ahol az Ördögkatlan Fesztivál szervezői és persze a katlanlátogatók ideiglenes zarándokhelyet alakítottak ki a rendezvény eltávozott fővédnökének az emlékére.

Cseh Tamás halála előtt két évvel leült egymással beszélgetni Bérczes László, a Bárka Színház egykori művészeti tanácsadója meg az énekes. Mint oly sokszor tették máskor is. Ebből a találkozásból azonban könyv született. Nem pusztán életrajz, hanem beszélgetőkönyv. Amelyben két barát múltba révedéséből vállaltan bomlik ki a legenda, mutatkozik meg az ember. A kötet pedig – túl azon, hogy részletes pályaképet nyújt – fotókkal illusztrált anekdotákat gyűjt egy csokorba Cseh Tamásról.

„Három hete derült ki, hogy rosszindulatú daganat van a tüdőmben, és holnap elkezdődik egy kemoterápiás kezelés.” Így kezdődik a könyv, amelynek húsz fejezete 2006. augusztus 26. és október 9. közötti beszélgetéseket tartalmaz, és egy 2007. június 8-i utóirattal zárul. Ez utóbbi évnek az októberében Cseh Tamás egy rádióinterjúban elmondta, hogy a könyv apropóját nem az adta, hogy diagnosztizálták a betegségét, ám annak ténye mégis csak alapvetően meghatározta a születendő mű alaphangulatát. Bevallása szerint éppen ezért lett ennyire őszinte a kötet.

A beszélgetés jelenének szomorú aktualitása után előkerülnek a tordasi gyermekkor, a pesti kamaszévek emlékképei, a rajztanárkodás, az albérletek sora, ahol megesett az a valószerűtlen egymásra találás Bereményi Gézával. Mert a legfontosabb történet mégis csak a dalok története. A történetekből megtudhatjuk, miért kellett külön-külön elkészíteni Jánossal (Másik) és Tamással a „Levél” hangfelvételét. Mikor és hogyan találkozott Tamás Évával. Miért nem döntött a kint maradás mellett a szerzőpáros, amikor Párizsban jártak. Miért került sor az emlékezetes hétéves közös alkotói szünetre. Szóba kerül az első fellépés a Kex együttes koncertjén, a bakonybéli indiánosdi ötlete. Megbeszélik azt is, kik voltak az Editek, esetleg Juditok. És még: művésztársak, barátok, ivócimborák, ikonná vált kortársak sokasága. Kész történelmi tablót kapunk, persze szigorúan Cseh Tamás emlékezetén átrostálva.

A beszélgetésbe belejátszanak a mindennapok eseményei, a cigarettáról leszokás kínzó küzdelme, az orvosságok adagolásának ütemszerűsége. Megvitatják, kinek miért fontos a könyv megszületése. És persze ebben a közös munkában élet és halál dolgait kerülgetik. Ekkor még reménykedik, hogy akár le is győzheti a kórt, de komolyan számol a halál lehetőségével is. A végső számadás őszinteségével néz szembe saját gyarlóságaival és sikereivel. Az elhangzott számos humoros és komoly történet jelentését utólag írja át a betegség.

A beszélgetést Bérczes László terelgeti, de ebben semmi mesterkéltséget nem lehet tetten érni. Ha Tamás egy kicsit előresietne, tovább beszélteti, ha túl sokat időz egy helyen, más irányba viszi a társalgást. Néha elkalandoznak a beszélgetők, megszakítják egymás gondolatmenetét, máskor meg visszatérnek oda, ahonnan elindultak. A kérdező épp csak annyira irányít, hogy végül kerek legyen a történet.

Egészen biztosan volt előre elképzelt váza ezeknek a csevegéseknek, Bérczes mégsem ragaszkodik görcsösen hozzá, mert annak a hitelesség látná kárát. Ahogy kérdez, érezni rajta, hogy jól ismerik egymást, és fontosak neki a válaszok. Olykor nem átall kegyetlennek tűnő kérdéseket is feltenni. Cseh Tamás pedig őszintén válaszol, a legjobb tudása szerint. Máskor viszont visszakérdez, és akkor Bérczesnek kell felelnie. Ezért is több a könyv a szokványos interjúköteteknél.

