Többsincs ​királyfi 96% 132 csillagozás

– Miről ismerjük meg, hogy jő a sárkány?
Azt mondja a királykisasszony:
– Arról, hogy háromszor egymás után felzavarodik a víz színe.

220. oldal, A háromvadas királyfi

– Mi kell? Arany-e, ezüst-e? – kérdezte az ördög. – Vihetsz, amennyit elbírsz.
– Nem kell nekem sem arany, sem ezüst – mondotta Jankó –, csak add meg a garasomat.
Hiszen azt ugyancsak jól tette Jankó, hogy sem aranyba, sem ezüstbe nem markolt bele, mert abban a pillanatos pillanatban lángot vetett volna arany, ezüst, s Jankónak még a hetvenhetedik porcikája is porrá égett volna. Az ördögnek azonban mindenféle pénze volt, csak éppen garasa nem. No, ha nem volt, be is bújtatta Jankó ezt is a zsákba, s indult haza a falujába. Ott, ahogy hazaért, segítségül hívott tizenkét kovácslegényt, s addig verette a zsákot, hogy csak úgy porzott már az ördögök porától. Akkor a zsák száját kioldotta, az ördögök porát szélnek eresztette. Azt mondják, ebből a porból lett a vörös hangya, azért olyan fájdalmas a csípése.

Bolond Jankó

(…) mert tudd meg, hogy „száján az ember messze elmehet”, s többet ér egy kérdezem száz keresemnél.

A pelikánmadár c. meséből

Légy, fiam, csizmadia, a csizmának mindig van keletje.

– Nem leszek én! – mondta János, mert így hívták a legfiatalabbat. – Elég egy csizmadia egy famíliából.

– Hát aztán mi lesz belőled?

– Vagy király, vagy a halál fia – felelt János.

Ment hegyeken, völgyeken átal, s estére egy kis házikóhoz ért. Gondolja, beszól ide, s szállást kér. Bemegy, s hát egy vénséges vénasszonyt talál. Volt legalább százezer esztendős, ha nem több.

Köszön neki:

– Adjon isten jó estét, öreganyó, hát hogy s mint szolgál az egészsége?

– Szolgál, ahogy szolgál – felelt az öregasszony –, csak lassabban beszélj, mert ha felébreszted a fiamat, vége az életednek.

– Nye, te, nye! – rikkantott János. – Hát ki s miféle az a kend fia?

– Az bizony a Nap, te szerencsétlen!

János elvette a sípot, tarisznyájába tette, s ment tovább még hét nap s hét éjjel, s akkor aztán fölért a hegy tetejére. De olyan közel volt az éghez, hogy hasra kellett feküdnie, s úgy csúszott át a hegy másik oldalára.

Hát, teremtőm, ott kezdődött Jégország. Csupa sima jég volt a hegy oldala, s amerre a szem ellátott, jég volt minden, de minden. A fűszál is jég volt, csupa jéghegyek, jégmezők, jégházak.

Nagyot fohászkodott János:

– Hej, édes istenem, minek is jöttem én ide! Mit érek vele, ha király is leszek itt! Apám, apám, mért nem hallgattam a tanácsodra, s lettem volna csizmadia!

Hej, mi más világ lett Jégországban, amint az áldott Nap rásütött! Olvadásnak indult az a rengeteg sok jéghegy, a jégmezők, jégházak mind elolvadoztak, de még a vörös király ármádiájáról is leolvadt a jéguniformis, s mind életre keltek.

Az ám, leolvadt Jánosról, de ottmaradt a fején egy jég aranykorona, a kezében egy jég arany kormánypálca. Csak törülte, törülte a szemét János, azt hitte, hogy álmot lát, pedig mind igaz volt, ami történt. Ahol ni, jön az ármádia is! János mindjárt az élére állott, fölült a medve hátára, s vezette a katonákat a jégkirály városa ellen. Na hiszen, vezethette! Mire odaértek, nyoma sem volt a jégkirály városának: elolvadt, tenger lett belőle, s a jégkirály annyit ivott belőle, hogy még a másvilágon se kívánja az ivást.

Elindult Vas Laci, ment, mendegélt hetedhét ország ellen, hegyeken, völgyeken átal, s mikor már hét nap s hét éjjel folyton ment, beért egy rengeteg erdőbe. Amint megy az erdőn keresztül, látja, hogy egy öregasszony éppen a hátára akar emelni egy csomó száraz ágat, próbálja kétszer is, háromszor is, de nem tudja felemelni. Odamegy Vas Laci, s az öregasszonynak szépen a hátára emeli az ágakat. Mondja az öregasszony:

– Köszönöm, Vas Laci, hogy segítettél nekem, jóért jóval fizetek. Tudom én, hogy miben jársz te. A három nénédet keresed, akiket a föld nyelt el. De ne búsulj, ha te segítettél rajtam, én is segítek terajtad.

Fölkel a szegény ember, kinyitja az ajtót, s hát csak behöngörödik a küszöbön a kicsi sündisznó.

– Adjon isten jó estét, apámuram, hazajöttem.

– Fogadj isten, édes fiam, hát megjöttél?

– Meg biz én, apámuram, de az anyámasszonyt költse fel, hogy vessen nekem ágyat.

Felkölti a szegény ember a feleségét, s az asszony nagy duzzogva, ímmel-ámmal ágyat vet, a kicsi sündisznó meg lefekszik, elalszik.

Fölkelnek reggel, a szegény ember a feleségével asztalhoz ül, de a sündisznót csak a kemencepadkához ültetik, s egy fatányérban adnak neki ennivalót. Nézi, nézi a sündisznó az ételt, de hozzá nem nyúlt.

– Hát te, fiam, miért nem eszel? – kérdi a szegény ember.

– Azért, édes apámuram, mert én nem vagyok afféle jöttment szélházi, ültessenek az asztalhoz, s cintányéron adjanak nekem ételt.

Jól van, mit csináljanak, odaültetik az asztalhoz, és cintányéron adnak neki ételt.

Hát bánat ide, bánat oda, megrakat három szekeret arannyal, ezüsttel, gyémánttal színültig, befogat hat lovat egy aranyos, gyémántos hintóba, aztán beleültetik a királykisasszonyt, de a sündisznó ebbe sem ült bele, lovagolt a hintó mellett a fekete kakason. Egyszer, mikor a várostól már jó messzire voltak, benéz a hintóba, s hát a királykisasszony nem sír, sőt inkább jókedve van. Még mondta is a sündisznónak:

– Ugyan minek lovagolsz azon a kakason, ülj ide mellém a hintóba.

– Hát nem félsz tőlem? – kérdezte a sündisznó.

– Nem félek biz én, nem bántasz te engem.

– Nem is undorodol tőlem?

– Nem én.

Ím, halljatok csudát, abban a pillanatban megrázkódik a sündisznó, s olyan gyönyörűséges szép dali királyfi lett belőle, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem.