Táltosidők (Honfoglalás-trilógia 1.) 88% 109 csillagozás

Elolvastam, megkönnyeztem, szerettem.
Mese ez. Szép mese. Szép magyar mese. Szép magyar szerelmetes mese.
Azt írja az előszó: „Kemény fába vágja a fejszéjét, aki a magyarság őstörténetét boncolgatja, hiszen régmúltunkat mindmáig sűrű homály fedi, s csak lassan tisztul a köd.” – így lehet ez, kétségtelen. Azt gondolom – és ez szubjektív – hogy Benkő László talán mégis egészen jól megoldotta ezt a feladatot.
Nem vagyok őstörténet kutató, keveset is tudok/olvastam ezekről az időkről. Ez a könyv azt hiszem összeszövi régi-régi regéinket azokkal az információ töredékekkel, amit ezekről az időkről tudni vélünk.
A könyv a vándorló népek életmódjára koncentrál inkább, mint történelmi események bemutatására, persze kikerülhetetlenül megtalálható benne az „aktuálpolitikai történések történelemalakító szerepe”. Hogy, s mint volt valójában nem tudhatjuk igazán.
Egy ifjú harcos és elveszett kedvese szenvedésein, sikerein, jó és (inkább) rossz döntésein, életén keresztül mutatja be a sztyeppei (?) népek életmódját, szokásait, hitét. A szállások nélkülözhetetlen szereplőit, mint a vezető, táltos, fegyverkovács, nemezverő asszonyok, kiközösített (rontást hordozó) árva, megtűrt idegen, stb.
Az egész történet szaglik a lovaktól, egyéb állatoktól, ázott nemeztől, füsttől, porttól. Mégis-mégis nagyon megfacsarja a szívet. Elmondja és megmutatja, hogyan keveredhettek egymással a pusztai népek, hogyan éltek egymás mellett békében, vagy éppen háborúban.
Na nem is szaporítom tovább a szót, olvassátok! Rég letűnt világba vezet, olyan világba, ahol a föld szellemei még vigyázták az ott élőket, és az ember is vigyázta a helyet ahol él.
Mese ez. Szép mese. Szép magyar mese. Szép magyar szerelmetes mese.

Elvarázsolt az a nagyon intenzív hangulat, ami ebből a könyvből árad, teljesen magával ragadott a lapok között megelevenedő mogyeri ősök szelleme :)
Nem volt könnyű olvasmány, nehezen haladtam a kissé archaikus nyelvezet miatt, de ezt egy cseppet sem bántam, ez csak növelte az olvasás élményét. Ezen kívül csak dicsérni tudom Benkő Lászlót, milyen bravúrosan megoldotta, hogy azt a hihetetlenül sok információ, amit belesűrített a történetbe, nem tette szárazzá a regényt. Élvezetes a történetvezetés (bár személy szerint nem szeretem a történelmi regényekben a túlzott szerelmi vonulatot), mozgalmas a cselekmény. Kifejezetten érdekesre és szemléletesre sikerültek a politikai viszonyokat bemutató részek, a törzsek Kazár Birodalomban való helyzetének leírása, a besenyő fenyegetés, a szláv népek helyzete és összességében ezek összefüggései a hatalmi erőviszonyok ismertetése.
A karakter ábrázolásokkal alapvetően elégedett voltam, bár Virág viselkedése olykor kiverte a biztosítékot. Bekét hamar megkedveltem és Gecse további sorsára is nagyon kíváncsi vagyok. Nem tudom a valóságban milyen volt, de Álmos személyét én is valami hasonlóképpen képzeltem el.
Ha nem is azonnal, de hamarosan jöhet a 2. kötet :)

