Horzsolás 12 csillagozás

Bende Tamás: Horzsolás

A költészet csak egy pár érzés: gyerekkor, szerelem, félelem az elmúlástól. Pár boldog pillanat és néhány horzsolás. Ennyit variál a költészet évezredek óta. Más szóval csak a fontos dolgokkal foglalkozik. Ahogy ezek a versek is.
Bende Tamás olyan témákról, helyzetekről ír, amilyeneket mindannyian ismerünk. Nem múló szerelem, lakásfelújítás, múló szerelem. Halpucolás, mai Magyarország, megbánás. Alaptónus a bánat. Bende elégikus költő. Nem ígér megváltást az olvasónak, még megoldásokat se, de nagy ráismeréseket, aha-élményeket annál inkább: „Jé tényleg! Hát ez velem is mindig így van!” "Nahát! Azt hittem, egy ilyen apróságon csak én bírok bőgni…"

Igen, ezek a versek képesek meghatni és felemelni az olvasót, képesek átadni szenvedélyt és bánatot, horzsolást és sebeket. És az örömöt is.

Kemény István

>!
Parnasszus, Budapest, 2016
100 oldal · ISBN: 9789639781559

Enciklopédia 3


Kedvencelte 1

Várólistára tette 5

Kívánságlistára tette 4


Kiemelt értékelések

dontpanic P>!
Bende Tamás: Horzsolás

Vannak versek, főleg a kötet első felében lévők, amik tökéletesen belesimulnak a Dékány Dávid, Závada Péter, akár Simon Márton féle kortárs vonulatba, ahol a személyesség a leghétköznapibb cselekvéseken és tárgyakon átszűrődve jelenik meg, létrehozva egy nagyon textualizált, szövegközpontú és szövegtudatos egyéni univerzumot, amiben a középpontban álló individuum magánya pont ebből a középpontba állítódásból adódik. Mi férkőzhetne egy ilyen zárt rendszer közelébe, mi hatolna bele abba, ami már önmagában egy teljes univerzum. Itt a nyelv az önmaga farkába harapó kígyó, a vers próbál kitörni belőle, dekonstruálni, de ez persze egy eleve kudarcra ítélt és így saját tragikumát önmagában hordozó kísérlet.

A kötet második felében gyerekkori emlékek merülnek fel, a szülők elvesztésének élménye, ezek „hagyományosabb” versek, bár formailag ugyanúgy a kortárs vonalakat követik.

Futtetenne I>!
Bende Tamás: Horzsolás

Na kérem, amikor arról beszélek, hogy nincs új a nap alatt, mert minden egyes könyv tartalma lecsupaszítható az emberi érzések szintjére, csak az a nem mindegy, hogyan van csomagolva, akkor pontosan az ilyen kötetekre gondolok. Tamás sem ír semmi világmegváltóról, egyszerű és átlagos dolgok ezek, szerelem, család, félelmek, csalódás, fájdalmak stb., mégis olyan érzékenységgel illeszti össze a gondolatait, hogy szívközépbe találnak. Ezeknek a verseknek az emlékképei – részben vagy teljes egészében – olyannyira ismerősek voltak számomra, hogy egy pillanatra eljátszottam azzal a képtelen gondolattal, hogy a szerző valamilyen módon megleste lelkem rejtett zugait, és most elém tárta őket a saját szemén keresztül: nézd, ezt mind ott találtam!
Volt ugyan egy-két vers, amit ebből a kötetből kihagytam volna, mert kicsit megtörte a vonulatot, de ez nem von le semmit az egészből. Nagyon lehet azonosulni ezekkel a versekkel, őszinték, szerethetőek. Nyelvezetében, képeiben abszolút kortárs, de a jobbik fajtából. Tudom ajánlani, de komolyan. És őszinte érdeklődéssel és lelkesedéssel várom a következő kötetet!
Abban pedig biztos vagyok, ha a simonmarci és a závadapeti az irodalmi karrier helyett mondjuk a kőműves szakmát választotta volna, akkor most a tinilányok 90%-a nem beléjük lenne szerelmes a verseik (és a huncut tekintetük) miatt, hanem Bende Tamásba.

