A ​patkány éve (Virágba borult világvége 1.) 44 csillagozás

Bartók Imre: A patkány éve

Mintha ​ezt a helyet már kezdettől fogva azért építették volna, hogy kísértetvárossá váljon. Lehetséges, hogy a történelem óramutatója milliókat söpörjön el ilyen hirtelen, ilyen elképzelhetetlenül rövid idő alatt? Lehetséges, hogy ez az egész hormonburleszk, ez a kicsinyességből, félelemből és szeretetfoszlányokból összeálló biofiziológiai nagyüzem egy csapásra semmivé váljon?
New York, a „világok keresztútja” hamarosan egy globális bioapokalipszis kiindulópontjává válik. Az örökké nyüzsgő városban azonban ez egyelőre csak egy magányos, megkeseredett rendőrfelügyelőt aggaszt, aki hiába próbál valami rendszert felfedezni a növénnyé változtatott családok, brutális csonkolások és megmagyarázhatatlan terrorcselekmények kavalkádja mögött. Ám a rendszer létezik, és legfőbb motorjai Karl, Ludwig és Martin, a három különleges képességekkel rendelkező óvilági gondolkodó. Miközben egyre közelebb kerülnek vezetőjük, a csábító és titokzatos Cynthia terveinek megvalósításához,… (tovább)

>!
Libri, Budapest, 2013
576 oldal · ISBN: 9789633102107

Enciklopédia 1


Kedvencelte 1

Most olvassa 6

Várólistára tette 36

Kívánságlistára tette 29

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

Kuszma P>!
Bartók Imre: A patkány éve

Ritkán hagyok abba könyvet, de ezt igen. Valahol olvastam olyat, hogy ő a magyar Easton Ellis – hát nem. A könyv üzenete talán így fogalmazható meg: „Na én olyan $@!% csávó vagyok, hogy nem csak Kierkegaard nevét ismerem, de még egy brutális élveboncolást is le merek írni, minden bemelegítés nélkül.” Na jó, de erre 570 oldal?

Andras_Kanai>!
Bartók Imre: A patkány éve

Rettenetesen drukkoltam a szerzőnek. A regényben vannak egész jó részek, de egészében széthullik a fókusz. Nagy kár. Pedig a szerző baromira tehetséges fickó, még interjút is készítettem vele, utána pedig egy levélváltásban elvitatkoztunk, hogy vajon A patkány éve zsánerregény-e vagy sem. Szerinte nem, szerintem igen.
Ismertetőm az SFmagon:
http://sfmag.hu/2013/06/17/bartok-imre-a-patkany-eve-fi…

8 hozzászólás
gb_>!
Bartók Imre: A patkány éve

Irónia, önirónia, trashfilmek és ponyvairodalom felé adott tiszteletadás ide vagy oda, ez egy gyalázatosan elcseszett szöveg lett. A legalapvetőbb olvasói elvárásoknak képtelen eleget tenni, az egész cucc vészesen túl van írva és bőven szétfeszíti a provokáció határait. Következetlenségek érik egymást a cselekményvezetésben, a párbeszédek borzasztóan idegesítőek, erőltetett, „wannabe” a líraisága, és ha nagy nehezen végre elérkezik valami érdekesebb kultúrtörténeti felvetéshez, két mondattal később kezdődik minden elölről, és egész egyszerűen darabjaira hullik minden benne. Nem érdemes vele foglalkozni.

(és muszáj leírnom: nem vagyok sem a szerző ősellensége, sem az, aki nem kapott támogatást a saját regényére emiatt a kötet miatt. Nem utálom a kiadót, és a szerkesztőt sem. Ez egyszerűen ennyire semmirevaló könyv, felejtsük el gyorsan).

