Érzékeny ​útazások Közép-Európán át 81% 15 csillagozás

Ej, be helyes és szép dolog is a világot nem színről-színre, hanem annak fonákjáról, az irónia nem kopó kandi mosolyával az ajkunkon szemügyre venni!

Bizony mondom néktek, ki ezen útleírást, mely az odakozmált szagú gulyáskommunizmus utolsó éveiben született, kézbe veszi, készüljön fel, hogy furtonfurt mulatságosnál mulatságosabb kalandokban lészen része. Már persze akkor, ha hozzám hasonlóan nagyra értékeli ama nyilvánvaló tényt, hogy a baráti Csehszlovákián át Németország Demokratikus fele felé tartó Fény utcai proli ivadék, Jorik András kalandjainak veleje, s azt leíró krónika stílusa között mily' szédítő szakadék tátong.

Hiszen mi is állhatna távolabb a ’80-as évek panelszürke, létező-szocialista valóságától, mint a XIX. század burjánzó szóvirágokkal ékes romantikája? S mégis, e kettő ütköztetése már az első oldalakon megadja ama sajátosan sziporkázó bájt, ami miatt eme könyv roppant szórakoztató és – nincs erre jobb szó – kedves lesz.
A stílusbravúr önmagában persze csupán vak eszköz, mely ha nem párosul érdekfeszítő történettel és méltó főhőssel fárasztó virtuskodássá silányul, mit ásítozva taszajt félre az értő olvasó.
Ám itt ezzel sincs hiba!

Andrásunk életéről ugyanis, ahogy egyre jobban megismerjük érzékeny utazása során, egyre-másra tárulnak fel olyas részletek, amelyek nem csupán roppant mulatságosak, ám hovatovább legalább annyira tanulságosak is. Megtudhatjuk, mily erők formálták serdületlen személyiségét és minő mesterek kezére bízták az életre való nevelését. Oly' kültelki bölcsek ezek, kik Gorcsev Iván, vagy Prücsök atyai jó barátjai is lehettek volna. Közülük emelkedik ki Lux Lénártnak, személyiségének kovácsának alakja, ki védőszárnya alá véve az ifjút, reátestálta élethivatását, az antikvárius szakmát is.
E csöndes elfoglaltságból ragadja ki őt egy hirtelen jött örökség, melynek köszönhetően rövid időre nyakába veheti az ismert (és szocialista útlevéllel is bejárható) Európát.
Persze a jóvágású (bár sovány és enyhén karikalábú) vándorunk nem érzéketlen a szebbik nem iránt, és az utazása során számtalan kísértésnek van kitéve, nagy örömére persze, s pajzán kalandok során ismerjük meg a béketábor leányainak elragadó vonásait és adakozó kedvét.
De nem csupán érzéki, hanem intellektuális kalandokban is része lehet az olvasónak, aki Prága utcáin Löw rabbival, Kleióval, a történetírás múzsájával is összefut, s miután átkel a Bohém tengeren, legott a hamelni patkányfogó is kis híján megbabonázza bűvös furulyajátékával.
S hogy mindez nem csupán öncélú, posztmodern játszadozás végett teszik tiszteletüket ezen alakok a lapokon, arra a könyv utolsó oldalainak olvastán döbbenhet rá az olvasó.

Békés Pál 31 évesen írta ezt az útleírást, ami inkább a főhős, Jorik András útinaplóba bújtatott meséje családjáról, és gyerekkoráról. A naplóírását mellesleg kíséri egy Csehszlovákiai és NDK- beli örökségutazás, ami néhol szürreális kalandokkal tarkított. Színesíti a regényt, hogy XIX.századi szóhasználatot alkalmaz András, mestere Lux Lénárt, antikvárius sugalmazására, mivel üres füzetet kezébe adva Lawrence Sterne Érzékeny Útazások Franczia-és Olaszországban című kötetének mintájára írja majd tele kalandjaival. Bár nem olvastam a Kazinczy Ferencz által fordított könyvet, és nem vagyok szakértője a kor nyelvezetének, és szóhasználatának sem, de engem BP teljesen meggyőzött az izgalmas mondataival. Annyira élvezetes volt olvasni, akárcsak Cserna-Szabó András: Sömmi. betyárnyelvét. Néhány oldal után rákattantam a fordulatokra, és a fantáziadús mondatokra.
Olyan volt ez a kötet, mint a langyos kólák között egy hűs bodzaszörp.
Jótékonyan üdítő!

Biztosan írt ennél jobb könyveket is. A stílusa a 18. századi útiregényt idézi. Valószínüleg ezzel kívánt távolságot tartani hősétől, a kissé naiv, de nyitott fiatalembertől, és a regény tárgyától, a közép-európai utazástól. A távolságtartás sikerült, a főhőshöz semmi közünk, unatkozva figyeljük téblábolását. A leírt országokról csak közhelyek, végtelenül lapos közhelyek jutnak az író eszébe. Csehszlovákiát pl. egy sziámi ikerpár jeleníti meg, amelyből egyikük cseh, a másikuk szlovák. A németek meg katonásak. Komolyan! Ejnye ti németek, miért vagytok ennyire katonásak, juthat az olvasó eszébe a tanulság, amellyel végül megnyugodhatna, de akkor jön egy olyan ízléstelenség, ami miatt a három csillag is épp hogy megmarad. Feltűnik a buchenwaldi haláltábor, mint el nem kerülhető történelmi tapasztalat. Istenem! Mintha egy szakácskönyvbe a szerző beleírná, hogyan közösüljünk, mert az egészséges nemi élet fontos. Igen. Nekem is fontos a dugás, de főzés közben nem azon jár az eszem, mert akkor $@!% a kaját.

Tényleg teljességgel bele lehet merülni ebbe a regénybe. Jorik András, mint a 18. és 19. század fordulójáról hátramaradt ember, afféle időutazóként kalauzol minket azon a szép, míves magyar nyelven, ami mostanra úgy kikopott a köztudatból – közben környezetében, országtól függetlenül mocsokba, káromkodásokba, csalókba és eget rengető képtelenségekbe botlik.
Még ha olykor el is bambultam olvasás közben, élvezet volt mellé szegődni a vonaton vagy a stoppoláson, nem lehetett kibírni megmosolygás nélkül a Múzsa előli menekülést vagy a kis Mirabell lényét.
Tökéletes kikapcsolódás.