A lányom hozta ki a könyvtárból, és elég lelkesen olvasta a strandon ahhoz, hogy azt mondjam magamban, ideje a végére járni a dolognak, pedig egész pontosan ez volt életemben az első eset, hogy saját szabad akaratomból, mindenféle külső befolyásoló tényező nélkül a kezembe vettem bármit, ami unikornisos.
A könyv látszólag egy kiskutya viszontagságos útjáról szól. Először egy olyan hölgyé, aki divatcikként tekint az állataira, és amint hősünk, Milli rumlit csinál, és megrágja a cipőket, leadja az állatmenhelyen. Később egy kedves család veszi magához Millit, akik által megtanuljuk, hogy a kutya nem játékszer, és nem azért okoz gyakran bajt, hogy bosszantson minket, hanem mert élőlény. Ennyiben akár ki is merülhetne az egész, mert akkor a felelős állattartásról szólna, hasznosan és értelmesen. Igen ám, csakhogy a valódi üzenete az, hogy ne akarj másvalaki lenni, mert nem a változástól leszel boldog, ami nagyon is megszívlelendő üzenet, mert ha körülnézünk, láthatjuk, hogy rengetegen – a többség? – a boldogság megtalálásának egyetlen lehetséges módjaként a változást tudja elképzelni. Mennyiszer halljuk azt, hogy ha ez vagy az lennék, akkor boldog lennék – ha lefogynék, szép lennék, ha elköltöznék, végre rendbe jönne az életem stb. Ha elégedetlenek vagyunk, azt szinte mindig összekötjük valamilyen igénnyel a változásra, pedig nem kéne. A fogyásnak kétségkívül lehetnek pozitív hozadékai, de egyrészt nem biztos, hogy indokolt, másrészt meg önmagában még sem szépek, sem boldogok, sem semmilyenek nem leszünk tőle, és ez igaz az összes többi változásra is. Semmi esetre sem az az életünk kulcsa, hogy valami megváltozzon, épp ellenkezőleg: az, hogy megértsük, hogy úgy vagyunk jók, ahogy vagyunk.
(Ami természetesen nem vonatkozik arra, amikor valaki az „úgy vagyok jó, ahogy vagyok” című kijelentéssel mentegeti valamilyen negatív tulajdonságát. Nem arról van szó, hogy hódoljuk bátran káros szenvedélyeknek, vasárnap délutánonként meg bömböltessük hatszáz decibellel a Fásy mulatót a kertben, és akinek nem tetszik, annak fel is út, le is út.) A lényeg az, hogy önmagunk megváltoztatása még nem fogja szükségszerűen meghozni az életünk, a helyzetünk áhított változását, senki sem fog minket jobban szeretni pusztán attól, hogy a könyvbeli példánál maradva mopszból unikornissá változunk. Ha a környezetünk nem szeret minket mopszként, akkor nem velünk van a baj, nem azt kell sajnálni, hogy mopsznak születtünk, és nem azon kell rugózni, hogy hogyan köszörülhetnénk ki ezt a csorbát. Nem a Mikuláshoz és a tévémeséhez kell fohászkodni azért, hogy az ég szerelmére, változtasson már minket unikornissá, és nem is kell beöltözni unikornisnak, azt remélve, hogy akkor majd végre minden bajunk megoldódik, hanem meg kell értenünk azt, hogy a környezetünk ítélete nem feltétlenül helyes.
Rengeteget változott a világ az utóbbi időben, és ez a változás egyre gyorsul, aminek megvan az a hátránya, hogy egyre nehezebb biztos viszonyítási pontot találnunk, amihez képest meghatározhatnánk egy egyetemes értékrendet. Alighanem sokan emlékszünk rá, mekkora divat volt durván húsz éve a holdjáró cipő: tizenkét éves kortól felfelé minden kislány ilyet akart. Akinek volt, az nagyon menőnek számított, mindenki irigyelte, és hirtelen rendkívül népszerű lett. Ennek a népszerűségnek az árát húsz éve viselem. Aki próbált már szandálban futni, képzelheti, mennyire biztonságos viselet szaladgáláshoz a holdjáró szandál, ami akkoriban irgalmatlanul menő volt. A „menő” mindazonáltal nem volt benne az első harminc jelzőben, amikkel illettem a helyzetet, miközben megkaptam életem első Tetanusz-oltását a Heim Pál kórház SBO-ján. Ez a divathullám aztán lecsengett, és aki még egy év múlva is holdjáró cipőt hordott, az világ csúfja lett, az aktuális trend meg ment a süllyesztőbe, és jött helyette más.
Hát ennyit a világ értékítéletéről: változékony, üzleti szempontoktól vezérelt, nem megbízható, és ha hallgatunk rá, még örülhetünk, ha megússzuk egy Tetanusszal és egy tízcentis heggel a térdünkön. Ha pusztán a környezetünk visszajelzéseire támaszkodva próbáljuk meghatározni önmagunkat, és nincs egy szilárd, belső normarendszerünk, úgy járunk, mint Milli, a kölyök mopsz, és komoly önértékelési problémáink lesznek. A világ, a trendek, a média stb. nem állandóak, de még a közvetlen környezetünk értékrendje sem feltétlenül megbízható, hiszen amiért Millit az első gazdája habozás nélkül leadta az állatmenhelyen, ugyanazért a család, aki később befogadta, csak mosolygott, és azt mondták, hogy persze, hiszen még kölyök. Ezért elengedhetetlenül fontos, hogy kialakítsunk egy olyan értékrendet, amely független a változékony külső hatásoktól. Nem azért nem rágcsáljuk meg a gazdink cipőjét, hogy nehogy a menhelyen végezzük, hanem mert megértjük azt, hogy cipőt rágcsálni nem helyes. Ha a környezetünk, a média stb. által sugallt normák alapján próbáljuk megítéli magunkat, akkor elég gyakran fogjuk szükségét érezni annak, hogy valamiben változzunk, és néhány rövid, átmeneti időszakot leszámítva sosem leszünk igazán elégedettek magunkkal.
Hát ez a könyv üzenete, ami persze a fiatalkorú olvasóknak nem biztos, hogy át fog jönni az unikornisosdi miatt, amely nélkül ugyanilyen jó lenne, vagy talán még jobb is, nem sikkadna ennyire el a lényeg, ha mondjuk attól várná Milli a megváltást, ha bernáthegyivé változhatna. Persze az üzleti szempontok itt is bejátszanak, unikornissal mindent jobban el lehet adni, szóval voltaképpen ez is érthető.