posztmagyar>!
Bartók Imre: A patkány éve

Őszintén, nem tudom mire a nagy nemszeretem a könyv iránt, vagy épp mire a nagy imádat. Az erőszak és a vér nem volt eléggé edgy. A krimiszál eléggé elhanyagolt volt (ki tudja, lehet szándékosan). A végén pedig folyton az egyik legjobb Rick & Morty epizód járt a fejemben (CRONENBERGS!!!)
De viszonylag könnyen olvasható, kellemes prózával, ami néha átcsap kissé lilába, ha nem tudnám, hogy bölcsész szakon végzett a szerző, akkor is feltűnt volna a rengeteg idegen szótól, néha pedig ezt kompenzálja túl a rengeteg (sokszor szerintem fölöslegesen) vegyületnévvel.
A három filozófus alakja kellemesen szórakoztató, mondhatni paródiája önmaguknak, elröhögcséltem a folyamatos apróbb bökdöséseken az életművük felé.
Talán a legsúlyosabb hiba, amit felróhatok neki, az a Prodigy No Goodjának a dallamtapadása.
Szívesebben láttam volna ezt filmként, direktszar CGI effektekkel, szar színészi játékkal, villogó neon idézőjelekkel és stop-motion animácóval. Meg nyilván Rutger Hauerrel Stone szerepében

bambusz>!
Bartók Imre: A patkány éve

Megpróbáltam elolvasni, de nem sikerült. Ötven oldalig bírtam, viszont nem hánytam, és ez nagy teljesítmény volt tőlem.

LRn>!
Bartók Imre: A patkány éve

„Mit ábrázol ez a rettenetes karnevál?” (199.)

Nagyon hamar kiderült számomra, hogy nem kell csodálkozni a kötet vegyes fogadtatásán. Az ember gondolkodása alapvetően dobozol, és ha olyasmivel találkozunk, amit nem tudunk a neki megfelelő címkével ellátott dobozba beleszuszakolni, akkor kigyullad a vörös lámpa, beep-beep, error, error, és már fagyunk is lefele, mint a Windows, aztán az újrabootolás vagy segít, vagy nem. Az efféle lefagyások elkerülésében sokat segíthet szerintem az, ha megpróbálunk kicsit kimoccanni a komfortzónánkból (ez esetben mondjuk az általunk ismert irodalmi zsánerek határaiból), és hagyjuk magunkat sodródni; ne akarjuk már az elején eldönteni, jó lesz-e ez nekünk, hanem inkább majd utólag tekintsünk vissza rá („Lehetséges, hogy ha benyúlok a fejembe, semmi olyasmit nem találok odabent, ami ragadós?” [524.]). Emellett persze előny, ha sokféle területen kalandoztunk már olvasásaink során, és nem ragaszkodunk úgy a műfajhatárokhoz. (A határok kérdése egyébként rendkívül fontos ebben a szövegben, de erről majd kicsit később.) Talán elfogadhatóbbá teszi az érvelésemet, ha idézek egy olyan fickót a témában, akit sokan szeretnek, és aki manapság egy meghatározó figurája a világirodalomnak ha tetszik nekünk, ha nem:

„…a zsánerek közti határvonalak megerősödtek. Szerintem kár érte. A könyveknek szélesíteni kellene minket, sose látott helyekre röpíteni, kitágítani a világunkat, és megváltoztatni a nézőpontunkat. Ha egyetlen zsánerre szűkíti valaki az olvasmányait, akkor ez soha nem történik meg. Ez korlátoz minket, kevesebbé tesz. Akkor is és most is úgy éreztem, hogy vannak jó történetek és vannak rosszak, ez pedig az egyetlen olyan megkülönböztetés, ami számít.”
(George R. R. Martin: Előszó, In: Zsiványok, szerk: George R. R. Martin – Gardner Dozois, Fumax Kiadó, Budapest, 2015. 13. oldal)

Martin bácsi szívemből szól. Jómagam sosem szerettem élesen elszeparálni egymástól a dolgokat, mindig is imádtam a némileg posztmodern katyvaszt, s egyébként is sokkal érdekesebbnek tartom azokat a dolgokat, amikért meg kell dolgozni. Ez a könyv is ilyen, nem egy kényelmes olvasmány. Ki van cicomázva és kelleti is magát, érzéki játékokat játszik veled, s néha kicsit túl sokat fecseg (mint egy csaj, komolyan), s mégsem könnyű meló a mélyére jutni (ömm, ezt most nem(csak) szexista értelemben mondom…) Kissé bölcsészregény irányba hajlik, de nem kell félni, van remény azoknak is, akik nem fújják kívülről az igazi Kalr, Ludwig, Martin és Friedrich összes műveit (talán nem meglepő, hogy én sem teszem). Persze sokat hozzátesz a könyv élvezhetőségéhez, ha valamilyen szinten tisztában vagyunk az említett illetők gondolataival, hiszen szerves részét alkotják a szövegnek, még ha karikaturisztikusan is (apropó, mondtam már, hogy ez a könyv baromi vicces?). Magamban jókat nevettem több helyütt is a szöveg ironizálásán: „Egyáltalán… Mégis, hogyan képzelhették ezek a szerencsétlenek, hogy minimális olvasottság nélkül legyőzhetnek bennünket?” (245.) (Persze ezt a pragmatisták támadása kapcsán mondják, de kontextusból kiemelve kedves kis fricskának tűnik az olvasók felé.)

