A ​névtelen királynő 1 csillagozás

Basa Katalin: A névtelen királynő

Basa Katalin urban fantasyja a népmesékből nőtt ki, a magyar népi hitvilág a gyökere. A tündérek a vízben élnek, átkokat szőnek, a boszorkányok saját, fekete útjukat járják, a táltos pedig a Nap fiaként egyensúlyra törekszik, mert az emberek világában rendnek kell lennie. Ám ez a rend felborul, amikor a bosszúvágytól megkeseredett tündérkirálynő ki akar törni a börtönéből – ahová a gyermekei zárták – azért, hogy árvizet támasszon. A hírre egyik leszármazottja hazatér Budapestre, de ahhoz, hogy kiigazodjon a jelenben, előbb fel kell derítenie a múltját. Milyen jövő várhat Lonára, akiben a tündérek és az emberek ereje egyesül? A mesék igazságát neki is meg kell tanulnia – először is, a gonosz létezik; másodszor, a gonoszt le lehet győzni; harmadszor pedig a gonoszság legyőzéséhez nem kell szépség vagy gazdagság, csak egyvalami: jósággal teli szív. A kötetet és a borítót a szerző linómetszéssel készült illusztrációi díszítik.

>!
Underground, Hédervár, 2020
326 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786156191151 · Illusztrálta: Basa Katalin

Most olvassa 1

Várólistára tette 6

Kívánságlistára tette 11

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

takiko P>!
Basa Katalin: A névtelen királynő

Már nagyon régen nem olvastam mesét, de ez most magától talált meg :)

Csodaszép, nosztalgikus érzéseket idézett fel bennem, azokból az időkből, amikor még a Tündérszép Ilona és Árgyélus királyfi-féle meséket faltam nagy mennyiségben. De a régi emlékek mellett új dolgokat is tanultam belőle, mert a táltosokról idáig nem tudtam semmit, úgyhogy a könyv hatására utánuk olvastam kicsit bővebben, ami JÓ, mert az emberek manapság sokkal többet tudnak és hallanak és olvasnak más országok varázslényeiről, sokszor elfeledkezve arról, hogy kis hazánknak is megvan a maga mondavilága. Nemrég olvastam a Witcher-sorozatot, kicsit azt juttatta eszembe az egész, de csak abban a vonatkozásban, hogy az író ott is fogott néhány unalomig ismert, régi mesét, és a saját univerzumába rakta őket, olyanra formálva, ami beleillett az ő saját elképzelt, baljós világába. Azért is tetszett ez a történet annyira, mert bár mese és vannak benne tündérek, meg boszorkányok, van az egésznek egy sötét színezete, mint valami alternatív valóság, minden ugyanaz, mégis kicsit más, komorabb, veszélyesebb. A boszorkányok gonoszak, a tündérek sem valami ártatlan, törékeny kis virágszálak, hanem nagy hatalommal bírnak, a kelpie sem lett egy megszelídített bárányka, szóval a lények természete is igazodik ennek a sötét Budapestnek a hangulatához.

A korhatár kérdés eszembe is jutott közben, egy 12-es plecsnit én biztos rátennék a néha lerepülő végtagok és eleresztett káromkodások miatt. Kettősséget éreztem abban, hogy olykor nagyon mesés és tini volt az egész, néha meg sokkal felnőttesebb, komolyabb. És ez érzés az elejétől a végéig megmaradt bennem.

A hangulata üdítően egyedi, azonnal be is rántott a világába (az ötletes illusztrációk egyszerűen gyönyörűek! Ez a fekete-fehér színvilág szerintem tökéletesen passzol a történet hangulatához.)

A szereplők nagy száma kissé megdolgoztatja az agyat, na meg a kusza történetszálak (amikből talán több van a kelleténél), de a főszereplők számomra nagyrészt élvezetesek voltak. Jallaqhu’or egy remekül eltalált, izgalmas karakter, a tipikus rosszfiú, aki (ha nem gondolunk bele abba, hogy embereket eszik), azonnal megszerethető, egyben az egyik humorforrás is (még ha néha elég morbid is ez a humor). Ő volt a kedvencem. Akárhányszor megjelent a színen, mindig emlékezetes volt és megjegyezhető, senki mással össze nem keverhető, igazi egyéniség.

