Ha nekem kéne megírnom a magam Csikágóját, valahogy így kezdődne: ”Tizenöt voltam azon a nyáron…”
S lám, már zsigerből hazudok is. Merthogy nem a nyáron, hanem csak az ősszel lettem kisfiúból „nagykorú” kamasz. De mégis az volt a nyár, amikor már majdnem középiskolásként nagyoskodni mertünk. Amikor már fel lehetett ülni külvárosi kölyökként a kék buszra, ami bevitt ennek a varázslatos Pestnek a bűzös, forrón gőzölgő, macskaköves gyomrába. A busz meg letett valahol a Blahán, vagy a Borároson és (ahogy a filmcím mondja) tágra zárt, csipás szemekkel felejtettük, honnan jövünk és csak azt láttuk, hallottuk, szagoltuk, éreztük, hogy ez egy merőben más világ. Itt már reggel forró volt a flaszter, a fülledt nyáréjek nehéz kipárolgása szagot adott a járdának és ismeretlen színeket vetített a külvárosi srácok számára mérhetetlen monumentalitást hazudó kopott házfalakra, a kopott házfalak lepergett vakolatának lenyűgöző freskójára.
Akkortájt volt, hogy nem maradhattam már soká a fenekemen a városszéli mezőkön, hogy már a foci, meg a bunkeresdi sem esett jól a haverokkal. És érezni kezdtem, ahogy a Csikágó patkómágnese húzni kezd és bármilyen távolról is, de valahogy mégis magához ránt. Honnan tudtam volna, hogy az a mágnes a Sumin Vendel kezében van, ahogy a fekete cipőtalpaló szögecskék meg a szájához tapadnak és valahonnan a síron túlról is odavonzanak engem. S akkor megindultunk és hol csapatostul, hol csak ketten-hárman bevonultunk az idegen közegbe. …és csak szívtuk magunkba az idegenséget, ma már úgy mondanánk a fílinget, hogy valamelyikünk egy életre megutálja, másokon közönyösen fusson át a gyengeáram, amíg néhányunkat megbabonázzon, ott marasztaljon, és rendszeres-rendszertelen időközönként visszahúzzon.
Föl se tűnt akkor még, hogy ebben a zsúfolt, ezerszínű, mégis egyterű, homogén világban sosem volt templom (mert a Roti /Rottenbiller/ nekünk nem jelentett igazi városhatárt, utána meg rögtön ott volt a Rózsák tere, ami mindig csak az erzsébeti nagytemplomot juttatta a gyerekészbe; azt meg pláne honnan tudtuk volna, hogy a Bethlen téren a magas kerítés mögött kicsi zsidó imaház lapul). Azt se tudtuk, hogy ebben az amerikai mintára nőtt kicsi enklávében mennyi ember zsúfolódik a bérházakba, fák meg csak alig nőnek (pedig a Nefi /Nefelejcs/ emlékeim szerint nekünk szépen zöldellt a nyáron).
Mondjuk, azért egy „félvidéki” kissrácnak furcsa volt, hogy a kutyák gúvadt szemekkel, önfeledt boldogan a járdaközépre kakálnak és ez senkit nem érdekel. Meg hogy egy-egy sarki krimóban már zöld hajnalban is savanyú fröccsel a kezében álldogál a cejgnadrágos szaki a félszuterénbe vezető lépcső korlátját támasztva (hol volt még Gorbacsov szesztilalma…). Minden izgalmas volt, taszító volt, vonzó volt, idegen volt és egy idő után otthonos és sorsszerű.
Ez az érzés az a bizonyos fatalitás, amit Békés Pál ebben az utánozhatatlan miliőjű, novellákból építkező városregényben, családregényben, sorsregényben, és ahogy az alcím fogalmaz is, gangregényben közvetít, sugall, roppant finoman szájbarág. Mert az bizony úgy van ám, hogy csak megfelelő távolságból, talán csak az égbe emelkedve, vagy évtizedek múlásával, tisztuló, hideg fejjel lehet ”…átlátni a véletlen és szükségszerű összetett viszonyát…” Úgy lehet tán sorskerékként tekinteni a Konok Ignác példás precizitással megépített kocsikerekeire, amik ördögszekérként gördítették a világ végére alkotójukat, hogy végül mégis visszaforogjon emlékében, szellemében a folyton visszarántó, marasztaló Csikágóba. Oda, ahol minden mindennel összefügg, ahol nem marad számla kifizetetlenül, ahol mindenki sorsa visszafordul önmagába, még ha évtizedek múlnak is közben, még ha generációk tűnnek is el az idők forró kohójában. Tudva tudott, hogy a hirtelen lezúduló, megmagyarázhatatlan nyári zápor a városnak pontosan abban a négyzetkilométerében fog lecsapni, ahol a troli vezetéke éppen leszakadt, és nem lehet más a közelében csakis az, akin már húsz éve nem fog az átok. …vagy mégis?
Csoda hát, hogy negyven év elteltével, még mindig külvárosi pestiként, nap mint nap a Garay, Bethlen, Péterfy utcákban járok, csak néha elhaladva a Marek Jóska (ami már nem Elemér) és az István (egyszer volt Landler Jenő) utca felé? Itt dolgozom, valahogy ideforgatott újra a sorsom kereke, talán idevonzott a Csikágó suszterének patkómágnese. S ki tudja, hogyan fordul majd a kerék tovább, ereszt-e a mágnes valaha…
Százoldalakat lehetne még írni erről és még ezernyi másról, ami mind Csikágó lenne. De most csak fókuszáljunk azért, mert valahol ez mégis csak valami értékelésféle kellene, hogy legyen. (végül is ennyi telt tőlem most) Számomra ünnep volt tehát ez a könyv, de úgy hiszem, még akit nem érint is ennyire, a lapok közül jó eséllyel megérezheti a városrész hívó szavát, a letűnt, de ma is visszhangzó idők időtlen sóhaját, fájdalmas nyögését és boldog kacaját.
De jó volt…