Nagycsalád ​lettünk (Anna, Peti és Gergő 3.) 82% 71 csillagozás

A véleményem helyett inkább álljon itt egy nem pontos statisztika (a könyvtári példány utolsó néhány oldala hiányzott).

– napocska: 101 db
     – ebből mosolygós: 93 db
     – ebből ablakon benézős: 40 db
     – ebből nem mosolygós: 8 db

– Anya 169-szer van lerajzolva
     – Anya nem mosolyog: ebből 30-szor
     – Anya morcos, és azért nem mosolyog: összesen csak kétszer
     – Anya nadrágban van: ebből kétszer (télen fázott biztosan)

– Apa 132-szer van lerajzolva
     – Apa nem mosolyog: ebből 20-szor

Több számadattal nem szolgálok, ezért is négyszer lapoztam végig a könyvet, ennyi éppen elég volt belőle, köszöntem szépen.

Akármit is mondunk felnőtt fejjel, a gyerekek ezt (is) kérik olvasásra, nézegetésre. Több mese, több téma várható e kötetben is. Az illusztrációk is színesek, a kicsiknek tetszetősek.

Azt hittem, hogy a Bogyó és Babócánál jobban nem fog idegesítni gyerekkönyv. Tévedtem.
a két csillag azért, mert Emma imádja. Ó jaj.
Update: Anyu mindig szoknyában, anyu főz, akkor is, ha beteg (kötényben!), apu vezet, apu magyaráz, apu megmond, legalább a fektetésben is részt vesz néha. Szerencsére Emma is megunta és megszabadultunk tőlük.

Számomra nem volt különleges ez a könyv. Bárki írhat ilyent. Az írónő leírja, hogy mi történik velük pár mondatban, és hozzá jó nagy színes képek vannak.

Ami egy gyereknek kell, az benne van. Család, szülők, testvérek, minden olyan ami velük is megtörténik, játékok bent és a szabadban.
Felnőtt fejjel nekem kicsit szegényes. A mondatok, a stílus nem az én műfajom. A rajzok azért néha aranyosak.

Egyben értékelem az egész sorozatot. (amíg nem lesz kedvenc része)
Lehet szeretni és utálni Bartos Erikát, de egy biztos, valamit nagyon tud. Legalábbis még nem igazán találkoztam olyan kisgyerekkel akit ne bűvölt volna el meséivel.
Anna, Peti és Gergő: aranyos hétköznapi történetek, egyszerű rajzok, szerethető szereplők szerintem a kicsiknek nem kis kell nagyon ennél több. Az én leánykám még kicsi (8 hónapos), ahhoz hogy igazán értékelje, de mégis mindennap „kéri” (odamászik a könyvekhez és veszi elő), hogy olvassak neki. Majd amikor nagyobb lesz és százmilliómkettedszerre is ezt akarja olvasni, biztos én is unni fogom, de egyelőre még bírom. Mivel a gyerekek apró-cseprő hétköznapi ügyeivel (pl. körömvágás, stb.) foglalkozik, segít elkalauzolni a piciket az élet útvesztőjében.
A mesék végén a családi képeket kifejezetten imádom.
Nehéz volt beszerezni a sorozatot, mert már nem árulják sehol (a neten néhol aranyárban adják), de végül (sok kedves molynak hála) sikerült.

Kétévesem kötelező olvasmánya minden este. És napközben és reggel és délben és ahányszor csak eszébe jut. „Anya? Hol a Anna, Pepe, Gergő?”

Őszintén mondom, nem értem, mit szeretnek ebben a keresztgyerekeim… Nekem nem tetszenek a rajzok se, és az egész könyv pont olyan, mint bármelyik gyerekes anyuka átlag napja.

Egyszerű, rövid mesék egy nagycsalád hétköznapjairól.

Aranyos családi történetek ezek, a kincseim szeretik nézegetni a gyerekek mindennapjait, hisz ehhez hasonló élményeik, érzéseik vannak nekik is.
Egy valami zavar, de csak engem, mert én látom (vagy nem jó a szemem, de ez kizárt), egy-két fénykép a történet kedvéért retusáláson esett át szerintem. Értem én a koncepciót, bővüljön a sorozat, meg mindhárom gyerek rajta legyen a képen, de egy családi fotó úgy értékes szerintem ahogy elkészült, amilyen pillanatot megörökített, ne kelljen feláldozni a sorozatbővítés oltárán.

A másik, ezt le kell írnom, mert a könyvtári példányt előttünk valaki úgy tönkretette, hogy az már égbekiáltó bűn. Ez nem véletlen károkozás, itt több oldalra kiterjedő lyukat fúrtak, dörzsöltek a könyv lapjaiba. Sír a lelkem!