A könyv Cseh Tamás rajongói számára kötelező olvasmány, természetesen. De azoknak is érdekes, akik többet szeretnének megtudni a 60-as, 70-es és 80-as évekről. A kötettel szinte egy időben került forgalomba az Esszencia című album. Ennek dalait a szerzők közösen válogatták össze. S bár nem kapott rajta helyet valamennyi emlékezetes művük (ezerből nehéz is lenne), mégis a Cseh–Bereményi páros művészetének lényegét (esszencia) és sűrítményét (eszencia) mutatja be.

Ha meghallod énekelni, nem tudod kivonni magadat a hatása alól. Bár a dalok sajátos történelmi korban és meghatározott társadalmi közegben születtek, Cseh Tamás hiteles tudott maradni a rendszerváltás után is. Talán mert a dalok önmagukért jöttek létre. A sikerük hívta őket a színpadra. Mert arra vannak rendelve, hogy megszólaljanak: másokért, másokhoz szóljanak. Ez az őszinte szeretet árad belőlük. Ez ígéri az öröklétet számukra. Ezért történhet meg, még a kétezer-tízes évek legelején is, hogy egy újabb generáció fiataljai éneklik, idézik szavait, sorait.

Amíg élek, bennem marad a kép: sötét háttér előtt, gyér megvilágításban, egy mikrofon előtt áll Cseh Tamás, gitárral a kezében. Tekintete mintha nem is az övé volna. Az ember maga ugyanis csak eszköz: hangszer. „Amikor kiszalad belőled az ének, mintha nem is te lennél, aki csinálja.” „Amikor nemcsak énekelsz, de átlényegülsz, és énekessé válsz” – erre vágyik mindenki. Az utolsó nagyvárosi trubadúrnak ez sikerült. És akkor elmondhatjuk: az ember meghalt, de Cseh Tamás, az énekes örökké élni fog.

Hú, régen voltam úgy könyvvel, hogy azért olvastam lassan, mert nem akartam, hogy vége legyen. Ez pont ilyen volt.
Cseh Tamás dalai alapból közel álltak hozzám, hiszen azokon nőttem fel, édesapám nagy rajongója volt. Autórádióban annak idején szinte kizárólag ő szólt. Olvasás közben tudtam meg, hogy apu is úgy „örökölte” a rajongását, mert nagymamám is imádta. Szóval erősen befolyásolt családból származom.
Mikor a dalszöveges könyvét olvastam, azon gondolkodtam végig, hogy mégis, milyen ember lehet az, aki ilyeneket énekel? Megkaptam rá a válaszomat. A könyv alapján olyan, akivel nagyon jóban lettem volna, ha hagyja.
Nagyon sokat hozzátett a dalokhoz, hogy már értem, ki volt ő és hogyan gondolkodott.

Azért akartam elolvasni ezt a könyvet, hogy közelebb kerüljön hozzám Cseh Tamás. Eddig, pár dalát leszámitva, igazából nem éreztem, értettem.
A könyv elolvasása után annyival vagyok előrébb, hogy tudom, ő nem az én világom. Szerettem olvasni és élvezetes volt megismerni a személyiségét, megismerni, hogyan alakult ki ez az egész, hogy élt, alkotott. Tetszett. De kimondottan nagy hatással nem volt rám. Ám ez nem a könyv és nem Cseh Tamás hibája :)

ui.: „Testvérem” megszólitástól frászt tudok kapni, nagyon idegesitő :D

Személyes és természetes. élmény olvasni. aki szereti Cseh Tamást annak nagyon, aki alig ismeri annak meg azért.

Kihagyhatatlan.

Időről időre olvasom a könyvet, hallgatom a cd-it; próbálom az űrt betölteni.
Közvetlen, emberi, lényeglátó, szívbemarkoló.