Nagy ​drogkönyv 91% 10 csillagozás

A Bayer „heroin” néven jegyeztette be az új gyógyszert, mely név a német „heroisch” (hősies, heroikus) szóból ered.

104. oldal

A régészeti kutatások bebizonyították, hogy a szkíták temetkezési szertartásain
rendszeresen égettek kendermagot; a rituális és élvezeti célú kenderfogyasztásról már Hérodotosz (i. e. XV sz.) görög történetíró is említést tett, azt állítva, hogy a „a szkíták fogták ezeket a kendermagvakat, bebújtak kis gyékénysátraikba, a magokat vörösen izzó forró kövekre szórták; majd az így kövekre szórt magok olyan füstöt és szagokat eregettek, amit még egy görög aromafürdő sem lett volna képes elnyomni. A szkíták óriási élvezetüket lelték ebben az illatfelhőben”. 2000 évvel később bebizonyosodott, hogy Hérodotosz nem hazudott.

Az új zenéknek megvolt a magul mágikus segítőtársa is – az ecstasy „személyében”. A drog eleinte csupán a zene kiegészítőjeként szolgált, de mire az új hangzás elérte a zenei főáramot, az ecstasy is bekapcsolódott a mindennapokba. A drog a zene hátán érkezett.

A sajtó és a nagyközönség egyaránt szereti a drogbotrányokat. Ezek a botrányok jelenítik meg a „mi lenne, ha” eseteket: az emberek megkapják megérdemelt büntetésüket, a büszkeség csorbát szenved és az erkölcs visszakapja az őt megillető helyet. De a sztárok és arisztokraták lealacsonyodásának látványát kísérő kielégüléshez egy másik elem is társul, és ez az elem meglehetősen alantas. Arról van szó, hogy némelyikünk irigyli azokat az embereket, akik eléggé gazdagok vagy eléggé nemtörődömök, féktelenek ahhoz, hogy az önpusztításig terjedő vágykielégítő életet éljenek, de irigységünk kárpótlást nyer, ha szemtanúi lehetünk bukásuknak. A heroinfüggőről nem azt gondoljuk, hogy beteg ember. A média szeret erkölcsi tanmeséket megjeleníteni, és a nagyközönség szereti ezeket nézni, olvasni, hallgatni. De mindezek mögött az önigazolás kényelmes és végső soron hamis érzete rejlik.

A tizennyolcadik századtól kezdve az ópium, a morfium és a heroin egyaránt a bűnözéshez kötődött. Nem csak illegális voltuk miatt, hanem eredendően. A sokszor igazságtalanul szigorú törvények és büntetések igazolásához tömeghisztériát kellett kelteni, és az a tömeghisztéria gyakran tett jó szolgálatot a politikusoknak is, akik csak valami jó ürügyet vagy bűnbakot kerestek. Időnként magának a társadalomnak van szüksége bűnbakokra, akikre „rá lehet kenni” a családi értékek összeomlását, a bűnözési hullámokat vagy bármi mást. A heroinfüggők tökéletesen beleillenek ebbe a szerepbe, és ritkán kapnak esélyt arra, hogy ők is kifejtsék a véleményüket a témáról, mivel ha ezt teszik, akkor gyakran börtönben találják magukat.

Minden beatíró megpróbálkozott a drogokkal – ez a „másságuk” egyik jele volt, ahogy a mozgalom programverséből, Allen Ginsberg Üvöltés című költeményéből is kitűnik (Orbán Ottó fordításában):
Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület
romjaiban, hisztérikusan lemeztelenedett
éhezőket,
a néger utcákon vonszolva magukat hajnalban egy
pofa hasis után kutatva,
angyalfejű hipstereket égve az éjszaka gépezetében
a csillagos dinamóhoz fűződő hajdani égi
kapcsolatért,
kik nyomorúság és rongyok és üres tekintetű
intelligens pofájú cigarettázás a lassú dzsessz
városainak csúcsain átlebegő hidegfolyóvizes
lakások természetfölötti sötétjében,
kik lemeztelenítették agyvelejüket az Ég előtt a
Földfeletti alatt és megvi­lágosult lélekkel
mohamedán angyalokat láttak a bérházak
tetején tántorogni,
kik hideget sugárzó szemekkel járták végig az
egyetemeket, Arkansast és Blake-fényű
tragédiát hallucináltak a háború tudósai
között,
kiket kirúgtak az akadémiákról, mert bediliztek és
obszcén ódákat közöl­tek a hirdetőtáblák üres
ablakain,
kik trikóban és gatyában kuporogtak a borotválatlan
szobában, papírkosár­ban égetve el pénzüket és
figyelve a falon keresztül áradó Terrorra, …

141-142. oldal

Napjaink elvakult drogellenes légkörében csak kevesen fogadják el azt a tényt, hogy hogy a manapság a jövő nemzedékét megrontó és tönkretevő szereket valamikor az orvosok terjesztették leginkább. Valójában ez az átváltozás annyira gyakori – csodagyógyszerből halálos méreggé –, hogy egy magát épelméjűnek valló ember elkerülhetetlenül arra a következtetésre kell jusson, hogy ezt a folyamatot valamiféle célszerűség hatja át – vagy ha nem az, akkor egyfajta vaskalapos szűklátókörűség.

Kínát hagyományosan az ópiummal hozzák összefüggésbe, annak ellenére, hogy azt eredetileg a britek hozták be az országba, de a kínaiak számára jó darabig a kannabisz jelentette a kábítószert, csakúgy, mint manapság sokak számára, más országokban. Azt kell feltételeznünk, hogy a kínaiak ilyen irányú ismeretei a „tisztán” orvosi felhasználás fejlődéseként alakultak ki: az i. e. 2000 körüli időszakra datált és a maga nemében a legrégebbi ismert gyógyszerészeti könyvként számon tartott Pén-ts’ao Ching azt állítja, hogy a kender gyümölcse (azaz a virágzat a magokkal) „túlzott mértékben fogyasztva hallucinációkat idéz elő” (a kínai eredetiben: „ördögöket lát”), majd azzal folytatja, hogy „ha az ember hosszú időn át fogyasztja, képes a szellemekkel társalogni és a teste könnyebbé válik”.

A dzsessz volt az első olyan zenei irányzat, mely keblére ölelte a heroint – de korántsem az utolsó. Bár mindig voltak zenészek, akik heroint szedtek – mint ahogy voltak könyvelők, pénztárosok, ügyvédek is, akik ezt tették –, a szóban forgó drog leginkább a zenetörténelem két másik időszakához kapcsolódik: a kései 60-as, korai 70-es évek rockzenéjéhez és a 80-as évek vége felé hódító grunge irányzathoz.

147. oldal

Az olyan dalok esetében, mint például a „Waiting for the Man” (Az emberünkre [díler] várva), vagy „Heroin”, már a dal címe sem hagy kétséget az elsődleges témáról. Ha az ember még így sem értene a szóból, Reed éneke világossá teszi az üzenetet: „A heroin lesz az én halálom, de a heroin az életem és a párom” – mindeközben egy Gerard Malanga nevű táncos a színpadon adja elő a belövés rituáléját: kanalat melegít, beinjekciózza az anyagot, majd kómába esve összerogy.

148. oldal