Miklós a tipikus daliás, hősies szépfiú, szóval jó dolga van ennek a Lonkának (tetszett, hogy Miklóson kívül senki más nem hívta Lonkának a könyvben, ez valahogy személyesebbé tette a kettejük kapcsolatát). Kicsit olyannak tűnt nekem ez a szerelmi háromszög, mint mondjuk Az operaház fantomjában Christine dilemmája Raoul és a fantom között. Az egyik a biztonságot nyújtó, kellemes modorú, hűséges jófiú, a másik az izgalmasabb, veszélyes, sötét múltú rosszfiú.

Lonka egy elég kompetens, értelmes főhősnő, akinek saját gondolatai, ötletei vannak, és szerencsére nem csak folyton arra vár, hogy valaki megmentse. Sajnos néha nagyon kislányosnak tűnt a gondolkodása, és kicsit túlzásnak éreztem, hogy minden férfikarakter őérte bolondul.

Csongor kissé lógott a levegőben. A főszereplők nagy részét elképzeltem magamban, hogy nagyjából hogy nézhetnek ki, de Csongor helyén csak egy magas, szőke hajú, táltos alakú fénypaca van a fejemben. Ha lesz következő rész (legyen!), róla szeretnék többet tudni. A kelpie mellett Fekete Zoltán volt a másik kedvencem. Bár ő eléggé a háttérben marad, az elején az alakját övező rejtély mégis izgalmassá teszi, a története pedig nagyon szívhez szóló, és úgy tökéletes, ahogy van. Ő volt a jó példája annak, hogy nem kell egy szereplőnek minden második oldalon ott lennie ahhoz, hogy emlékezetes és jó legyen.

Meg kell valljam, az elejét kicsit kuszának találtam. Onnantól kezdett igazán belelendülni a történet, amikor elmentek a lovira (és egyben meg is találtuk a kedvenc részemet a könyvben :D). Főleg azért tetszett ez a jelenet annyira, mert végre nem újabb információ-áradat, hanem van ez a három szereplő, akikről már tudjuk kicsodák, de itt végre jobban megismerhetjük őket.

Van még millió más szereplő is a könyvben, de engem őszintén szólva a fentebb felsoroltak érdekeltek a leginkább. Róluk olvastam volna szívesen többet is. Például arról, hogy Jallaqhu’or miért hívja Eponának Lonát? Ez nagyjából olyan intim dolognak tűnik kettejük között, mint az, hogy Miklós Lonkának szólítja. Vagy bármit arról, hogy mi történt abban a pár hónapban (vagy évben?), mialatt ezek együtt utazgattak, szóval aközött, hogy Lona magához láncolja a kelpie-t és az elején Budapestre utaznak. (Nem tehetek róla, na! Nagyon bírom ezt a kelpie-t :D)

Az tetszett nagyon, hogy a szereplők egyike sem teljesen fehér vagy fekete, inkább a szürke tartományban mozognak mind, ami jóóóóóóóó, mert ilyenből a mesékben nagyon kevés van. Még a jóságos Mesemátka, akiről az elején azt gondolnánk, hogy a kedves mentor szerepét fogja betölteni, sincs sötétség nélkül (a múltja miatt). A királynőt pedig, annak ellenére, hogy gonosz, azért lehet sajnálni is. Ráadásul a végének köze sincs a happy endhez, ami engem őszintén szólva kellemesen meglepett.

Egy szó mint száz, én szívből ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, aki szereti a sötétebb tónusú meséket, aki visszarepülne 200 oldal erejéig a saját gyermekkorába, és olyanoknak is, akik élvezettel fedeznek fel olyan helyszíneket, ahol esetleg maguk is jártak már, és nem félnek, hogy mostantól minden alkalommal, mikor a Duna-partra mennek, azon fognak morfondírozni, vajon mikor támadja meg őket egy tündér :)


Hasonló könyvek címkék alapján

Kleinheincz Csilla: Üveghegy
Böszörményi Gyula: Gergő és a táltosviadal
Csigás Gábor – Fehér László – Nádori Gergely – Serflek Szabolcs – Varga A. Csaba: Shadowrun – Árnyékmagyarország
Gaura Ágnes: Túlontúl
Imre Viktória Anna: Kísértés Rt.
Imre Viktória Anna: A tébolyult doktor
Novák Gábor: Az idegen, aki erre járt
Petőcz András: Óbudai Mágusképző
Marissa Meyer: Scarlet
Jennifer Donnelly: Stepsister – Egy sötét mese