Babramorgó>!
Bende Tamás: Horzsolás

Tetszett. Nem, ez így túl rövid, mi több: szegényes és kifejezéstelen. Bende Tamás versei pillanatfelvételek, olykor fájdalmasan pontos, olykor kissé pontatlan, de minden esetben a lényeget kutató, azt feltárni igyekvő felvételek. Én nem éreztem azt, amit Kemény István írt a kötethez, ti. „nagy ráismerések, aha-élmények” – pont azért, mert a versek azokkal a pillanatokkal foglalkozik, amelyeket mindannyian minden nap, hadd mondjam: minden percben átélünk. Nem ráismerés ez, nem „aha-élmény”, hanem annál sokkal több: önmagunk rezignált megpillantása a kötet verseinek tükrében. Igen, én vagyok, igen, velem is ez történik. Ez a legnehezebb, amiről alkotó írhat, Bende erről ír, nagyon szépen, igazan.
Egy kínai tanmese jutott eszembe erről, egy festőt -a neve nem jut eszembe- megkérdeznek, mit a legkönnyebb és mit a legnehezebb megfesteni. Sárkányokat és démonokat a legkönnyebb, mert azokat soha senki sem látta – ellenben kutyát és lovat a legnehezebb, mert azokkal mindenki minden nap találkozik, emlékszik rájuk.
A hétköznapok megverselésével ugyanez a helyzet, és Bende Tamásnak ez remekül sikerült. A kötet színvonala mindazonáltal nem egyenletes, remek darabokat követ néha-néha egy gyengébben sikerült, talán további átdolgozásra szorülő alkotás (például a kicsit hosszabb „Felszínre hozni” című alkotás, amely az én véleményem szerint „kilóg” az addig feszes, pontos szerkezetből, megtöri a kötet ritmusát – talán egy későbbi gyűjteménybe jobban illeszkedett volna, némi átdolgozás után, de mondom, ez az én véleményem, kéretik helyiértékén kezelni :). Mindemellett egyetlen olyan hibát sem találtam, amely akár egy fél csillag levonását is indokolná – én a magam részéről kiváncsian várom Bende Tamás következő kötetét, köteteit.

bagie P>!
Bende Tamás: Horzsolás

Hát… most vagy én vagyok érzéketlen, vagy ez tényleg csak egy kis Horzsolás volt…

theodora>!
Bende Tamás: Horzsolás

Bende Tamás Merülünk c. versét olvastam az utóbbi hetekben többször is (Szívlapát kötetben szerepel), ezért amikor megláttam a könyvtár egyik polcán ezt a fűzöld kötetet gondolkodás nélkül hazahoztam. Örülök, hogy így tettem: tetszett BT stílusa, a versek többsége.
A témái a gyerekkori emlékektől kezdve a párkapcsolatok, igaz ennek főleg a szomorú része, a magány, és az elmúlás. Szép kötet, aminek több sora mélyen megérintett.

tengshilun I>!
Bende Tamás: Horzsolás

Ez a kötet a magány, a hiány, az elvesztés apoteózisa*. Ez a három érzelem, és az ezekből fakadó emlékezés (néhol nosztalgiával vegyülve) a fő vonulata a kötetnek. A költő hangja inkább hasonlít egy ötvenes éveiben járó, örömtelen férfiéhoz, aki sorozatos tragédiákon ment keresztül (és ezt képtelen feldolgozni), mint egy húszas éveiben járó fiatal költőreménységre (lírikusunk 1990-ben született). Hogy ez érzelmileg vagy emberileg mennyire van rendben, vagy mennyire nem, az nagyon szubjektív (és természetesen én sem szeretnék állást foglalni), mindenesetre ez a fajta attitűd erősen megválogatja az olvasóit, mivel nem mindenki tud azonosulni egy ilyen életérzéssel**.
Ami valóban probléma, hogy az érzések kifejezése sok helyütt vagy egyfajta picsogásba megy át (ilyenkor akartam letenni a kötetet, és ha felmerül bennem, hogy le akarom tenni, az már nem jó)***, vagy pedig valamiképp színtelenül, semmilyen módon megírt darabokba, amiknél pedig az volt az érzésem, hogy ezek bizony csak töltelék-versek.
És persze voltak olyan versek is, amiknél bólintottam, biccentettem, vagy éppen megértően mosolyogtam. Ezek a versek mentették meg a kötetet, és ezek a versek azok, ahol akár a magány, akár a hiány tökéletes kifejeződésre jutott egy remek hasonlattal, vagy éppen csak egy finom utalással. Ezek a versek kb. a kötet 40%-át teszik ki. Ezért (lassan már szajkóként érezve magamat) kénytelen vagyok újra leírni, hogy ez a kötet is abba a hibába esett, amibe (úgy látom) a kortársak jelentős része: a kevesebb több lett volna****.

*kis túlzással, és természetesen inkább átvitt értelemben, mivel nincs itt semmiféle nagy lezárás, megdicsőülés.
** nyilván a költő nem foglalkozott ezzel, amikor a verseit megírta, és nem is kell, ez inkább egy jelzés neki, ha valaha el fogja olvasni az értékeléseket, illetve jelzés lehet a későbbi olvasóknak, akik ízlésük szerint választhatnak a kötet mellett, vagy éppen ellene.
*** istenem, juss már túl ezen a dolgon gondoltam párszor, amikor a huszadik ugyanolyan magánnyal átitatott, enyhén siránkozós darabot olvastam.
**** ha a negyven százalékhoz hozzácsapjuk a még tűrhető kategóriájú verseket, akkor is könnyedén kaptunk volna egy kötetet, méghozzá egy igen erőset.

