Az ​eltűnt idő nyoma 18 csillagozás

Bartis Attila: Az eltűnt idő nyoma

„Minden fotográfia időparadoxon. Időn belüli időtlenség, mulandó örökkévalóság. Fényképezni nem más, mint kivonni a valóságból az időt egy pillanatra, majd visszaadni ezt a pillanatot az időnek.”

Bartis Attila fotográfusként évtizedek óta kutatja, hogy mit jelent egy fénykép, íróként pedig, hogy hogyan lehetne szavakkal megragadni a fotográfia mibenlétét, és miért nem tud fényképezés nélkül létezni. Naplójegyzetekből és „cetlikből” áll össze Az eltűnt idő nyoma, amely egy hosszú ideje tartó gondolkodási folyamat néhol legszemélyesebb stációit gyűjti egybe.

"Jáváról röpke három év után máris sikerült hangosan kimondanom, hogy itt egyszerűen jó nekem. Nem jobb, mint valahol máshol, hanem jó.
A fényképezésről viszont harmincvalahány év után is pimaszul nehéz valami ilyesmit kimondanom. Pedig valójában tényleg ennyi lenne. Hangosan kimondani, hogy az összes kínlódással, kudarccal, megválaszolhatatlan kérdéssel együtt egyszerűen szeretem."

Eredeti megjelenés éve: 2019

>!
Magvető, Budapest, 2019
112 oldal · ISBN: 9789631439694
>!
Magvető, Budapest, 2019
112 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631438802

Enciklopédia 4


Kedvencelte 1

Most olvassa 9

Várólistára tette 25

Kívánságlistára tette 37


Kiemelt értékelések

>!
giggs85 P
Bartis Attila: Az eltűnt idő nyoma

Az író Bartis Attila már több, mint egy évtizede, A nyugalom elolvasása óta az egyik legszemélyesebb kedvencem, egy olyan szerző, aki egyszerűen nem tud olyat írni, ami ne tarthatna számot az érdeklődésemre. Ugyanakkor a fotográfus Bartis Attila is egy olyan személy, akit A csöndet úgy, és különösen A szigeteken után nem tudok nem kedvelni, és nem elismerni. És ha még azt is hozzáteszem, hogy számomra az évek óta Jáván élő művész emberileg is roppant szimpatikus, nem csoda, ha az alig százoldalas új kötete, Az eltűnt idők nyoma is azonnal elnyerte a tetszésemet, ugyanis itt egyszerre mindhárom Bartis, az író, a fényképész és a magánember is középpontba kerül.

Ez a könyv száz, 1989 és 2019 között keletkezett „fecnit” (hosszabb-rövidebb szövegek, naplóbejegyzések, futtában lefirkantott gondolatok) tartalmaz, melyekben mindig közös, hogy valamilyen módon kapcsolódnak a fényképezéshez, ahhoz a művészeti ághoz, ami tömegessé válva gyakorlatilag uralja napjainkat szerte a világon.

Külön tetszett, hogy Bartis szakmabeliként, elismert fotográfusként sem tudja megválaszolni azt, hogy voltaképp mi is egy fénykép, vagy azt, hogy ő maga vagy éppen mások miért is készítenek képeket, mi a céljuk, mit kívánnak ezzel megragadni, ehelyett számtalanszor, számtalan nekirugaszkodással és megtorpanással próbálja körülírni életének ezt a központi témáját. Ugyanakkor attól nem kell tartani, hogy oly mértékben professzionalista lenne ez a könyv, amit egy, a szakmáról mit sem tudó laikus ne értene meg, ugyanis a fényképészt a technika helyett elsősorban az ember érdekli; pont, mint az írót.

