Petikönyv ​– Gézengúzok könyve (Anna, Peti és Gergő 10.) 91% 55 csillagozás

Mi ez a nagy felhajtás az Anna, Peti és Gergő könyvek körül? – gondoltam. Talán csak státuszszimbólum?! – gondoltam még. Aztán kapott az unokám ismerősöktől négy darabot a sorozatból, és imádja, és az anyukája is imádja. Nos, most én fogom megajándékozni eggyel, amit előbb mindenképpen el kellett olvasnom.

Végre egy olyan könyv, ami következetesen figyel arra, hogy a gyermek koránál fogva milyen képességekkel bír! Úgy az illusztrációk, mint a szöveg derűs és egyszerű, az egész könyv harmóniát és szeretetet sugároz, amire nagy szüksége van minden gyermeknek (és felnőttnek). A hétköznapokról szól, csupa olyan dologról, ami minden gyerekkel megesik, feltételezhetően ezért érdekli őket annyira, ezért szeretik többek között, és ráadásul fejleszti is őket, mert kedvesen megmagyarázza, mi miért történik.

Egyetlen dolog nem tetszik, a Rumos süti című rész, mert azt sugallja, hogy az alkoholtól milyen vicces, aranyos lett a gyerek.

Aki teheti, adja gyermeke kezébe, olvassa neki, nézegessék együtt a képeket, mert az ilyen könyvekkel kezdődik az olvasásra nevelés.

Kislányomnál nagy kedvenc ez a sorozat, így azonnal lecsaptunk rá a könyvtárban. Az elején nagy volt a lendület, a történeteket többször is elolvastuk, a nagyszülőkhöz is átvitte, később csökkent a lelkesedés, csak néha jutott eszünkbe olvasni belőle.
Mindenképp pozitív, hogy ezúttal volt benne némi testvéri összezördülés is, bár időnként elgondolkozom azon, hogy a szerző könyveiben nevelési eszközként, példamutatásként szerepelnek-e ilyen jó testvérek vagy valóban ennyire azok. Például:
„Anna sokat mesélt az iskoláról Petinek, és biztatta, hogy az iskolától nem kell félni.” Szerintem a gyerekek egy része, talán inkább a fiúk inkább ijesztgetik a tesójukat, nem nyugtatják. :(

Ez egyik legjobb a sorozatból! Vicces és kalandos történetek és végre egy kis veszekedés :))

Ebben a kötetben két dolog tetszett nagyon:
– megismerhettük Petike kisgyerekkori étkezési szokásait. Ez azért remek, mert a fiam dettó ugyanígy működik, így a lányommal egyetértően bólogattunk, miközben meséltem neki.
– nem hoztuk haza a könyvtárból, mert csak két hétre lehet kikölcsönözni. Különben lehet, hogy nem ma írnám az értékelést és kevesebb csillagot kapott volna.

Hihetetlen, a Télapónak muszáj volt összeszednie magát és a kisfiamnak hoznia kellett sürgősen egy példányt, és már el is olvastuk.
A könyv egyik felét a nagyobb fiam olvasta fel – élvezettel, a kisebbnek esti mese gyanánt, a másik felét én – és én is kedveltem, hiszen a mi életünknek is részei az iskola, óvoda, de akár az ajándék „fehérmaci”, az első gyerekemnél történt az, hogy elhagytuk az alvóbarátot, ezért azóta nem szoktatom egyiket sem egy konkrét plüssbaráthoz, hanem folyton cserélgetem, és nem viszünk idegen helyre semmit; vagy egy jópofa dinós könyv – én is megnéznék egy ilyet élőben, mert szívesen kihajtogatnám a térben – jó ötlet, hogy a testvérek együtt öltöztek fel a farsangra…
És ismét fontos állomások az olvasások közben a fényképfelszögelések a falra… ez stabilan a legfontosabb része a felolvasásoknak, amikor mindkét gyerkőcöm megnézi, melyik kép, mikor, hová stb. kerül, kit ábrázol, miért a mellé a kép mellé került, ahová éppen…
:-)
Biztosan nem az utolsó olvasásunk volt, ahogy én a kicsi fiamat ismerem…

Mindig is a fényképek voltak a legizgalmasabbak az A-P-G könyvekben. Azóta már Petike is nagyfiú, nem pedig egy örökösen szurtos, csupa elevenség, aki mindig teleszájjal mosolyog a kamerába.

Egyben értékelem az egész sorozatot. (amíg nem lesz kedvenc része)
Lehet szeretni és utálni Bartos Erikát, de egy biztos, valamit nagyon tud. Legalábbis még nem igazán találkoztam olyan kisgyerekkel akit ne bűvölt volna el meséivel.
Anna, Peti és Gergő: aranyos hétköznapi történetek, egyszerű rajzok, szerethető szereplők szerintem a kicsiknek nem kis kell nagyon ennél több. Az én leánykám még kicsi (8 hónapos), ahhoz hogy igazán értékelje, de mégis mindennap „kéri” (odamászik a könyvekhez és veszi elő), hogy olvassak neki. Majd amikor nagyobb lesz és százmilliómkettedszerre is ezt akarja olvasni, biztos én is unni fogom, de egyelőre még bírom. Mivel a gyerekek apró-cseprő hétköznapi ügyeivel (pl. körömvágás, stb.) foglalkozik, segít elkalauzolni a piciket az élet útvesztőjében.
A mesék végén a családi képeket kifejezetten imádom.
Nehéz volt beszerezni a sorozatot, mert már nem árulják sehol (a neten néhol aranyárban adják), de végül (sok kedves molynak hála) sikerült.

Vicces, aranyos kis történet veszekedéssel és hétköznapi elemekkel. Gyerekeknek nagy élmény, felnőtteknek hangulattól függ. (Nekem egy finom kalács kakaó kombós ovis reggeli után tetszett..)

Mese vagy családtörténet? Igazából mindkettő, és ezért kedveltük meg olyan könnyen.
Nem szirupos és nem tökéletes, mint ahogy sokan állítják róla.
Van itt minden: sírás-nevetés, csetlés-botlás, veszekedés-kibékülés, benti focizás-mérges anya (joggal, teszem hozzá), plüssszárítás hajszárítóval (ezt én is gyakoroltam Bebevel, a báránnyal) és sok más fiús történet (mondjuk a sütis sztorit kihagytam volna a könyvből).

Egyszóval esős napon egy órát is elolvasgattuk, szeretjük ezeket a gyerekeket. :)

A kislányom szereti Bartos Erika mesevilágát. Én meg örömmel olvasom neki a kis kalandokat. Ez a könyv is siker volt. Naponta 2 mese volt a minimum. Már a 3-4. mesénél megtanulta, hogy ki Peti és mindig mutatta, hogy hol van. A mese alatt én mindig mutogatni szoktam neki, hogy kiről, vagy miről van szó, hogy tanuljon is.
A pókos mese nálam hatalmas szívfájdalom volt, majd szívroham a képnél. Alig tudtam végigolvasni, tekintve, hogy iszonyatosan irtózom a pókoktól, rajzoltan is, képen is. A lányom is mondta, hogy „nem, nem, nem”, pedig annyira próbáltam nem kimutatni az iszonyatomat. A végére úgy láttam, hogy azért megbarátkozott vele.