„Egyetlen nagy fesztivál lesz az egész.” (434.)

Bővebben itt: http://hatraartz.blogspot.hu/2015/06/jatek-hatarok-nelkul.html

Kovaxka P>!
Bartók Imre: A patkány éve

Végigszenvedtem, és hősnek érzem magam. Felét se értettem, nyugodtan félbehagyhattam volna. Depresszív is, modoros is. Sajnos végleg elriasztott a szerzőtől.

jeges_varga>!
Bartók Imre: A patkány éve

Elveszett történet

A kortárs művészetek kiemelt szerepet szánnak az erőszak képi vagy szöveges ábrázolásának, így aki az elmúlt évtizedek mozgóképkultúráján szocializálódott, különösebben nem ütközik meg azon, ha gyilkosság részletezésével indít egy napjainkban született mű. Bartók Imre regényének nyitójelenete azonban – melyben egy férfi aprólékosan kibelezi korábban gondos precizitással elkábított feleségét – olyannyira szokatlanul sokkoló és brutális, hogy az olvasót szinte rosszullét fogja el. Habár A patkány éve indító bekezdéseinek naturalista ábrázolásmódja a későbbiekben egyre inkább az irrealitásba csúszik át, ez a kellemetlen élmény végigkísér a köteten. Később kiderül, a rossz érzés nem véletlenül ragad meg bennünk.

Stone sokat látott nyomozó, a legutóbbi sorozatgyilkos utáni hajszában a fél lelkét hagyta ott. Ez a gyilkosság azonban, amelynek felderítésével a csapatát megbízták, még őt is meghökkenti. Az alkoholproblémákkal küzdő, válófélben levő nyomozó klisé-figurája erősíti az érzést, hogy A patkány éve sztorija a hard-boiled krimik világát igyekszik megidézni, amelyet Bartók Imre horror betétekkel fűszerez. A helyszín pedig természetesen nem lehet más, mint New York, „a bűn fővárosa”, amelynek sikátoraiban a gonosz les ránk.

Aztán kiderül, a nyitójelenet bizarr gyilkossága nem egyedi eset. A furcsa bűncselekmények egyre szaporodnak. Céljuk pedig legtöbbször, megdöbbentő módon, nem is a test visszafordíthatatlan elpusztítása, hanem valami érthetetlen rituálé: a félholt áldozatok növényesítése. A rendőrség értetlenül áll a történtek előtt. Nincsenek kézzelfogható nyomok, összefüggéseket alig lehet találni az esetek között. Stone az egyetlen, aki rendszert vél felfedezni bennük, de belőle is inkább a megcsömörlött, magányos zsaru tapasztalata szólal meg, nem pedig bizonyítékok útján jut erre a következtetésre. De neki sincs fogalma arról, hogy egyetlen elkövetőt keressenek-e, avagy erre specializálódott banda szedi ártatlan áldozatait.

Bartók Imre nem enged teret a találgatásoknak. Idő előtt lerántja a leplet a tettesekről, amivel a krimi szálat gyakorlatilag halálra ítéli. Stone ugyan a későbbiekben még időről időre feltűnik a regényben, de jelenléte már csak alibi. Figurája, úgy tűnik, még annyi energiát sem ért meg az írónak, hogy elfogadható módon vezesse ki a végén a történetből. Értjük a célzást: nem az fontos, hogy az elkövetőket fülön csípjék. A történet nem a jó és a rossz harcáról szól, a tétje sokkal nagyobb. A világ jövője forog kockán.