Az eltűnt idő nyoma kimondottan egy olyan darab, amit érdemes lenne minél lassabban olvasni (nekem nem ment), vagy legalább időként elővenni, és újraolvasni egy-egy fejezetét, hisz rendkívül sok érdekes felvetést, gondolkodnivalót kínál. Legyen szó akár a kulturális szakadék méretéről mondjuk Magyarország és Jáva között; az örökkévalóság megragadhatóságáról írás vagy fényképezés által; arról, hogy mi választja el az erotikát a pornográfiától… De engem talán mégis azok a „fecnik” ragadtak meg leginkább, amelyek az alkotójukról, mint magánemberről szóltak: arról a karácsonyról, amit a pár hónapja exhumált édesanyja koporsójával együtt töltött el egy üres lakásban; vagy arról a pillanatról, amikor a szerző jó tíz évvel az anyja halála után, egy véletlen elszólásnak hála rájön, hogy a nő nyakában hordott és féltve őrzött medalionban nem az ő kisgyermekkori képe volt – pedig korábban mindig is ezzel a kisgyermekkel azonosította magát –, hanem azé a testvéréé, akiről korábban sosem hallott, és aki Attila születése előtt több, mint egy évtizeddel halt meg – nesze neked önazonosság…

Az eltűnt idő nyoma egy igazán különleges alkotás, amely egyszerre szól életről és irodalomról, fényképezésről és emlékezetről, valamint az egyik legjobb és legfigyelemreméltóbb szerzőnkről egyaránt – egy olyan kötet, ami egyszerre ráz meg és gondolkodtat el. Véleményem szerint ennek a kiadványnak ott a helye mindenki polcán, ha fényképez, ha nem…

>!
Zero P
Bartis Attila: Az eltűnt idő nyoma

Fene tudja miért, de a Bartist én mindig egy szenvtelen profinak láttam, akinek művészetét nagyon kedvelem, de ami az én ízlésemnek mindig kicsit túlságosan profi marad; olyannak, aki patikamérlegen méri ki a hozzávalókat, aki akkurátusan osztja ki a porciókat.
Akkor kezdett el ez változni, amikor, még jóval a Szigeteken megjelenése előtt két kisebb kiállítását is alkalmam nyílt megtekinteni, és kb. ugyanekkor a kezembe került a Csöndet úgy.
Nem tudtam, hogy mire számítsak az új könyv kapcsán, féltem attól, hogy egy nagy onanizálásba fog kifutni az egész, attól is féltem, hogy ez egy ilyen megúszós, felesleges kis promokötet lesz, felvezetni valami nagyot. Ehhez képest simán berántottak a lapok.
Démonokkal és tépelődésekkel kitömött, csodaszép és érzékeny könyv, tele megsüvegelendő gondolatokkal, kitapintható őszinteséggel, a munkafolyamat negatívjaival.
Kellett benne szüneteket tartani, ha az asztalt nem is szakította be, azért többször szorult el a torkom tőle, mint vártam, és akkor kicsit félretettem inkább.
Kedvem támadt tőle előtúrni a kamerámat, és újra fotózgatni kicsit, csak úgy, magamnak. De nem tudom, hova lett.

>!
Sárhelyi_Erika I
Bartis Attila: Az eltűnt idő nyoma

Tudtam, hogy nem nagyregényt kapok, de azt is tudtam, hogy szeretem Bartist és szeretek fényképezni. Ezért már az elején tiszta volt, hogy nem fogok csalódni. Egyszerű önvallomás ez egy író részéről, aki hol digitális, hol analóg módon pillanatokat ragad ki az időből. Egyúttal önvallomás egy fotográfustól, aki a szavaival képes megragadni az időt, visszamenni a múltba, vagy épp jövőbe látni. Ezt teszik azok, akik írnak és/vagy fényképeznek. Élveztem Bartis sorait, még úgy is, hogy én csak kattogtatom a gépem vagy nyomkodom a mobilom. Így annak, aki hozzáértő szemmel néz a keresőbe, még többet nyújthat ez a könyv.

>!
csucsorka P
Bartis Attila: Az eltűnt idő nyoma

"Olvasás közben végtelen kíváncsiságot éreztem: ki ez a férfi, mit tud még?
Ki ez a férfi, és vajon mennyire gyökértelen az az ember, aki – valami zsigeri parancsszóra – az egész életét a megörökítésnek szenteli, kiválasztva két megtartó erőt, és szétválaszthatatlanul él nekik minden nap: fényképez és ír.