_selene_ IP>!
Bende Tamás: Horzsolás

Ez a könyv merülés. Ahogy azt hatékonyan felvezeti az első, „Merülünk” címet viselő rész. Elmerülünk a hétköznapok apró csodáiban, az élet meghitt egyszerűségének látszatában – annak tudatában, hogy az alant formálódó-háborgó erők dobálnak egyre mélyebb önmagunkba…
E már-már napló formában tálalt, emlékezésbe merevedett, prózaszerű írások az elmúlást idézik, hatékonyan felelevenítve mindazt, ami már elveszett és többé vissza nem hozható… Fotószerűen felvillantott emlékképek tűnnek fel a kötet lapjain és átüt rajtuk egy univerzális, félelemmel itatott magány-érzés:

"Nem leszünk könnyedebbek,
csak nehezedünk, mígnem végleg
megmerevednek mozdulataink,
és véget ér a sodródás, a lebegés.

Többé nem bízhatunk ösztöneinkben,
mert az évezredes áramlatok már
nem az ismerős szigetekhez visznek,
hanem a félelem hideg, csipkézett partjai felé."

Elgondolkodtató, mély sodrású kötet. De a hétköznapi egyszerűségeken átütő, emberi elveszettségünket idéző hangja ellenére is van benne valami intenzív vonzóerő, valami simogató lendület, ami miatt nagyon szerettem olvasni e verseket. Közel ültet magához, mesél és árad úgy, hogy elveszettségünk ellenére is vigasztal, együttérez, sorsot vállal velem, veled, akik akaratlanul is magunkra ismerünk ezekben a sorokban.


Népszerű idézetek

virezma>!

És folyton valakire gondolsz.

Hogy ki az, nem tudod pontosan,
de érezni, tudni véled,
hogy valahol,
egy egészen más helyen,
ő is gondol valakire,
aki valószínűleg te vagy.

58-59. oldal (Kék takaró)

Futtetenne I>!

A hátsó ülésen

Indulunk, mintha család volnánk.
A hűtőtáskában őszibarack és rántott hús.
Gondosan bepakolt csomagtartó,
harmincöt fok odakint és bent se kevesebb.

Csesznek előtt Daedalon,
hogy ne hányjunk, a hátsó ülésen,
aztán elalszunk az ablakhoz szorított
törölköző árnyékában.

Hogy mikor ébredünk fel, nem tudom.
Nyálas a pólóm és nem találom a szandált.
Hosszú araszolás után teherautót előzünk,
zörög az alufólia és elfogynak
a szendvicsek, a Margitszigeti meg felforrt.
mégis isszuk, mintha az életet jelentené.
Az aszfalt felfestése darabokra szakad,
aztán egységes vonallá áll össze.

Dombok mellett haladunk, az erdőbe belátni,
Csopaknál pillantjuk meg a vizet, a Balatont,
a tengert, és visítunk, és nevetünk,
és kikapcsoljuk a biztonsági övet,
fel-felpattanunk, verjük az ülést, az ablakot,
majd behugyozunk az izgalomtól.

Mindjárt odaérünk,
ha nem hagyjátok abba,
szétcsapok köztetek.

Arcunkról lefolyik a mosoly,
elnyugszunk, lihegünk,
verejték patakzik hátunkon,
kócosak vagyunk és vörösek,
a hátsó ülésen.

Belülről feszítő várakozás
– ezentúl kifelé semmi,
csak bent, bent, belül, bent –
közben a rádióból Rózsi:
ezek mi vagyunk, a szabadság vándorai.

A kocsi lassan begördül az udvarra,
át a fehérre mázolt kapun.
Utolsó lélegzetvétel, meglátjuk a homokozót.
Vár lesz ott és árok, víz a kerti slagból.
Meg a cseresznyefát.
Érdes kérgét simogatom majd.
Felrepedt, száradt bőr.
És látjuk a teraszt.
Műanyag asztalról esszük a vacsorát.

Hirtelen leáll a motor, a rádió elnémul.
A szandálomat az első ülés alatt találom meg.

70-71. oldal

hetcsillagkozt>!

Sosem tudtam, a madarakat röptükben éri-e a halál,
vagy egyszer csak megérzik, hogy eddig és nem tovább,
és ez a felfoghatatlan ösztön arra készteti őket,
hogy leszálljanak, mondjuk egy tó partjára, hogy aztán
ott oldódjanak fel a légnél is szabadabb szabadságban,
megmenekítve így a testet, megkímélve a könnyű,
üreges csontokat repedéstől, töréstől, zúzódástól.

12. oldal: Közömbös (részlet)

Kapcsolódó szócikkek: halál
Futtetenne I>!