Tiszteletre méltó törekvés regényt írni a honfoglalásról, az ősmagyarok életéről. Hiszen nagyon kevés a forrás, a hiteles információ, nagyrészt köd és találgatás az, honnan jöttünk, hogyan éltünk. Az meg, hogyan gondolkoztak az akkori nomádok, akik nem hagytak maguk után írásos emlékeket, pláne köd és találgatás.
A szerző rengeteg történelmi anyagot tanulmányozott és felhasznált, sokat megtudhat az ember az akkori korról, viszonyokról – valahogy sokszor mégis az az érzésem, hogy nem minden igazán hiteles, hihető. Rendszeresen kilógott a lóláb, főleg az, hogy dolgokhoz a szereplők a mai ember gondolkodásával viszonyulnak. És rengeteg népmesei elem, véletlen volt a történetben. A népmesékben van az úgy, hogy a legkisebb királyfi (itt királykisasszony) megy lóháton, eljut a világ végére is, és mindig azzal találkozik szembe, akivel szeretne.
Ez a népmeserész itt úgy szólt, hogy két nő, egy fiú és egy pap elindulnak lóháton Levédiából, mennek, mendegélnek, mindenféle kalandok és véletlenek között (nem mesélem el…), harcoló népek földjein át, a népvándorlás és népek forgatagában, majd egyszer csak a Balaton partján találják magukat. Nézzük már meg a térképet. (Ez már majdnem olyan keresett volt, mint mikor a Honfoglalás filmben a maroknyi magyar törzsek hosszában keltek át a folyókon, hogy nehezebbnek látsszon a vándorlás…)
A Honfoglalás filmnek nem csak a képei (főleg a jók) jutottak eszembe olvasás közben. A Honfoglalás dal is többször ott zümmögött a fejemben:
„Szállj, szállj sólyom szárnyán
három hegyen túl;
Szállj, szállj ott én várok rád,
ahol véget ér az út…
Úgy kell, hogy te is értsd –
nem éltél hiába.
Az a hely, ahol élsz –
világnak világa.
Az égig érő fának
ha nem nő újra ága,
úgy élj, te legyél –
virágnak virága!”

A múltból jelen időbe váltás nekem is nagyon zavaró volt, logikát nem találtam benne. Egy idő után kénytelenségből megszokja az ember, de hogy mire volt jó?
A szerelmi szál lett a könyvben számomra a leghiteltelenebb, amolyan mogyeri Rómeó és Júlia történet. Ez is ilyen mai fejjel gondolkodás, én nem hiszem, hogy a nomád magyarok így élték volna meg a szerelmet…
De ha ez volt az eszköz, ez szükséges ahhoz, hogy egy csomó ember elolvassa ezt a könyvet, és hozzájuk is közelebb hozza a honfoglalás korát, akkor jó döntés. Nekem ez a túlírt szerelmi történet nem hiányzott volna. Viszont a meséket is az mozgatja, a halhatatlan, mindent legyőző, folyton egymásra találó, egymás karjában élő/haló szerelem. :)

Gyönyörű könyv egy régmúlt időből. Nehéz olvasni de magával ragad. Ismerkedhetünk az őseink szokásaival, életével, bálványaikkal, hiedelemvilágukkal. A vándorlások, a tájleírások, a portyázások mind lebilincselőek. Félve vallom be, hogy bizony hiányos a történelem tudásom, bizony jól jött volna egy térkép, mert volt úgy, hogy bizony nem nagyon voltam képben, hogy hol is járunk, mert itt hatalmas területet jár be az író. Bekét imádtam. A csillag levonás Virág miatt, mert nem tudtam megérteni minden cselekedetét.

Nyugodtan boncolgathatják a történészek és az irodalmi műértők Benkő László könyvét, ugyanis pusztán műkedvelőként biztosíthatom őket, hogy nem szólok bele a vitájukba. Szeretném azonban jó hangosan kijelenteni, hogy különösen, de nem kizárólagosan a magyar ember számára nyelvi és tartalmi csemege, legyen akár pro és kontra véleménye a honfoglalás menetéről és a kettős honfoglalás elméletéről.
Már az első oldalaktól kezdve tudtam és éreztem, hogy kedvencemmé válik a könyv és a szerző egyaránt. A történet lebilincselő, a stílus pedig lehengerlő. Nem ajánlatos falni az oldalakat, hiszen minden mondatnak és szónak egyedi zamata, hangulata van. A könyv szókincse nem arra a néhány ezer magyar szóra épül, melyet a XXI. század embere a hétköznapok során használ, ezért jó mélyre kellett ásnom az elmémben a hozzáférésükhöz, és gyakran inkább a magyar szívemmel éreztem, mint értettem bizonyos kifejezéseket. Számomra ez képviseli a regény egyik legjelentősebb értékét. Hamarosan olvasni fogom a trilógia folytatását és Benkő László további műveit is.