Ez a könyv – gyönyörű borítójával és szimpatikus terjedelmével – vonzott magához, de hamar rá kellett éreznem, hogy szinte teljesen alkalmatlan arra, hogy felfalja az ember: zsong tőle a fej, megfekszi a gyomrot."

Bővebben:
https://7szoba.hu/ferfiajandek-fotos-lelkueknek-bartis-…


Népszerű idézetek

>!
giggs85 P

Az derült ki, hogy minden rendszer, amelyik a saját túlkapásaival szemben megengedő, pillanatokon belül hasonlóan veszélyessé válik, mint volt az a rendszer, amit leváltott.

50. oldal

Kapcsolódó szócikkek: rendszer
>!
Sárhelyi_Erika I

Két mechanikus szerkezet van, ami már gyerekkorom óta lenyűgöz: az óra és a fényképezőgép. De évtizedekig eszembe nem jutott, hogy tulajdonképpen az időről szól mindkettő.

28. oldal

Kapcsolódó szócikkek: idő
2 hozzászólás
>!
shadowhunter1975 P

Kétezer, sőt húszezer esztendeje is lehettem volna író.
Fotográfus alig kétszáz esztendeje lehetek.

9. oldal, (Magvető, 2019)

>!
giggs85 P

A Szentírásnak hinnék, de a papnak nem tudok.

32. oldal

>!
Sárhelyi_Erika I

Valójában minden egyes szelfi, amit készítünk, az összes jól sikerült naplementénk vagy a tegnapi vacsoránk képe, amit elraktározunk a felhőben, valamiképp az életünk kitrerjesztéséről szól a fizikai elmúlásunk utáni időkre. (…) Az összes jól tárolt, vigyorgó szelfink ellenére egy hét alatt többet szorongunk, mint bármelyik kétszáz esztendővel ezelőtti felmenőnk egész életében.

100. oldal

Kapcsolódó szócikkek: szelfi · szorongás
>!
giggs85 P

Annyi történt, hogy beteljesedett a demokratikus vágy: bárkiről kép készülhessen. Ami jó és igazságos. Csak épp azzal nem számolt senki, hogy ha bárkiről készülhet kép, akkor a kép is pont annyira feledhető lesz, mint az ember.

64. oldal

>!
Sárhelyi_Erika I

Hazudni, lopni, csalni, irigykedni és kárörvendeni nem szabad. Ezt a listát nagyjából a nevemmel együtt tanultam meg. Jellemző, hogy az ölés eszébe sem jutott Anyámnak. Nem fenyegetett se Istennel, se jogggal, mindössze azzal érvelt, hogy nekem lesz rossz, de borzalmasan. És mindenekelőtt azért lesz rossz, mert tudni fogom, hogy a másiknak rossz. És azt nem fogom tudni megbocsátani magamnak. Nem tévedett.

58. oldal

>!
csucsorka P

Annak a mondatnak viszont nincs valódi értelme, hogy véletlenül gondoltam. A belső történéseket nem tekinthetjük véletlennek, hiszen a belső történés mi magunk vagyunk. Lehet, hogy nem látom át tisztán a gondolataimig vezető utat, de véletlenül még egy tőmondat sem született, nemhogy egy vers vagy nagyregény.

7. oldal

>!
Sárhelyi_Erika I

Arról, hogy milyen filmet kell befűzni egy gépbe, és végül mi kell legyen a képen, az elme csak spekulálni tud. A lélek az, ami igazán fényérzékeny.

98. oldal

>!
giggs85 P

Az irodalmár a stílusjegyek alapján megmondta, hogy én írtam, így irreleváns, hogy erről én mit gondolok.

71. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Sütő András: Sütő András naplójegyzetei
Tamási Áron: Emberi szavak
Vencser László: Felelős szabadság
Sütő András: Fülesek és fejszések között
Sütő András: Balkáni gerle
Sütő András: Naplójegyzetek
Sütő András: Az Idő markában
Sütő András: Szemet szóért
Sütő András: Sikaszói fenyőforgácsok
Bogdán László: Bartha Árpád