Fekete ​föld 6 csillagozás

Amit elszalasztasz, végérvényesen el is tűnik, soha semmit be nem tudsz pótolni, soha semmit jóvá nem tudsz tenni!

Nem akarok emlékezni egyetlen hadjáratra sem, amiben kardommal és karom erejével dicsőséget szereztem nevemnek, és nem akarok gondolni egyetlen elkövetkezendő csatára sem, amiben bizonyára harcolni fogok még életem során, s attól tartok, többet, mint szeretném. Mindezek a témák utálatosak számomra. Inkább igyuk le magunkat öntudatlan részegre, mert a részegnek nincs múltja és nincs jövője, csak jelene van, ezért a részegség jótékony takaró az olyan férfiú számára, akinek, mint nekem, több borzalmas emléke van, mint kellemes!

El kell még itt mondanom, hogy három éves koromban II. Pszammetik fáraó – Élet, Üdv, Egészség neki! – túl fárasztónak találta a földi lét terheit, s mivel nagyon vágyakozott már isteni őseinek társaságára, elhajózott a Nyugatiak Honába, s trónját fiára hagyta, akit a görögök Apriész néven ismertek, de eredeti neve Uahibré volt. Uahibré pedig katonai győzelmekre áhítozott, számtalan levágott kezet akart megszámlálni, ezért az ellenség szívében rettegést keltő seregeit elküldte keletre, Júda királyának megsegítésére, aki a nagy hatalmú babiloni király, Nabukudurriuszur ellen hadakozott. Tette ezt azért is, mert Júda népe mindig is Egyiptom alattvalója volt, sőt, valaha, még a mindenkor dicsőséges II. Ramszesz fáraó idején is a mi földünkön élt; s csak a győzhetetlen fáraó halálát követően, Merneptah idején szöktek arra a vidékre, ahol máig is laknak. Oda pedig egy Mózes nevezetű istentelen ember vezette őket, akit alsóbb pappá szenteltek, így megismerhetett néhány alacsonyabb emeletet mérhetetlen tudásunk égig érő épületében, s ezek birtokában, ám értelmetlen ésszel, megalkotta azt a nevetséges, korcs valamit, amit a zsidók vallásuknak vallanak. Ez, persze, az ő bajuk, az azonban szomorúsággal tölti el minden bölcs egyiptomi szívét, hogy ez a Mózes szent szövegeinket is felhasználta istentől elrugaszkodott élete folyamán, s ezek a mély értelmű szövegek most igazi lényegüktől megfosztva közszájon forognak mindenütt, ahol zsidók élnek. Mindezt csak azért írom le, hogy megértessem az ellenszenvet, amelyet népem táplál a zsidók irányában, amely azonban nem akadályoz meg bennünket abban, hogy mint kitűnő kereskedőket felhasználjuk Izráel fiait.

Azt sem tudom, van-e közös bennünk és a görögökben, vagy bennünk és a perzsákban, s ha van, kihez hasonlítunk jobban, a görögökhöz vagy a perzsákhoz? A miénk a legöregebb nép a világon, isteneink olyan vének, akár maga a Hápi. De a férfi és a nő egyesüléséből születünk, két lábunk és két kezünk van, szemünk, amivel látunk, orrunk, amivel a szagokat és illatokat érzékeljük, fülünk, amivel a hangokat halljuk, szomjasak vagyunk és éhesek, ha belénk döfnek, vörös vér folyik fájó sebünkből, s mindannyian meghalunk egyszer, csak nagyon kevés van közöttünk, aki legyőzi a halált, mint Imhotep, a bölcs (bár lehet, hogy ő istenként ereszkedett közénk), vagy a görögök által tisztelt Héraklész. Látszólag ugyanolyanok vagyunk, bár a bőrünk színe, a hajunk, a szemünk, az arcunk más és más. Valójában nem tudom, mi a közös bennünk igazán, s miben térünk el egymástól. Más-más isteneket tisztelünk, különbözőek a szokásaink, nem értjük egymás beszédét, gondolatait. Nagy titkok tudója, aki minderre tudja a választ. Én azonban csak egy tudatlan, vén egyiptomi írnok vagyok, aki emlékezéseivel csalja önmagát, pedig talán soha nem is volt fiatal, s mindazon dolgok, melyeket lejegyez, lehet, hogy meg sem történtek a valóságban.

Akkor úgy határoztam, soha többé nem iszom bort, és sört is csak mértékkel. Persze, ilyesféle fogadalmakat mindenki tesz, hogy aztán a legtöbben – ezek közé kell sorolnom magamat is – ne tartsák be. Azt hiszem, ez így van rendjén, legalábbis tenni ellene nem lehet.