A gyilkosok előlépnek az árnyékből, és ők diktálják a játékszabályokat. Karl, Martin és Ludwig (csak nem Marx, Heidegger és Wittgenstein?) úgy érzi, eljött az idő, hogy az ember állapotát radikálisan megváltoztassák. Ennek érdekében a világméretű apokalipszis előkészítésén dolgoznak. Az persze senkit se zavarjon, hogy ez a világ maga New York. Mi sem természetesebb, hogy már megint a metropolis a világ alfája és ómegája. Alkalmasabb helyet keresve sem lehetne találni egy olyan ördögi terv véghezviteléhez, amely a szép új világ eltűnéséért tehető majd felelőssé. Hogy ez az újabb klisé az író szellemes kikacsintása vagy üres ötlettelenség, mindenki maga döntse el.

A három meg nem értett gondolkodó (magukat előszeretettel nevezik így) nyomot akar hagyni maga után, hogy végre mindenki megértse, amit a világmindenségről magyaráznak. De most tesznek is azért, hogy megvalósuljon a természet rendjének végső szétesése. Hogy a világ újra az abszolút nullpont nyugalmába rendeződjön. Mulatságos, borzalmas, meghökkentő epizódokat olvashatunk, az élet értelmén töprengő filozófusok eszmefuttatásait elképesztően véres tetteikről vagy éppen a szereplőkben végbemenő biofizikai változásokról.

De ez a három bizarr figura sem több, mint szimpla fegyver egy náluknál is elvetemültebb negyedik kezében. Az eseményeket a háttérből a botanikában és filozófiában jártas Cynthia irányítja. Bartók Imre nagyvonalúan kezeli a kérdést, hogyan képes egyes egyedül leszervezni egy ilyen világméretű akciót, de a dramaturgiai hiányosság felett még szemet hunyhatunk. Komolyabb hiányérzetet okoz, hogy egyes kérdések a regény végére sem igazán tisztázódnak. Például, hogy a nő tulajdonképpen mi célból karolja fel a fiatal fiút, aki végig követheti – együtt a pragmatistákat gyűlölő csapattal – a gonosz terv beteljesülését.

Legyen elég annyi: a kegyetlen és csinos nimfa gondoskodik arról, hogy a város csatornarendszerét fertőző patkányok lepjék el, és lombikokban kitenyésztett, förtelmes mutánsok születhessenek a föld alatt. Az ő kísérleteinek gyümölcse a nagymester Friedrich is (a regény mottójából kiindulva itt alighanem Hölderlinről van szó), akinek feladata megénekelni az új faj megszületésének himnuszát. És mindez azért, mert a bizonytalan érzelmű emberi lényeknek véglegesen befellegzett. De nem csak az emberi testnek kell pusztulnia, hanem az emberiség kultúrájának is. Hadd léphessen helyébe egy szupertudattal rendelkező lény. Egy olyan valami vagy valaki, ami/aki egységet alkot minden létezővel.

Aki arra tippel, hogy ilyen történetekkel B-kategóriás filmekben lehet találkozni, nem jár messze az igazságtól. A zárlatban a város utcáit elözönlő különös lények olyan érzést keltenek, mintha a világ legrosszabb rendezőjeként elhíresült Ed Wood maga segédkezett volna a regény megírásában.

Az emberiség kihalásának, a végső világégésnek olcsó és cseppet sem újszerű történetét Bartók ugyanakkor rendkívül sűrű, szépirodalmi szövegben meséli el. Sajnos rengeteg azonban a túlcicomázott, feleslegesen patetikus mondata. Rövid akciójelenetek és a terror trió hétköznapjainak hosszúra nyújtott leírásai váltogatják egymást. Fiktív regényrészletek, közbeszúrt versek, versrészletek tördelik szét a cselekményt, amelyben egyébként a logikai bakiból sem kevés található.

