My name is Peter Grant and until January I was just probationary constable in that mighty army for justice known to all right-thinking people as the Metropolitan Police Service (as the Filth to everybody else). My only concerns in life were how to avoid a transfer to the Case Progression Unit – we do paperwork so real coppers don't have to – and finding a way to climb into the panties of the outrageously perky WPC Leslie May. Then one night, in pursuance of a murder inquiry, I tried to take a witness statement from someone who was dead but disturbingly voluable, and that brought me to the attention of Inspector Nightingale, the last wizard in England. Now I'm a Detective Constable and a trainee wizard, the first apprentice in fifty years, and my world has become somewhat more complicated: nests of vampires in Purley, negotiating a truce between the warring god and goddess of the Thames, and digging up graves in Covent Garden …and there's something festering at the heart of the… (tovább)
Rivers of London (Peter Grant 1.) 28 csillagozás
Midnight Riot címmel is megjelent.
Eredeti megjelenés éve: 2011
Enciklopédia 4
Kedvencelte 1
Most olvassa 1
Várólistára tette 15
Kívánságlistára tette 12
Kölcsönkérné 1
Kiemelt értékelések
Néha azt képzelem, hogy egyszer majd lesz olyan, hogy elkezdek olvasni egy sorozatot, és folytatni is akarom. Ez nem szokott megvalósulni. Egyrészt mert az esetek nagy többségében magukban álló könyveket olvasok, ha meg mégis valami sorozat első részét, akkor általában nem érzek túl nagy késztetést, hogy az első után a többi részt is elolvassam.
Hát, most sem.
Mondjuk nem is tudtam elsőre, hogy ez is sorozat, csak megláttam múltkor egy halmot ebből a könyvből a könyvesboltban, és a címe ismerős volt, és ez amúgy is egy marha jó cím, mert van benne város és folyó, ami nálam tuti nyerő (a városok egynél több folyóval – azok főleg nyerők), meg elolvastam ott helyben az első oldalt, amit tetszett, szóval na, nem volt nehéz rábeszélni magamat erre a könyvre.
És igazából nem volt ez rossz. Egy csomó minden tetszik benne: a narrátor hangja és stílusa; a marháskodás London folyóival; meg ez a kis mindenhol-jelenlévő mágia, ami igen hangsúlyos ebben a regényben.
De mégsem dobtam el az agyam. Kissé összecsapottnak érzem az egészet (pedig nem olyan rövid könyv), fogalmam sincs, ki kivel van és miért, meg hogy egyáltalán mi ez az egész. Olyan – kaotikus, na. Inkább újraolvasnám mondjuk az Amerikai isteneket – amit, most látom, hogy négy éve olvastam utoljára, és egyrészt mintha pár hónapja lett volna, másrészt meg nem emlékszem semmire, és szeretném újraélni. (Mindez csak részben elkalandozás – a jó urban fantasy [a műfajt kevéssé ismerő én-magamnak] pl. az Amerikai istenek. Ez a könyv meg olyan, amit most felteszek a polcra [vagy inkább be az ágyneműtartóba], ahonnan a következő költözésig nem is fog többet előkerülni.)
Szívesen lerendezném azzal, hogy Aaronovitch az urban fantasy Scalzija, de többen értenék félre, mint ahányan nem. Kénytelen leszek kifejteni:
A könyv nem valami eredeti. Újabb, sokadik példája annak, hogy az UF alkotói többnyire egyszerűen lusták. Egyszer jó poén, hogy „ebben a világban minden lehetséges” – vagyis vámpírtól varázslóig minden legendás lény benne van; de amikor már a sokadik szerző nyomja el a trükköt… Persze próbál valamit csavarni rajta, de ez kevés, mint vérfarkasban a hemogoblin. A számítógépek, az emberi agy és a mágia viszonyát Charles Stross már – izgalmasabban és kevesebb logikai bukfenccel – rég megírta. A poénok nagy része is eléggé szakállasnak bizonyult, a brit bürokráciával kapcsolatban pedig megint Strossra kell mutogassak. Ráadásul mindezt beavatási regényként elsütni… egyszóval a könyv első felébe jó néhányszor beleásítottam.