A negatívumával kezdeném, mert ez benne a legjellemzőbb. Nehéz olvasni. Imádok olvasni, de ez kínlódós olvasás volt. Nem tudnám megmondani mitől nyögvenyelős, de valahogy a mondatok unalmasak, lassúak, ízetlenek.
Viszont amiről szól, az valami fenomenális. Ismerjük a legendáinkat ( már aki) nagyon szeretjük hangoztatni, hogy hagyománytisztelet meg egyebek. De erről az időszakról csak nagyon kevés néprajzkutatással foglalkozó ember tud valamicskét. Hát Benkő László összeszedte amit tudni lehet pusztai múltunkról és besuvasztotta egy fantasztikus történetbe. Na nem attól fantasztikus, amitől manapság a könyvek, hanem mert valóban lebilincselő. A kötet szereplői velünk maradnak, belénk költöznek, sőt, jellemük emlékeztet sokban a miénkre. Nem véletlenül.
Kegyetlen, erőszakos, akaratos egy nép a miénk, ez a könyv, ha figyelve olvassa az ember, meg is magyarázza miért.
Azt hiszem minden magyarnak el kéne olvasnia, és most kicsit politizálnék, de csak annyira, amennyire kell egy történelemmel foglalkozó fiktív történet kapcsán.
A legjobban azon somolyogtam olvasás közben, hogy bizonyos körökben mennyire utálhatják ezt a regényt, feltéve ha hajlandóak komolyan venni, kézbe fogni és elolvasni. Ennyi császkálás ugyanis a Nyugati téri aluljáróban van csak, amennyit keveredik, formálódik a mogyeri törzs, mely majdan Magyarország lesz, csak előbb ránk erőszakolják picit a kereszténységet, ami valljuk be, nagyon távol áll a mi valós hitünktől. Ennyit a fajelméletről, és a büszke magyarságról.
Roppantul tetszett ahogy Benkő bemutatja milyen szorosan kapcsolódtak őseink a szellemeikhez, azaz halott felmenőikhez, mennyire beépült mindennapjaikba, hogy attól mert nagyfater nem pipázik a tűz mellett fizikai valójában, még a véleményét ki lehet, sőt kell is kérni. Mennyire színes az a hitvilág, és erős hierarchiai kapcsolat van élők és holtak közt (is), és mennyivel egyszerűbb így élni, pedig valljuk be a sok szabály általában káoszhoz vezet. De valahogy a pusztai létformánál ez nem jellemző. Mármint a káosz. Mondjuk valószínűleg rég kihalt volna az emberiség, ha nem ilyen erős korlátok közt élnek elődeink, de nem csak a mieink, hanem bolygónk összes korabeli természeti népe.
Nem mondom, hogy szeretnék visszamenni abba az időbe, valahogy finnyás volnék arra, hogy minden évszakban leöldökli valaki a családomat, esetleg nekem kell pár fejszét elhelyeznem pár agyvelőben, de mindenképpen szép időszaka lehetett ez történelmünknek.
Hiánypótló kötet ez, minden tiszteletem Benkő Lászlóé, aki ugyan későn, de megmutatja a magyar olvasóknak, hogy nem csak a nagy indián könyv létezik, nem kell elalélni Manitutól, mert van saját Tengrink. Persze úgy tanultuk az mongol, nincs hozzá közünk …

Szép volt. Persze csupa kaland és száguldás, szerelem, öröm, fájdalom, meg pendülő íjhúr és süvítve szálló nyilak, végtelen vonulások, határtalan messzeségek, s a távolt kutató acélos tekintetek. Mégis elsősorban: szép. A hősei akkor élt emberek, akik „öltek, öleltek, tették, ami kell”, mi pedig legtöbbször magyarázni akarjuk őket, és szinte sohasem érteni. Ez a regény – első a háromból – az utóbbiban segít, ha egyáltalán akad, akit ez érdekel a „hősi múltból”. Amúgy ott él benne a sok – ma még – egymásnak feszülő elmélet, érthető, felfogható egésszé gyúrva, tisztességgel elképzelve, amit tudni nem lehet. Ha így megy majd tovább is, akkor ez az a regény, amit sokan vártak, vártunk, mert így, egyben ezt még nem írta meg senki. Talán szégyen ez, talán csak meg kellett érnie az időnek erre. De ahogy most, az első kötet végén kinyílni látszik Benkő koncepciója, ez mindenképpen figyelemre méltó kísérlet.

(Értékelés majd a 3. rész után, a folytatásra hamarosan sort kerítek)

Érdekes történet a honfoglalás elôtti törzsszövetségről. Az író többi regényéhez képest ezzel nagyon lassan haladtam.
De ettől függetlenül fogom folytatni a sorozatot.

Nagyon alapos munka, ami részletesen mutatja be a magyarság történetét ebben a sorsfordító időszakban. A környező népekkel való viszonyát a „mogyeriknek”, főleg a besenyőkkel valót, valamint a kazár alávetettségből való elszakadási törekvéseket az újabb hazatérés előtt. A főszereplő telitalálat volt, Beke vitéz személyében remekül megformált karaktert kaptunk és a romantikus szál Virággal is izgalmas volt. Miközben fiktív karaktereket állított tehát a középpontba az író, eleget szerepelt Álmos fejedelem és már Árpád is feltűnt, akiket szerintem csodálatosan festett le a szerző.