Zavaros hallucinációk, az egyszerű olvasó számára követhetetlen filozofálgatások töltik ki a próza nagy részét. Mintha a tudat és a tudattalan folyamatosan párbajozna az oldalakon. De a játék egy idő után nagyon fárasztóvá válik. Ráadásul a szöveg tele van kémiai és biológiai fogalmakkal, amelyek megfelelő előképzettség híján gyakorlatilag értelmezhetetlenek. Az idegen szavak indokolatlan használata még tovább nehezíti a mű befogadhatóságát. És az olvasónak a filozófiatörténetben is jobban el kell mélyednie, ha érteni akarja a mű terjedelmes utalásrendszerét.

Úgy tűnik, maga Bartók Imre sem döntötte el, milyen könyvet akar írni. És ez a legnagyobb probléma. Mert mivel is van dolgunk? Horrormese? Science fiction? Világvége paródia? Vagy A patkány éve valami egészen más akar lenni? Nem zárom ki, hogy Bartók valódi célja a valóság széthullásának szövegszerű érzékeltetése volt. De hogy ez a mutatvány sikeres legyen, sokkal feszesebbre kellett volna húzni a sztorit, és közérthetőbben kellett volna fogalmaznia.

A műfaji besorolhatatlanságot ebben az esetben nem írnám a kreativitás javára. Sokkal inkább egy érdekes alapkoncepció sikertelen megvalósítása látható benne. Hiába működik helyenként a szerző érzékelhetően szatirikus humora, a mű nagy része öncélú okoskodásnak tűnik. Bartók vállalkozása ezért csupán beteljesületlen ígéret marad. A cselekmény a regény végére gyakorlatilag a darabjaira hullik. De nem úgy, ahogy ő szerette volna.

GaborLajos>!
Bartók Imre: A patkány éve

Nekem az jutott eszembe erről, hogy olyan ez a könyv mint egy nagyzenekari mű, rengeteg hangszerrel. Egyszer meghallgatva csak az összbenyomás marad meg, az egyes hangszerek játéka külön-külön nem. Legalábbis nekem, de ugye nekem nincs zenei hallásom.


Népszerű idézetek

phetei P>!

Az óra csendben járt tovább. A tízezer fogaskerék egyikéről észrevétlenül levált néhány atom. A világ elveszítette egy másodperc törtrészét, amelyet örökké siratni fog.

75. oldal

1 hozzászólás
Chöpp P>!

Az ember oly semmiség, hogy bármi elsodorhatja, egyetlen szélfuvallat akár.

12. oldal

Kapcsolódó szócikkek: emberek
phetei P>!

(…) elvégre a szavak, a szavak… azokkal valahogy hadilábon állt. Lehet, hogy ezért használt belőlük ilyen sokat?

77. oldal

2 hozzászólás
alkalmasint>!

A szó, amit keresett, a „köszönöm” volt, de sosem találta meg.

125. oldal

alkalmasint>!

Ludwig mosolya nyájas volt, maga a formába rendeződött tettetés.

127. oldal

alkalmasint>!

Volt benne valami a lélek vasárnapjaiból.

533. oldal

alkalmasint>!

Töredezett tudattal és a Mariana-árok mélységével vetekedő depresszióban hagyta el a vidámparkot. Állapotát a következő órában a szembejövő idegenek felé tett indokolatlan, joviális gesztusokkal igyekezett palástolni."

169. oldal

alkalmasint>!

Miféle kétségbeesés kellett ahhoz, hogy az ég felé igyekezzenek szökni önmaguk elől?

527

alkalmasint>!

– Hé, Martin?
– Igen?
– Gondoltál valaha arra, hogy gyereket szeretnél?
Csend.
– Hogy érted ezt Karl?
– Hát… Hogy jó volna, ha… Ha nem érne véget ez a cucc. Mégse. Vagy legalábbis nem teljesen. Tudod, mintha a gyerek valami vödör lenne, amit belelógatsz a jövő sötét kútjába.

139. oldal


A sorozat következő kötete

Virágba borult világvége sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Gabriel Wolf: Pszichokalipszis
Bret Easton Ellis: Holdpark
Miloš Urban: A katedrális árnya
Susan Ee: Angelfall – Angyalok bukása
Mark Lawrence: Tövisek Királya
Justin Cronin: A tükrök városa
Stephen King: A Setét Torony – Varázsló és üveg
Dmitry Glukhovsky: Metró – A trilógia
Josh Malerman: Madarak a dobozban
Blake Crouch: Wayward Pines