Az ​utolsó emberig 87% 163 csillagozás

Nagyon kíváncsi voltam a szerző új könyvére, próbáltam a címből és a fülszövegből kitalálni, mire számíthatok, milyen típusú könyv lehet Az utolsó emberig, de a valóság messze felülmúlta az elképzeléseimet. Igen, igen, én most egy rajongó véleményt fogok írni!!

A könyv cselekménye bátran végigszáguld az emberiség által megélt életeken és történelmi eseményeken. Az 1500-as évekből indul, majd átverekszi magát a következő évszázadokon. Történelmi és híres-hírhedt személyeket ismerhetünk meg közelebbről, jelentős eseményeket élhetünk át és vizsgálhatunk meg egy eddig ismeretlen szemszögből.

Árnyék vagy fény, élet vagy kárhozat, látóhatár vagy végtelen. Az életről, a halálról, a jóról, a rosszról, a múltról, jelenről, a jövőről szól ez a fantasztikusan érdekes, színes, izgalmas, elgondolkodtató könyv, végigkísérve a világot az utolsó emberig.

Bővebben: http://konyvutca.blogspot.com/2018/06/benyak-zoltan-az-…

Egyszerűen zseniális. Jómagam egyébként is Madách- Az ember tragédiája szerelmese vagyok, így még inkább betalált a történet. Sőt, Sade márki is a top-on van nálam, a lapok közül visszaköszönő alakja megsimogatta a lelkem.
Annyira örülök, amikor ilyen történettel találkozom, amikor a sorok között sokkal többet mondd, mint amit leír szavakkal, pontozva- vesszőzve.
Bár azt nem tudom, mitől King-es, én még tőle nem olvastam semmit, ami ennyire megérintett volna, és rákényszerít, hogy még magamhoz képest is kritikusan figyeljem a világot.
Az egyetlen oka annak, hogy nem tudok rá nagy büdös 5 csillagot adni, az a nyelvezet. 1500-ban miért beszél és viselkedik úgy a főhős, mintha mai ember lenne? Előre utazott az időben, így sokkalta hitelesebb lett volna és hangulatosabb, ha sőt, a modern világban is úgy nyilvánul meg, mint anno, nem fordítva.
Az utolsó mozzanat kicsit összecsapottnak hatott nekem, de a lezárás ismételten tíz pontos. Tökéletesen tett pontot a dolgok végére a szerző.

Engem könnyen meg lehet venni egy igazán jó alapötlettel, és ez most sikerült. Nem olvastam még olyan regényt, amiben több életen át ugyanaz a két ember kísérti egymást, és akik ennyire vonzzák a másikat!

Az elbeszélés sokféle. Ahány korban járunk, annyifélére sikerült a rengeteg történet, de szerintem mindegyikhez jó érzékkel nyúlt az író… Bár engemet néha sikerült kiborítania egyik-másik résszel. spoiler

Rettenetesen megterhelő, nem könnyű olvasmány, de valami egészen egyedit és fantasztikusat sikerült alkotnia Benyák Zoltánnak ezzel a regénnyel. A szereplők és a történeteik szinte beleégtek az agyamba, nagyon nehezen szakadtam el tőlük, ugyanakkor olvasás közben többször annyira felkavarónak éreztem a regényt, hogy néha bizony le kellett tennem.

spoiler

Jól felépített, maradéktalanul izgalmas és idegborzoló olvasmány!

Bővebben a blogon:
https://hagyjatokolvasok.blogspot.com/2019/05/benyak-zo…

Nem túl sűrűn fordul elő velem, hogy kilépek a komfortzónámból és olyan könyvet veszek a kezembe, ami homlokegyenest más, mint amihez szoktam. Benyák Zoltánra két évvel ezelőtt figyeltem fel, amikor megjelent A nagy illúzió című regénye. Az alternatív túlvilág, amit elénk tárt, a kalandok sorozata, az izgalmas, lendületes olvasmányélmény biztosított engem afelől, hogy további regényeivel is próbálkoznom kell. Nagyon vártam már a következő kötetét, és amikor megtudtam, hogy a halál és az élet itt is kiemelt szerepet kapott, tudtam, hogy biztosan élvezni fogom az olvasását.

