Anna ​és Peti – Irány az óvoda! (Anna, Peti és Gergő 2.) 80% 87 csillagozás

Abszolút nem tartozom a célcsoportba, de teljesen rá vagyok kattanva a sorozatra. Ezeket veszem elő, ha rossz kedvem van, vagy kell valami, ami kicsit lenyugtatja az idegeimet. Nem tudom, miért van rám ilyen hatással, de működik és ez a lényeg :)

Rėszletet sikerūlt megkapnunk ebbôl a kis csodàból :)
Pepi imàdja, van benne „minden” :D
„Napocsa..felô…laba…mocu…kacsa…” !
Remèlem sok kisgyerekeshez eljut ;) :)

A gyerekek imádják, újra és újra hallani akarják. Sokan magukra ismernek benne és így nekem is sok élményt mesélnek el a gyerkőcök az oviban. Hihetetlen mi mindenre emlékeznek!
Felnőtt fejjel azonban nagyon gyengécske. A mondatok, a stílus nem az én műfajom. A rajzok azért elmennek.

Nos, olvastam/tunk ennél sokkal jobb mesét is már az oviról …

A rajzokat eleinte furcsák voltak nekem (néhol az anyukát nem ismertem meg, azt hittem egy másik gyerek), tetszettek a történetek. Néhol a saját két gyermekemre emlékeztettek, mikor ők voltak ilyen kicsik. Amit nagyon imádtam a könyvben, a történetek végén az igazi fényképeket. :-) A könyv végig viszi a gyerekeket az életük egyes részein, elég jól megmutatva, bemutatva a valóságot.

Újra reneszánszát éli nálunk ez a kötet; most a kisfiam olvastatja el naponta egyszer. Nyilván kicsit már unalmas így (nekem, nem neki), de valamiért még mindig megvan a varázsa. Talán mert hétköznapi és otthonos.

Egyben értékelem az egész sorozatot. (amíg nem lesz kedvenc része)
Lehet szeretni és utálni Bartos Erikát, de egy biztos, valamit nagyon tud. Legalábbis még nem igazán találkoztam olyan kisgyerekkel akit ne bűvölt volna el meséivel.
Anna, Peti és Gergő: aranyos hétköznapi történetek, egyszerű rajzok, szerethető szereplők szerintem a kicsiknek nem kis kell nagyon ennél több. Az én leánykám még kicsi (8 hónapos), ahhoz hogy igazán értékelje, de mégis mindennap „kéri” (odamászik a könyvekhez és veszi elő), hogy olvassak neki. Majd amikor nagyobb lesz és százmilliómkettedszerre is ezt akarja olvasni, biztos én is unni fogom, de egyelőre még bírom. Mivel a gyerekek apró-cseprő hétköznapi ügyeivel (pl. körömvágás, stb.) foglalkozik, segít elkalauzolni a piciket az élet útvesztőjében.
A mesék végén a családi képeket kifejezetten imádom.
Nehéz volt beszerezni a sorozatot, mert már nem árulják sehol (a neten néhol aranyárban adják), de végül (sok kedves molynak hála) sikerült.

Könyvtárból lelkesen kihozva, mert jaj de jó, hogy egy vastag könyv az oviról, ha Bogyóékat szeretik, akkor ez is biztos jó lesz.
Most már jobban értem, miért annyira megosztó B.E. és a könyvei. Eddig csak Bogyóékat és a Zakatolót ismertem tőle, érveim és ellenérveim egyszer már részletesen is kifejtettem: http://moly.hu/alkotoertekelesek/5978.
Ez volt az első AP, amit olvastam. Most picit én is cinikusabb lettem.
Ha a mesekönyv csupán a saját gyerekeinek szól, személyesen, nevekkel, fényképekkel, akkor az nem MINDENKI mesekönyve. Amíg a szereplők csak rajzok, vagy csak képzelet, addig könnyebben „elhitetem” a kicsikkel, hogy ez legalább annyira róla szól, legalább annyira az ő története. Így hiába kommentálom, érzem, hogy a mese végére a fényképekkel távolabb kerül a történettől.
Két picivel, kis korkülönbséggel még jól is működhetnének a „tanmesék”, de a végső megoldásokkal nekünk mondjuk pont nem. Nagyobbiknak például teljesen mindegy volt, hogy ülve vagy fekve szoptattam. Hiába vontam be őt minden helyzetben, pont annyira érdekelte vagy épp bosszantotta, mintha fejen álltam volna. Azonkívül fiúnál a tegyen úgy, mintha ő is szoptatna eleve bukta utca. Szóval a pontos és személyes emlékmese így nem lett a mi mesénk. Ugyanígy a Hinta-palinta, ahol esélyünk sincs két hintát megfelelő lengéstérrel egymással szemben felszerelni. Nálunk marad az osztozkodás – ami talán nem akkora baj, ha megtanulják. :)
A városban kirándulós történetek tetszenek, ha legközelebb arra járunk, biztosan újra előkerülnek majd. Így is eszükbe jutnak emlékek (pl.: vadkacsa etetés). Kár, hogy a Vidámparkot már nem mutathatom meg nekik :(
Ebben és a Zakatolóban is tetszik a végén a képes tartalomjegyzék. Tudják címről is a meséket, de szeretnek rábökve választani.
Biztos jók lesznek majd később az ovis történetek is, de mivel sem az óvodai anyák napja, sem a farsang nem része még az emlékeinek, így még nem annyira foglalkoztatja.
Kezdem érteni a problémákat tökéletes anyukáról, tökéletes apukáról és az egész tökéletesen habos-babos családról. Ha az első napi óvodai élet egyedül például minden bölcsibe nem járt gyereknek ilyen rózsaszín, akkor én kérek elnézést. Ha ez a mi mesénk lett volna, biztos beleírtam volna a reggeli zokogást pityergést, vagy hogy az első gyerek akivel első nap összevesztek, egy óra múlva a legjobb barátja lett (és azóta is). De ez B.E. meséje.
Azért vannak jó történetek, félreértés ne essék. A Zenebonában, meg a Koszorúban még a megoldás is szerintem általános érvénnyel működőképes. :)
Szóval 13 AP-vel később elég vegyes érzésekkel zárom a könyvet. Vannak nagyon jó és nagyon zavaró elemei. Csak nem tudom, hogy most megint a felnőtt énem kritizál, vagy csak el kén engednem magam, és a gyerekekkel együtt élvezni.

Egyszerű, jól érthető, valódi történeteket olvashatunk, melyek tökéletesen illeszkednek a kisgyermekek mindennapjaihoz. Nincsenek egetverő kalandok, óriási feladatok és megoldások – csupán egy átlag kétgyerekes család hétköznapjai, ünnepnapjai. Örömök, bánatok, betegségek, kirándulások, élmények, kistestvér, óvoda… Pont amennyi egy kisgyereknek kell.
Szerettem volna, ha ilyeneket olvashattak volna annak idején nekem… vagy én a gyerekeimnek.

Aranyos történeteket felvonultató könyv. Mint azt már szerintem mindenki tudja, hogy az írónő családi életéről szól. A képek egyszerűek, de a gyereket ez egyáltalán nem zavarja. Szerintem inkább „beszélgetős” mese. Elmondani azt, hogy velünk milyen hasonló történet.