Ami mentette valamelyest a történetet, az a folyóistenekre és istennőkre építkező, jópofa kavarás volt, illetve a brit utcai kultúra egy alapművének átdolgozása (ezt jól körülírtam, de muszáj) is ötletes.
Egy picit dühös vagyok, mert voltak részek, amikor úgy gondoltam, hogy ez bizony egy 5 csillagos könyv lesz. Aztán mégse lett az pedig minden adott volt hozzá: urban fantasy Londonban, egy zseniális, bár kissé ódivatú Sherlockkal Nightingale felügyelővel és színesbőrű társával Watsonnal Peter Granttel, aki elkalandozó figyelme miatt tudományos pálya helyett csak a rendőrképzőig jutott. A karakterek kellemesen ismerősek, mintha régi barátokkal találkoznánk ismét. Peter egyébként nagyon szerethető karakter, kellemesen fanyar angol humorral és nem kevés öniróniával, hangosan nevettem olvasás közben a megjegyzésein és a gondolatmenetein. Tetszetős volt a rendőrség hierarchiájának és működésének a leírása, életszagú a nyomozás fáradtságos és sokszor monoton háttérmunkájának a bemutatása.
A szöveg maga nagyon jó, humoros, könnyen olvastatja magát, amit mégis hiányoltam az a cselekmény kibontása, íve volt. Nagyon jól kezdődik, mondhatni magával sodor (ha már folyókról van szó), de aztán meg-meg akadt, nem éreztem egy nagy tetőpontot, csak valahogy megoldódtak a dolgok.
Szívesen olvastam volna még a varázsvilág felépítéséről, az azt benépesítő lényekről, a mágiáról, szóval az egész fantasy szálat kicsit jobban ki lehetett volna domborítani.
Mindezek ellenére nagyon élveztem a könyvet és jó szívvel ajánlom mindenkinek, hiszen könnyű kikapcsolódást ígér, tele van brit pop- és szociokulturális utalásokkal, és remek humorral. Összességében ez egy jó megnyitása egy több részes sorozatnak, alig várom a következő részt, remélem jobban megismerkedhetünk benne a varázsvilággal és talán a felvezető rész után a cselekmény is jobban felpörög majd.
Szeretnétek tudni, mennyire vicces, ha a kollégáid elkezdik énekelni a Rivers of Babylont, valahányszor meglátják a kezedben ezt a könyvet? Mert akkor elárulom: semennyire.
A Rivers of London vicces és tulajdonképpen izgalmas, ha eltekintünk attól, hogy körülbelül a könyv feléig lassabban hömpölyög a történet, mint a Temze. Meg ami azt illeti, lévén urban fantasy, én a mágiáról vártam többet megtudni, ehhez képest olvasás közben folyamatosan azt éreztem, hogy inkább Londonról kaptam új információkat, és mellette volt néhány latin varázsige is. De nem panaszkodom, mert valahol a regény felénél bejött egy olyan elem, amitől a homlokomat csapkodtam, hogy nem esett le korábban, és ami iszonyúan megdobta az egész hangulatot. spoiler Igaz, azért a csavar után is rendesen nyújtotta a szerző a cselekményt, de tette mindezt eggyel pörgősebben. Biztos folytatni fogom a sorozatot, csak nem azonnal.
Nahát, nem hittem volna, hogy ilyen sokáig fogom ezt olvasni. Az a furcsa ebben a könyvben, hogy sok olyan van benne, ami külön-külön tetszett (volna), de együtt egyszerűen nem működik. Érdekes a brit rendőrség működése, klassz a mágia és a tudományok párhuzamos léte, izgalmas a múltba való utazás, szívesen olvasok városokról, azok történetéről, mítoszairól, tetszenek a nagyon brit könyvek, de egyben ez az egész nekem megfeküdte a gyomrom. Kár érte, lehetett volna ez ennél sokkal, de sokkal jobb is.