A cselekmény felépítése kissé szokatlan: első benyomásra látszólag egymástól független történetek sorakoznak a fejezetekben. A megoldásra a fülszövegből is rájöhettem volna, de rossz fülszöveg-olvasó vagyok, általában csak felületesen futom át a szöveget, mivel sokszor túl sokat árul el, én pedig jobban szeretem magam felfedezni a könyveket. Így, bár az olvasottak nagyon izgalmasak voltak, eleinte mégis értetlenül fogadtam – nem értettem, mi az összekötő kapocs az időben és térben távol álló történetek között.

Az első részben ugyanis egy Mylod Jones nevű orvos hajótörésből való megmenekülésének történetét olvashatjuk Amerika felfedezésének idejéből. Bár itt talán inkább a további viszontagságai az igazán hangsúlyosak, hiszen az eszelős Queranten kapitány hajójára kerül… A második fejezetben hirtelen ugrunk egy nagyot az időben, és a betegesen perverz Sade márki kastélyába csöppenünk – az eseményeket Latour, a márki segédje meséli el nekünk. A harmadik fejezetben pedig Abberline felügyelő Hasfelmetsző Jack után nyomoz London mocskos, bűzös utcáin.

A fülszöveg is elárulja, úgyhogy nem titok, hogy az évszázadokon átszáguldó történetek főhősei olyan emberek, akik emlékeznek az előző életükre, ők egymás ellenségei: a Gonosz és a Jó. Van még egy további fontos szereplője is a regénynek, mégpedig egy ifjú hölgy, aki Mylod életében mint Christine, Latouréban Angelique és Abberline esetében pedig mint Mary Jane bukkan fel. A dolog érdekessége, hogy a lány nem rendelkezik az emlékezés képességével, és anélkül vesz részt a főhőseink életében, hogy bármit is tudna. Eleinte nem volt ez egyértelmű – a szerző erről a titokról körülbelül a harmadik fejezetben rántja le a leplet–, de engem mindaddig annyira lefoglalt a két ellenség harca, hogy meg sem fordult a fejemben az, hogy egyetlen halhatatlan nő bukkan fel újra és újra a hősök mellett.

Az első három fejezet hosszabb lélegzetű, aprólékosan kidolgozott. Ám, sajnálatomra ezután felgyorsulnak az események, és a főhősök valóban elkezdik száguldásukat az időben. Egyre többször születnek újra, Mylod/Latour/Abberline megtanulja végre gyorsan felismerni a vetélytársát, bármilyen testet is öltsön. Le akarja őt győzni minden áron, és mindig abban bízik, hogy a következő életben biztosan sikerül. De ez egyáltalán nem ilyen egyszerű. Mindkét fél az évszázadok során olyan tapasztalatokra, ismeretekre tesz szert, ami változással is jár. Ki dönti el egyáltalán, mi a rossz és mi a jó? Mit érdemes (vagy lehet) feláldozni a győzelem érdekében?

Ha korábban olvasom ezt a regényt, akkor talán még mondhatnám is tökéletesnek, de Benyák Zoltán az előző regényével nagyon magasra tette a lécet. Valahol a regény közepe táján, amikor az események (és az évtizedek/évszázadok) felgyorsultak, bennem pici hiányérzet maradt, de szerencsére ez csupán egy apró porszem a fogaskerek között, hiszen a zárófejezet mindenért kárpótolt. Lefogadom, hogy senki sem számít majd ilyen befejezésre, engem mindenesetre teljesen meghökkentett és ámulatba ejtett.