Más volt ez az utolsó év abban is, hogy estéimet gyakorta töltöttem otthonomon kívül. Amenmessze és Ipuki társaságában különböző szerény italmérésekben üldögéltem, s máris megszegtem fogadalmamat, bort ittam, jóllehet nem részegedtem meg tőle. Hármunkhoz, ha csak tehette, Rauszer is csatlakozott, kortyolta ő is a veszélyes nedűt, de igen vigyázva, mert ezüst fülbevalójának elherdálása erősen bántotta, s – bár nem merte bevallani – nagyon félt nővérem haragjától.

Atyám valóban beszélt néhány emberrel sorsomról, és talált egy reményteljes hivatalt Jahmesz tábornok hadtestének egyik tisztje mellett. Felajánlotta, hogy meghívja hozzánk ezt a tisztet, Kamószét, aki a győzhetetlen Jahmesznek, a született egyiptomiakból álló hadsereg főparancsnokának közeli barátja és egyik legkiválóbb embere volt, hogy megismerkedhessünk. Ha megtetszik nekem a dolog, és ő is elégedett lesz velem, megegyezhetünk, s amint túl vagyok a záróvizsgákon, szolgálatába léphetek. Dolgom, ahogyan atyám ecsetelte, elsősorban afféle összekötő szerep lesz az idegen zsoldosokból álló seregek és Jahmesz hadai között. Egyelőre nem tudtam, mit feleljek erre az ajánlatra. Be kell vallanom, megrémültem attól a sok utazástól, amivel ez az állás együtt jár, tudniillik a zsoldosok a Két Ország több városában, elsősorban Daphnaiban állomásoztak, ezért gyakran kellett volna Szautól távol lennem.

Az idegenek azt mondják rólunk, mi vagyunk a legvallásosabb nép. Lehet, hogy igazuk van. Mindenesetre Egyiptomban senki nem lehet írnok, orvos vagy bármilyen olyan mesterség folytatója, amihez magasabb rendű tudás szükséges, anélkül, hogy legalább a legalacsonyabb fokon ne volna pappá szentelve. Hiszen, mint már említettem, minden írnok Thot papja, az orvosok Imhotep papjai, és így tovább. Ez bölcs és helyes dolog, így ugyanis a szent tudás, amely az istenektől ered, nem kerül ebek harmincadjára, mert csak az isteneknek szentelt, beavatott férfiak és nők élhetnek hatalmával. Aki pedig papi jóváhagyás és beavatási szertartás nélkül gyakorolja ezeket a mesterségeket, azt vagy az istenek maguk, vagy a fáraó szigorú törvényei súlyosan megbüntetik. Így volt ez mindaddig, míg a vad Kambüszész fel nem dúlta a Hápi partjait, s így lesz ezután is, bármit tegyenek a perzsák.

Görögül pedig sokkal jobban beszéltem apámnál, aki évtizedekig szolgált a zsoldosok hadtesténél, nap mint nap használta a nyelvet, én viszont alig-alig társaloghattam született göröggel.
Amenmessze is igénybe vette szolgálataimat, hogy a görög rabszolgalánynak, akit ágyasává tett, kedveskedhessen. Amenmessze Alsó-Egyiptom talán legtehetősebb családjának sarja volt, így busásan meghálálta fáradozásaimat. Egyébként nem csak ő, de más iskolatársaim is tartottak ágyast, ami a mi, régi erkölcsökre sokat adó családunkban elő nem fordulhatott volna, s mondhatom, a mi családunkhoz hasonló családból állt Egyiptom népének túlnyomó többsége – ezt csak azért teszem hozzá, nehogy azt gondolja valaki, akinek kezébe kerülnek ezek a tekercsek, hogy Kemet országában a bujaság uralkodott.

– Úgy tudom, ismered a görögök vallását és magukat a görögöket is.
– Valamelyest, kegyes uram, valamelyest.
– S mit tartasz felőlük?
– Nem tudom, mit tartsak felőlük, mester – válaszoltam elgondolkodva. – Annyira mások, mint mi. Nem értem őket, zavarba ejt a gondolkodásuk, a bátorságuk, a hitük, amely különös, egyáltalán nem fennkölt, sőt, néha tökéletesen útszéli, ostoba és túlságosan egyértelmű. Talán azért, mert ők fiatal nép, mi pedig a legrégibb nép vagyunk a világon. Mintha mi volnánk a tegnap, az örök tegnap, ők pedig a talán soha el nem jövő, de mindig kecsegtető holnap.