Papírforma szerint bőven lett volna esélye ennek a könyvnek, hogy megszeressem, de valamiért mégse sikerült. Elsősorban varázslósat szerettem volna olvasni és csak másodsorban nyomozósat, itt viszont a krimi szál volt előtérben, ami nagyjából úgy szövődött össze a mágikus elemekkel, mint egy rossz Supernatural epizódban szokás: megjelenik egy-két lény, akik vagy segítenek vagy ellenségek, de nincs idő igazán elmélyedni a varázsvilág rejtelmeiben, a mítoszokban, mindig csak annyit tudunk meg, amennyit feltétlenül muszáj, mert a nyomozással mégiscsak haladni kell. Ha egy kicsit izgalmasabb és feszültebb lett volna a cselekmény, talán nem is bántam volna, de így úgy voltam vele, hogy zárják már le ezt a nyamvadt ügyet, és akkor lehet fontosabb dolgokkal is foglalkozni (például jó hosszú és részletes mágiaelméleti és -történeti fejtegetésekkel). Mert amúgy a mágiarendszere nem volt kidolgozatlan, a vestigia fogalma, a mágia és a tudomány kapcsolata, a szellemlét leírása mind érdekesek voltak, de nem sokat, nem eleget tudtunk meg róluk. A címszereplő folyóistenek szerepe is kisebb volt, mint szerettem volna, Temze mama és Temze papa konfliktusa és annak feloldása is elég súlytalanra sikeredett.
Peter, mint mesélő-főszereplő, egész jópofa, a többi karakter viszont nagyon semmilyen. Nightingale volt az egyetlen, aki akár érdekes is lehetett volna, de végül nem igazán lett az, sőt, a titokzatossága-szűkszavúsága egy idő után fárasztóvá vált, és őszintén szólva nem is nagyon csinált semmi említésre méltót. Amúgy ha már a londoni rendőrségnek van hivatalosan mágikus részlege (még akkor is, ha eddig csak egy emberből állt), sokkal érdekesebb lett volna azt látni, hogy egy ilyen varázsrendőr nem zárkózik el a mugli technikai eszközöktől, hanem vegyesen használja a varázslatot és a rendőrség hi-tech kütyüit a munkája során – nekem kicsit kiábrándító volt, hogy még a rádió használata is problémát jelentett neki, főleg egy olyan világban, amiben a folyóistenek viszont simán mobiltelefonálgatnak.
Mivel Londonban játszódik és varázslós, gondolom, fogom folytatni, de közel nem akkora lelkesedéssel, amekkorával nekem egy Londonban játszódó varázslósat kéne.
Ha nagyon tömören akarnám összefoglalni a véleményemet a könyv kapcsán, azt mondanám, hogy ez a brit Dresden-akták (eddig legalábbis egy-egy kötetet elolvasva): nyomozás urban fantasy környezetben, ahol a mágiához kötődő szabályok nincsenek túlzottan rögzítve, de az egész ügy szempontjából központi jelentőségűek.
És miért a brit megfelelője: a főszereplő egy tökös magánnyomozó helyett egy egyszerű rendőr; a bombasztikus összetűzések helyett sokkal inkább az időigényes nyomozás a központi elem, és Chicago helyett London a helyszín. Ugyanakkor megvannak bőven a hasonlóságok: erősen cinikus főhős; problémák a szebbik nemmel való viszonyban; a mágikus világban lényegében minden megtörténhet; és persze furcsa események jönnek egymás után.
Összességében, nem egy világmegváltó könyv ez sem, és a lassabb tempója miatt nem igazán blockbuster-film könyvben, de roppant szórakoztató olvasmány volt; a folytatás nyugodtan jöhet.