http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2018-10-24+…

Vegyesek az érzéseim a könyvvel kapcsolatban. Eddig A nagy illúziót olvastam az írótól, és az hatalmas kedvencemmé vált, így nagyon magasan volt a léc, és azt sajnos nem ugrotta meg.
Viszont önmagában azért tetszett ez az újraértelmezett, Benyák-féle Ember tragédiája. A könyv felépítéséről nem tudtam semmit, míg kézbe nem vettem, de tetszettek a korok, tetszett a felosztás. Kedvencem Hasfelmetsző volt, és de Sade márki.
Érdekes, a vége felé, a modernebb kor fejezeteinél kezdtem kicsit belefásulni, de ebben benne volt az én „hibám” is. A könyvet nagyon vártam, és ilyenkor sokszor abba a hibába esem, hogycsakazértisr.hadtgyorsanledarálom, na és ez az amit nem kellett volna! Úgy gondolom, ha jobban beosztom, jobban eltöprengek egy-egy rész között, akkor lehet több lett volna a csillagok száma, vagy legalábbis nem ilyen szájízzel dobom rá a négyet.

Több magyar író is feldolgozta már az emberi történelem során örökké visszatérő ellenfelek alakját: gondoljunk például Madáchra vagy Nemerére spoiler. Benyák Zoltán története számomra elsősorban abban különbözik ezektől, hogy a két küzdő fél viszonya nála nem változatlan. Hőse a tudatlanságból indul a XVI. század végén, hogy fokozatosan előbb céltudatos ellenfél legyen belőle, majd egyre hasonlóbbá váljon sötét tükörképéhez.
Az első rész, a hajótörött seborvos és a pestisdoktor bizarr kalandja rögtön érdekes erkölcsi dilemmákat feszeget, engem azonban zavart az előadásmód túlzott modernsége. Ez utóbbi sajnos még a francia forradalom után játszódó második részre is áll. Itt azonban maga a történet sem tudott megfogni: de Sade márki nekem túlságosan harsány és közhelyes figura maradt, aki hiába hangoztatja, hogy a gondolkodásban akar forradalmat csinálni. Én egyszerűen nem látok érdemleges erkölcsi krízist egy olyan helyzetben, ahol az egyik oldal ennyire nyilvánvalóan és gyomorforgatóan negatív. Nekem ez a rész egyértelműen a regény mélypontját jelentette.
Az ezt követő viktoriánus korban viszont az elbeszélő végre megtalálja a saját hangját: e korszak hangulatát végre úgy kapja el, hogy az olvasó tökéletesen bele tudja élni magát. És bár a Hasfelmetsző karakteréből tulajdonképpen nem hoz ki semmi igazán eredetit, a narráció itt zseniálisan személyessé válik. A könyvtől eddig sem volt idegen a taszítóan groteszk, véres részletek bemutatása, de innentől már nem csak a gyomrot, hanem a lelket is fel tudja kavarni. Itt kezdődik a főhős igazi érése, amely a XX. században számos rövid jelentben folytatódik, hogy a Föld jövőjében meglepő eredménnyel záruljon.
Horrorisztikus elemekben bővelkedő, leginkább a weird irányzattal rokon fantasztikus regény ez, amely nem is próbál minden felmerülő kérdésre választ adni, de elgondolkodtat azon, hogy vannak-e abszolút érvényű, változatlan dolgok az emberiség történelmében, vagy akár egy ember hosszúra nyúló életében.

(…) Benyák Zoltánnak már több könyve megjelent, sőt, A nagy illúzió nálam is a polcon csücsül évek óta. Sokan szeretik egyedi stílusa miatt, amellyel ügyesen ötvözi a lélektani megközelítést a fantasztikus elemekkel. Nem mondom, hogy nem hittem másoknak, amikor ehhez hasonló véleményeket olvastam, egész egyszerűen csak valamiért tologattam és halogattam, hogy „na majd egyszer olvasok valamit tőle is”. A Könyvhét előtt megjelent regénye, Az utolsó emberig végre kibillentett ebből a teszetosza állapotból, a gyönyörű és baljós hangulatú borító meggyőzött róla, eljött a mi időnk, hogy közelebbi ismeretséget kössünk. Arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy a szerző személyében új kedvencet fogok avatni, úgyhogy kezdhetem is szépen összegyűjteni a többi művét, hogy behozzam az eddigi súlyos lemaradásom.
Szeretem az olyan fantasztikus történeteket, ahol a műfaj sajátosságai nem feltétlenül tűzgolyó-hajigálásban vagy természetfeletti lények felvonultatásában mutatkoznak meg, sokkal inkább valami finom atmoszférában, vagy éppen egyetlen, nem hétköznapi eseményben. Jelen regényben ez a nem hétköznapi elem maga a három főhős, akik újra is újra visszatérnek a történelem folyamán, hogy megküzdjenek egymással. Legelőször a felfedezések korában találkozunk velük, ahol az idealista orvosdoktor, Mylod Jones hajótörést szenved, majd megmenekülése után egy titokzatos és eszelős hajóskapitány szolgálatába kerül, ahol iszonyatos dolgokkal szembesül.
Ezzel meg is kezdődik a történet lényege, amely a két szereplő ismétlődő találkozásairól, párbeszédeiről, vitáiról szól, illetve mindarról, amit ezeken keresztül gondolnak az egész emberiségről. Kettejük kapcsolatában már a könyv elején is megmutatkozik a különböző ideológiák, vélemények ütköztetése, mely folyamat egyre szélsőségesebb formában valósul meg, ahogy hőseink az újabb időkben és helyeken mindig összecsapnak. Nevezhetnénk ezt a jó és a rossz, a világos és a sötét harcának, örökös körforgásának is, azonban ez a regény sokkal okosabb annál, mint hogy beérje ennyivel. Én legalábbis egyre inkább úgy éreztem az olvasás során, hogy a határvonalak feloldódnak, és egyáltalán nem könnyű felelősséggel eldönteni, kinek az erkölcse tisztességesebb, vagy kinek a hite igazabb- sőt, az sem biztos, hogy el kell-e dönteni egyáltalán. (…)
(…) ebben a regényben is azt szerettem, hogy a hétköznapi és a csodás, a normális és a bizarr, a fény és a sötétség nem csupán megjelenik, hanem dinamikus egységet alkot, folyamatosan változik, alakul. Emellett pedig a szöveg kellőképpen minőségi és alkalmas arra, hogy mindenki felfedezze benne a maga fontos mondatait, amelyek ilyen-olyan módon hozzájárulnak saját lét-kirakósunk összeillesztéséhez. Biztos vagyok benne, hogy nem utoljára olvastam el, ahogyan abban is, hogy folytatni szeretném az íróval való ismerkedésemet.
bővebben:
https://konyvesmas.blogspot.com/2018/06/az-utolso-emberig.html

