Idegen ​tüzek (Honfoglalás-trilógia 2.) 91% 80 csillagozás

Nekem valahogy idegeimre ment, hogy apa és fia állandóan köröztek egymás körül, de sosem találkoztak. Valamint azt sem értem, hogyan maradhatott életben, egy kicsi gyerek, mikor a felnőtteknek nem igazán sikerült, és persze minden nagy betegségéből felépül. Igazi túlélő. Csak ép hihetetlen. Nagyon szeretem a történelmi könyveket, de itt a neveken kívül, nem sok történelem van. Valahogy nem találtunk egymásra a történettel.

Tényleg jobb volt, mint az első kötet. Ebben már nem volt – szerencsére – korhűtlen, nehezen elfogadható Rómeó és Júlia szál. Továbbra is mosolyogtató, ahogy a főszereplők árkon-bokron-nádon-berken átvágva eltalálnak bárhonnan bárhová (értsd: 1500–2000 km távolságokra). Meg hogy a legeldugottabb jurtában is kész politológusok és földrajztudósok vitatják meg az aktuális politikai helyzetet – hogyan? bemondta a Mogyeri Rádió? –, és úgy beszélnek földrajzi fogalmakról, mintha tudnának róluk.
Ami még szöget ütött a fejembe: a sztyeppei népeknél tényleg ennyire kevés gyerek született volna? És abban a korban, amikor óriási volt a gyermekhalandóság (mellesleg a felnőtthalandóság is), a párok nem beleőrültek a gyerekük elvesztésébe, hanem gondoskodtak másikról… Meg ha állatokat tenyésztettek, komolyan azt hitték, hogy attól lesz a gyerek, hogy a nők bizonyos magokat esznek? És ha a magevéstől lesz a gyerek, akkor miért akkora probléma a házasságtörés, amit azért ítélnek el, mert „idegen mag kerül a családba”?
Ha ezektől a kis buktatóktól sikerül elvonatkoztatni, akkor egész szórakoztató olvasmány.

Ez a kötet jobban tetszett, gazdagabb és fordulatosabb a cselekmény. Ismerkedünk Gecse életével és a körülötte lévő világgal az egyik szálon. A másik szálon a szétszakadt család másik tagjával Majkkal, a környezettel ahová vetődik. Sok jó embert ismerünk meg, még a nagy ellenség besenyők közt is. És sok mogyerivel találkozunk a nagy sztyeppe minden részén. Kémek, hittérítő görög és római papok, karavánok, portyák, harcok, kegyetlenség. De főleg idegen tüzek, ami másképp melegít. Félve kezdtem a trilógiát olvasni, de egyre jobban szeretem, tetszenek a szállások leírásai, a szervezettség, a fiatal fiúk harcossá képzése, némely hiedelem ma már megmosolyogtató, de a hitük elképesztő és szép.

Sokkal pergőbb volt a cselekmény, mint az első részben, nagyon fordulatos és izgalmas könyv.
Két szálon fut a történet, spoiler mindkettő átvisz minket Közép-Európán: láthatjuk, milyen népek élnek és rivalizálnak Pannóniában, a Duna és Tisza partjain, majd pedig bolgár vidékek felé vesszük az irányt, sőt Bizáncba is eljutunk, illetve besenyő és mogyeri szállásokra, amik bizony nem sokban különböznek egymástól. Még Álmos vezér is megjelenik a könyvben, úgyhogy egy percig se lehet unatkozni. A vége kissé nyitva maradt, ha a szereplők sorsát tekintjük; viszont a cselekmény szempontjából, lévén Honfoglalás trilógia, és az a bizonyos még nem történt meg, akkor egészen nyitva. „Kénytelen” leszek elolvasni a harmadik részt is (alig várom).