Eh, well… Jó volt, de lehetett volna sokkal jobb. Érdekes alapszituáció, de valahogy kicsit félrement, Nightingale nagyon izgalmas karakter lehetne, lehet, hogy lesz is a későbbiekben, Peter is elég jópofa, de a női karakterek nem annyira sikerültek: Lesley kicsit okoskodó picsa, Beverly meg kis butácska (többnyire). Meg úgy általában is, mintha kicsit lekezelően bánna a narrátor a nőkkel: pl. Mama Thames és co. sokkal kevésbé szimpatikusan van bemutatva, mint pl. az Old Man és bandája, és talán az egyetlen nő, akinek Peter nem akar a bugyijába mászni az Molly, aki mellesleg a legszimpatikusabb női karakter is a történetben. Bár lehet, hogy csak túl komolyan vettem :). Azért vannak dolgok, amelyek felkeltették a kíváncsiságomat, pl. Nightingale múltja.
Gondoltam olvasok valamit angolul, és mivel szeretem Londont, az urban fantasyt, meg a krimit, gondoltam jó lesz, hát jól megszívattam magam :D az angolom sajnos még nincs azon a szinten (szerintem kb soha nem is lesz), hogy gond nélkül pörgessem, viszont ahogy ráéreztem, nagyon bejött. Peter nagyon sok British English szlenget használ, de nagyon jó a stílusa, és ha az ember nyitott ezekre a történelmi-építészeti kitérőkre, amik megszakítják a cselekményt, szeretni fogják. Kicsit a végén azt éreztem, hogy a részletek miatt szétcsúszik a történet, de valahol meg ez alapozza meg a sorozatot, szóval azt mondom, ez még belefér.
Népszerű idézetek
So magic is real,' I said. 'Which makes you a … what?'
'A wizard.'
'Like Harry Potter?'
Nightingale sighed. 'No,' he said, 'not like Harry Potter.'
'In what way?'
'I'm not a fictional character,' said Nightingale.
45. oldal
It started at one thirty on a cold Tuesday morning in January when Martin Turner, street performer and, in his own words, apprentice gigolo, tripped over a body in front of the East Portico of St Paul's at Covent Garden. Martin, who was none too sober himself, at first thought the body was that of one of the many celebrants who had chosen the Piazza as a convenient outdoor toilet and dormitory. Being a seasoned Londoner, Martine gave the body the 'London once-over' – a quick glance to determine whether this was a drunk, a crazy or a human being in distress. The fact that it was entirely possible for someone to be all three simultaneously is why good-Samaritanism in London is considered an extreme sport – like base-jumping or crocodile-wrestling. Martin, noting the good-quality coat and shoes, had just pegged the body as a drunk when he noticed that it was in fact missing its head.
1. oldal, 1. Material Witness
My dad told me that the secret to a happy life was never to start something with a girl unless you were willing to follow wherever it led.
224. oldal, 8.fejezet
'There's a goddess of the river,' I said.
'Yes – Mother Thames,' he said patiently. ' And there's a god of the river – Father Thames.'
'Are they related?'
'No,' he said. 'And that's part of the problem.'
101. oldal, 3.fejezet
This man was wearing what looked like a Smurf hat and what l recognised as an Edwardian smoking jacket – don't ask me why I know what an Edwardian smoking jacket looks like: let's just say it has something to do with Doctor Who and leave it at that.
A sorozat következő kötete
Peter Grant sorozat · Összehasonlítás |
Hasonló könyvek címkék alapján
- Laurell K. Hamilton: Guilty Pleasures ·
Összehasonlítás - Gail Carriger: Changeless 84% ·
Összehasonlítás - Kerri Maniscalco: Stalking Jack the Ripper 83% ·
Összehasonlítás - C. J. Archer: The Convent's Secret ·
Összehasonlítás - Karen Marie Moning: Darkfever 78% ·
Összehasonlítás - Ilona Andrews: Magic Burns 92% ·
Összehasonlítás - Nalini Singh: Archangel's Storm 91% ·
Összehasonlítás - Karen Chance: Claimed by Shadow ·
Összehasonlítás - J.D. Barker: She Has A Broken Thing Where Her Heart Should Be ·
Összehasonlítás - Leigh Bardugo: Ninth House 84% ·
Összehasonlítás