Ez volt az első regényem Benyák Zoltántól, így nem tudtam mire számítsak. De, mikor megláttam a könyv borítóját, tudtam, hogy el akarom olvasni.
A jó és a rossz küzdelmének örök témája azóta jelen van az irodalomban, amióta az emberiség megjelent a földön. Szinte valamennyi korban valamennyi műfajban feldolgozták már ezeket az emberiség egészét foglalkoztató kérdéseket: van-e önmagában célja az emberi létnek? Merrefelé halad az emberiség? Létezik-e, értelmezhető-e önmagában a jó és a rossz? Szentesítheti-e a cél az eszközt? A szerző már az első fejezetekben sem kímél minket, nem fukarkodik a gyomorforgató jelenetekkel, hogy ábrázolja az emberség elvesztésének pillanatait, spoiler ugyanakkor a könyvet átható erős filozofikus, szimbolikus megközelítés „tompítja” valamelyest ezt a nyers valóságot. Nagyon olvasmányos a stílusa, szinte magától megy a „közös gondolkodás”, nem okoz különösebb nehézséget belemerülni a mélységeibe.
A kötet felépítését és jellegét tekintve erősen hajaz Madách Az ember tragédiájára, de egyáltalán nem állítanám, hogy „koppintásról” lenne szó. Az a mű is, mint ez a regény is a saját korának jellemzőit, értékeit fonja bele a történetbe. Kedvenc részeim de Sade márki fejezetei (imádtam a vén kujont) és a jövőben játszódó szín voltak.
Többek értékelésében olvastam, milyen pesszimista ez a regény. Azonban, ha végigtekintünk az emberiség történetén (ahogy a szerző is teszi a regényben) és jelenén azt kell látni, hogy sajnos inkább realista. Álszentség lenne azt gondolni nem ez lesz a sorsa az emberiségnek az utolsó emberig.

„Tudod, a magam részéről úgy látom, hogy az ember egyre kapkodóbban él. Nem képes már tudomásul venni, hogy egy élethossz alatt alig néhány dologgal tud érdemben foglalkozni. Mindent akar. Habzsolna.”

Bevallom: látva a borítót és olvasva a fülszöveget nem igazán tudtam, mit gondoljak. Egyik sem tűnt túlzottan meggyőzőnek. Ha nem Benyák Zoltán könyve lenne, nem kizárt, hogy megvonom a vállam, és tovább megyek, talán egyszer elolvasom könyvtárból, talán nem. Viszont több könyvet is olvastam már az írótól, és nem csalódtam egyikben sem. Így hát hosszas hezitálás, kerülgetés és bizonytalanság után azt mondtam: legyen. És lett.
Az utolsó emberig más, mint a korábbi Benyák könyvek, amiket olvastam. Végzetesen, megtörhetetlenül egymáshoz kapcsolódó sorsok története, ahol nem létezik a halál elválaszt tézise, hiszen minden egyes élet után vár rájuk a következő, több-kevesebb emlékkel az előzőkről, örök, kibékíthetetlen ellentéttel. Öt fejezet, öt önálló, alapvetően lezárt történet, amik együtt, egymás mögé fűzve adják ki a nagy egészet.
A könyv egyszerre őszinte és szomorú. Remekül bemutatja, milyenek vagyunk mi, emberek. Az örökös torzsalkodással, elégedetlenséggel. Az egyik mindig hajszolja a másikat. Vért akar, háborút és fájdalmat, akár van oka és célja, akár nincs. Egyszerre akarunk mindent, sokszor – túl sokszor – gátlások nélkül.
Nem tudok kedvencet kiemelni az egyes fejezetek közül. Jelenetek voltak mindegyikben, amik nagyon megfogtak, de egyértelmű kedvencem nincs. Voltak momentumok, amikkel nem tudtam eldönteni, hányadán állok és a negyedik fejezetet kissé kapkodónak, összecsapottnak éreztem, nem is tudtam vele úgy haladni, ahogy a többivel. A lezárás viszont gyönyörű volt.
Gyönyörű és elkeserítő.
Szóval nem, nem csalódtam most sem.

Benyáktól nekem az abszolút kedvenc az Ars fatalis, és mindig azt várom, hogy egy újabb könyvével megint kiváltja azt az érzést belőlem, mint amit az említett könyv olvasásakor átéltem. Még várom..
De nem csalatkoztam ebben a könyvében sem, mert nagyon jól szórakoztam. Több helyszín, több kor, de ugyanazok a szereplők, csak más köntösben. Mindegyiknek megvolt a maga hangulata és élvezete, az utolsó részben jó volt a csavar a spoiler
Nagyon szépen elvarrja az utolsó szálat, az utolsó ember szálát, egyedül annyi hiányérzetem volt, hogy olvastam volna a kezdetről is.