Annyit maguk is tudnak, a templomban is meséli a rasaj mindig, hogy az Isten a fáraót addig verte, mígnem beadta a derekát és a zsidókat elengedte. A Mojzesre hallgattak a zsidók akkor, és miért, miért nem, az Isten meg ráhallgatott. Ki is módolta nála valahogy, kijárta vagy tudomisén, hogy az Isten elvegye a legidősebb fiúgyereket mindenütt azon a vidéken, még a fáraójét is, azazhogy miközülünk egyet, mert mink a fáraó házanépe voltunk, rokonsága.
És ez is azért volt, mert a fáraó a zsidókat elengedni nem akarta.
Sose értettem, mi a fenének köllöttek neki annyira, egyszer egy rasajtúl meg is kérdeztem. No, az aztán azt mondta, hogy a fáraó már eresztette volna iket elsőtől fogva, csak az Isten a fáraó szívét megkeményítette, hogy ne engedje iket, és ő meg csodákat kerázhasson. Hát jó, bogaras minden nagyúr, miért ne az Isten.
Elég az hozzá, elengedte végezetre a zsidókat, mert már mondták a többi romák a fáraónak, hogy hagyja, majd csak megleszünk nélkülük valahogy.
No, már ennyibe lett volna a dolog, a zsidók elvonultak, vittek magukkal aranyat, ezüstöt, mindent, ami csak drága a fáraónak volt, és mentek. És még a romaság is örült, hogy noné, mennek, Isten hordja üket
De ahogy a rasaj mondta, az Isten meglátogatta a fáraót, és huszította itet, hogy mit hagyta magát így megrabolni, elvittek ezek mindent. Pedig hát a zsidóknak is az Isten mondta, hogy vigyenek aranyat-ezüstöt, amit csak látnak.
De hát mit cifrázzam annyit, nem mese ez, hanem egy-való-igazság. A fáraó megdühösödött, hogy igaz is, a rák a rossz formátokat, mindenem elvittétek, sereget gyűjtött, kocsit-lovat, aztán gyia utánuk.
Minket is, a rokonságát, csak kocsira föl hamarjába, hiába mondtuk mink nekik, hogy maradjon mán, Isten a zsidók barátja, és akinek Isten a barátja, az könnyen üdvözöl, meg a tűzre is valakinek vigyázni kéne, amíg ő éllesz, szóval hiába. Rakott minket is föl, csoró rokonságát, kocsira lóra, aztán gyia.
Meg is lett a baj, ahogyan mink bejósoltuk. A pusztán szerencsésen átjutottunk még, akkorra már a zsidók a Veres-tenger közepibe jártak. A Mojzes a vesszejével a vízre rácsapott, szétvált a víz és száraz lábbal jutottak át rajta.
Nem ám a fáraó meg a sereg! Nyomukban a zsidóknak épp a tenger közepibe jártak ők is, mikor már a Mojzesék átjutottak. No, a Mojzes a vesszejit fogta megint, a vízre rásuhintott, az még összecsapott megint, bizony, a fáraó, meg a sereg feje fölött.
Odaveszett a fáraó meg az egész nép!
Azazhogy az egész mégse. Mert mink romák, a háznép, a túlsó parton megmaradtunk, vártuk á végit a dolognak, hadd marakodjon az öcsénk az Isten szentelt vitézeivel.
No, mikor a víz a feje fölött összecsapott, megfordultunk azzal, hogy dzsasz k’ére, majd magunk közül az új fáraót megválasztjuk, aztán jól is van.
De az Isten mirólunk sem felejtkezett meg. Még egy nagy csudát kerázok, gondulhatta. Forgószelet bocsátott miközénk, olyat, hogy kocsit-lovat elvitt, szétszalasztott. Mire észhöl kaptunk, már sehol semellik, a rokonság széjjel, ki napszállatra, ki naptámadatra.
Azóta vagyunk így szerte e világban.
És így veszett oda a mi nemzetünk legharciasabbja is.
No de még egy szót, hogy a végére térjek. Mi lett a zsidókkal? Mondják, hogy a pusztaságba még negyven évig vándoroltak, és a hazáját közülük egy se láthatta. Kit a nagy forró napsütés vitt el, kit a vékonyfosás.
Közbe a többi népek, akik se így, se úgy, az Istennek se barátjuk, se ellenségük, megvoltak vígan. Végezetre az Isten a zsidókat is szétszórta, akár minket, pedig nekik kedvezett.
Hát mondok én valamit. Nekem az Isten ne kedvezzen, velem ne barátkozzon, hagyjon engem magamnak.
Csak ezt a rasajnak meg ne mondják, mert idejár néha és hoz nekünk ruhákat, ezt-azt.
A FÁRAÓ NÉPE VAGYUNK