Wunder-baum

Azon kaptam magam,
hogy egy vécétartályról lógó
fenyő alakú illatosítót szuggerálok.

Pontosan olyat, mint amilyen
nagynéném wartburgjának
visszapillantójára volt akasztva valamikor.

Azt hittem, már rég nem gyártanak ilyet.

Bénító rácsodálkozás volt ez
egy olyan kocsmában,
ahol sosem jártam azelőtt.

Mindig bezárom az ajtót.
Ez valami kényszeres dolog lehet.
Ha egyedül vagyok, akkor is zárom az ajtót.
Minden ajtót bezárok.
Minden ajtót mindig.

Káromkodás és nevetés hallatszott,
dörömböltek is talán,
de én csak álltam ott, lehúzott sliccel,
és néztem valamit, ki tudja, meddig,

valamit, amiről azt hittem,
régóta nem létezik már.

13. oldal

hetcsillagkozt>!

Jobb lett volna, ha Izlandra születsz.
Mindig is oda vágytál. A nyelvet is elkezdted tanulni.
Mégsem mondtad nekem soha, hogy ég elska þig,
és már nem is fogod, talán valaki másnak,
aki azt válaszolja majd, hogy én is téged.

31. oldal: Felejtő (részlet)

Kapcsolódó szócikkek: Izland
hetcsillagkozt>!

Nincs szavunk, ami kifejezhetné a távolságot két
egymás felé elindított, majd hirtelen félbeszakadt
mozdulat között.

17. oldal: Hanyatt (részlet)

_selene_ IP>!

Hanyatt

A magányra berendezkedni nem lehet.
Ezt mondtad és kinevetted magadból a füstöt.
A szederfa ágain túl hullámos volt az ég.

Azt akartam válaszolni, hogy nincs igazad,
mert nézz körül, mennyire egyedül vagyunk.

Ez a legkövetkezetesebb ebben a legömbölyített
vágyódásban, amit jobb híján életnek nevezünk.

Nincs szavunk, ami kifejezhetné a távolságot két
egymás felé elindított, majd hirtelen félbeszakadt
mozdulat között.

Végül nem mondtam semmit, csak hanyatt dőltem
a fűben, és mint aki farkasszemet néz az égbolttal,
vártam, mikor gyúlnak fel az első csillagok.

17. oldal, Hanyatt

_selene_ IP>!

Árok

A csillagok állásából próbálom kiolvasni, hol vagy.
Éjszaka felgyűlnek nyelvem alatt a kesernyés,
kásás szavak, amiket sosem mertem kimondani.

A felejtés csomóit egyre nehezebb kibogoznom.

Majd ugyanúgy sorban állok a boltban,
várom a körúton a villamost,
és ugyanúgy a túlvilágra gondolok elalvás előtt.

Csak akkorra te már nem leszel sehol.

Amikor álmodom, egy mélytengeri árok vagyok.
A félbehagyott mondatok reggelre betemetnek.

40. oldal, Árok

hetcsillagkozt>!

Túl egyszerű ez így, túl helyénvaló,
ahogy a konyhámban állsz, egy idegen konyhájában,
és fokhagymát aprítasz, sózol, borsozol.

16. oldal: Helyénvaló (részlet)

hetcsillagkozt>!

Babgulyás

Bárhogy is igyekszem, nem tudlak végképp elfelejteni.
Időnként eszembe jutnak jelenetek azokból az évekből.
A kilencedik kerületben, a negyedik emeleti lakásban úgy
aludtunk át egy éjszakát, hogy elfelejtettem bezárni az ajtót.

Reggel vettem észre, hogy nincs kulcs a zárban.
Szégyelltem magam, dühös voltam, és csak magyaráztam,
hogy gondolj bele, bárki bejöhetett volna, megölhetett volna
minket, átvághatta volna a torkunkat. Apám talált volna ránk.

Mert néhány nap után feltűnik, hogy egyikünket sem lehet
elérni telefonon, ő meg átjön megnézni, mi van velünk.
Ebédet is hoz. Babgulyást és pogácsát. Néhány csengetés után
előveszi a kulcsot. Furcsállja, hogy az nem fordul a zárban.

Benyit. Mielőtt letenné az ételt a konyhaasztalra, meglát minket.
Szétnyílt torokkal, fennakadt szemekkel. Elejti a dobozokat.
Folyik a leves mindenfelé. Gurul szerteszét a pogácsa.
Gondolj csak bele.

36. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Fodor Ákos: Buddha Weimarban
Fodor Ákos: Gyöngyök, göröngyök
Fodor Ákos: Addig is
Fodor Ákos: Dél után
Fodor Ákos: Képtelenkönyv
Fodor Ákos: Gonghangok
Fodor Ákos: Szó-Tár
Fodor Ákos: Lehet
Fodor Ákos: Akupunktura