A könyev cselekményének nagy része hideg, idegen tüzek között zajlik, minthogy Beke vitéz fiát, Gecsét hányatott sorsa sokáig messzire löki a mogyerik otthonától, Álmos nagyfejedelem törzsszövetségének hazájától, s fiával, Majkkal sem bánik éppen kesztyűs kézzel a Jóisten. A két főhős közel hozza hozzánk Pannónia, Bizánc, Bolgárföld, Etelköz akkori mindennapjait, miközben a nagy terület bejárása eredményeképp, és hogy szépen összefonódnak ezek a szálak, nemcsak a kort ismerhetjük meg, de a történet is szépen hömpölyög előre. Már most a trilógia második könyve után azt mondom, Benkő nem bánik valami kegyesen a hőseivel, nem tudom, hogy deklaráltan vagy sem, de Beke családja mintha el lenne átkozva, amit ennek a családnak ki kell állnia az igen embert próbáló, de mogyeri vitézekhez méltóan tesznek ennek eleget Beke után Gecse és Majk is. Benkő megközelítéséről még annyit, hogy realisztikusan áll a dolgokhoz, nem heroizálja ott a harcosokat, ahol nem kell, bemutatja, hogy minden pusztai nép ugyanazokért küzd, mint a mogyeri, főleg a besenyőkkel nagy a hasonlóság, de mégsem lesz földhözragadt megközelítésmódja, mert ahol a tisztség szakralitását vagy a rend égi eredetét illik hangsúlyozni, azt méltósággal és becsülettel megteszi, így olyan írónak tartom, aki képes életre hívni olyan mérhetetlen nagyságokat mint amilyen volt Álmos nagyfejedelem és dicső fia Árpád fejedelem urunk.

A Honfoglalás trilógia második kötetében nem sok minden változik az első részhez képest. Ugyanazok az erények és hibák jellemzik mint a Táltosidőket. Pozitívum, hogy itt már azért a történetvezetésben megritkultak azok a hihetetlen véletlenek, melyeken az első részben oly sokat bosszankodtam. Azt viszont most már be kell látnom, hogy a szerzőnek nem célja egy igazán mély, elgondolkodtató regény megalkotása, megelégszik egy kalandokban bővelkedő, könnyen olvasható történelmi regénnyel. Ettől azért még szerethető, csak én sajnálom az elszalasztott lehetőséget. Ami még szót érdemel: A regény eleje totál zűrzavar. Senki nem tud semmit, ki, kinek a torkát vágja el és miért. Eleinte mindez a szerző kapkodásának tűnt, aztán elgondoltam, hogy abban az időben maguk az események résztvevői is éppily zűrzavarosan érzékelték a történéseket, vagyis mindez a lehető legélethűbben van ábrázolva. Ha ez tudatos szerzői koncepció volt, akkor le a kalappal az író előtt.

Félelmetesen jó! Nem ül le sehol, nem kalandoztam el olvasás közben, nem lapozgattam előre (mint az előző résznél …), beletörődtem az elkerülhetetlenbe, az író úgy tekerte rám a történet szálait, hogy reményt vesztve, gúzsba kötve ültem a sztori végén az olvasómmal a kezemben és csak annyi szakadt fel belőlem „Ó ember!” (kicsit közönségesebben de a lényege ez volt ;)) … Majd letaglózva mentem, hogy felrakjam a következő részt, mert nem tudtam elképzelni, hogyan lehet ezt még tovább tekerni. Benkőnek sikerült …

Jól írta @kyarson: fergeteges! Féltem, hogy esetleg leül a történet, vagy túlontúl elkanyarodik valami új, kevésbé érdekes ág felé, de szerencsére inkább újabb fokozatba kapcsolt, bár ez szinte lehetetlennek tűnt. Kitűnő arányérzékkel vezetett szálak, váratlan, ostorcsapásként ható fordulatok sorjáztak, s még ami kiszámítható volt, az utolsó pillanatban az is ütött. Még szerencse, hogy a végén csak le kellett vennem a polcról a harmadik kötetet…

Lebilincselő, ugyanúgy, mint az első kötet. Napi küzdelem az életben maradásért, a túlélésért. Remélem a befejező rész minimum ennyire jó lesz.

Ez igen! Remek!
Sokkal jobb, fordulatosabb, kidolgozottabb és főleg ötletesebb az első kötetnél. Kicsit megijedtem, hogy nem így lesz, mert az események eredője vészesen emlékeztet az előző regény alapproblémájára, de szerencsére nem lett belőle önismétlés, sőt.
Vagy én szoktam hozzá, vagy kevesebbszer váltott a szöveg múlt időből jelenbe, volt helyette viszont elgépelés, helyesírási hiba, jellemzően olyanok, amiket a szövegszerkesztő nem dob ki, mert értelmes szó úgy is (pl. hadd-had, százados-százasod), ejnye.
A történet köröket ver az első könyvére: jó ritmusban hömpölyög, jókor futnak szét és össze a szálak, nem mellesleg úgy tud informatív maradni, hogy nem a leírás tolakszik előtérbe. A vége felé egészen kiváló pillanatai is voltak, brávó! A karakterek jól megformáltak, tetteik logikusak, kellően motiváltak, nyoma sincs az előző kötet bugyutaságainak. Tényleg igazán jó olvasmány, kifejezetten olvastatja magát.