Az ​eltűnt idő nyoma 54 csillagozás

Bartis Attila: Az eltűnt idő nyoma

„Minden fotográfia időparadoxon. Időn belüli időtlenség, mulandó örökkévalóság. Fényképezni nem más, mint kivonni a valóságból az időt egy pillanatra, majd visszaadni ezt a pillanatot az időnek.”

Bartis Attila fotográfusként évtizedek óta kutatja, hogy mit jelent egy fénykép, íróként pedig, hogy hogyan lehetne szavakkal megragadni a fotográfia mibenlétét, és miért nem tud fényképezés nélkül létezni. Naplójegyzetekből és „cetlikből” áll össze Az eltűnt idő nyoma, amely egy hosszú ideje tartó gondolkodási folyamat néhol legszemélyesebb stációit gyűjti egybe.

"Jáváról röpke három év után máris sikerült hangosan kimondanom, hogy itt egyszerűen jó nekem. Nem jobb, mint valahol máshol, hanem jó.
A fényképezésről viszont harmincvalahány év után is pimaszul nehéz valami ilyesmit kimondanom. Pedig valójában tényleg ennyi lenne. Hangosan kimondani, hogy az összes kínlódással, kudarccal, megválaszolhatatlan kérdéssel együtt egyszerűen szeretem."

Eredeti megjelenés éve: 2019

>!
Magvető, Budapest, 2019
112 oldal · ISBN: 9789631439694
>!
Magvető, Budapest, 2019
112 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631438802

Enciklopédia 18

Helyszínek népszerűség szerint

világűr


Kedvencelte 8

Most olvassa 9

Várólistára tette 28

Kívánságlistára tette 49


Kiemelt értékelések

giggs85 P>!
Bartis Attila: Az eltűnt idő nyoma

Az író Bartis Attila már több, mint egy évtizede, A nyugalom elolvasása óta az egyik legszemélyesebb kedvencem, egy olyan szerző, aki egyszerűen nem tud olyat írni, ami ne tarthatna számot az érdeklődésemre. Ugyanakkor a fotográfus Bartis Attila is egy olyan személy, akit A csöndet úgy, és különösen A szigeteken után nem tudok nem kedvelni, és nem elismerni. És ha még azt is hozzáteszem, hogy számomra az évek óta Jáván élő művész emberileg is roppant szimpatikus, nem csoda, ha az alig százoldalas új kötete, Az eltűnt idők nyoma is azonnal elnyerte a tetszésemet, ugyanis itt egyszerre mindhárom Bartis, az író, a fényképész és a magánember is középpontba kerül.

Ez a könyv száz, 1989 és 2019 között keletkezett „fecnit” (hosszabb-rövidebb szövegek, naplóbejegyzések, futtában lefirkantott gondolatok) tartalmaz, melyekben mindig közös, hogy valamilyen módon kapcsolódnak a fényképezéshez, ahhoz a művészeti ághoz, ami tömegessé válva gyakorlatilag uralja napjainkat szerte a világon.

Külön tetszett, hogy Bartis szakmabeliként, elismert fotográfusként sem tudja megválaszolni azt, hogy voltaképp mi is egy fénykép, vagy azt, hogy ő maga vagy éppen mások miért is készítenek képeket, mi a céljuk, mit kívánnak ezzel megragadni, ehelyett számtalanszor, számtalan nekirugaszkodással és megtorpanással próbálja körülírni életének ezt a központi témáját. Ugyanakkor attól nem kell tartani, hogy oly mértékben professzionalista lenne ez a könyv, amit egy, a szakmáról mit sem tudó laikus ne értene meg, ugyanis a fényképészt a technika helyett elsősorban az ember érdekli; pont, mint az írót.

Az eltűnt idő nyoma kimondottan egy olyan darab, amit érdemes lenne minél lassabban olvasni (nekem nem ment), vagy legalább időként elővenni, és újraolvasni egy-egy fejezetét, hisz rendkívül sok érdekes felvetést, gondolkodnivalót kínál. Legyen szó akár a kulturális szakadék méretéről mondjuk Magyarország és Jáva között; az örökkévalóság megragadhatóságáról írás vagy fényképezés által; arról, hogy mi választja el az erotikát a pornográfiától… De engem talán mégis azok a „fecnik” ragadtak meg leginkább, amelyek az alkotójukról, mint magánemberről szóltak: arról a karácsonyról, amit a pár hónapja exhumált édesanyja koporsójával együtt töltött el egy üres lakásban; vagy arról a pillanatról, amikor a szerző jó tíz évvel az anyja halála után, egy véletlen elszólásnak hála rájön, hogy a nő nyakában hordott és féltve őrzött medalionban nem az ő kisgyermekkori képe volt – pedig korábban mindig is ezzel a kisgyermekkel azonosította magát –, hanem azé a testvéréé, akiről korábban sosem hallott, és aki Attila születése előtt több, mint egy évtizeddel halt meg – nesze neked önazonosság…

Az eltűnt idő nyoma egy igazán különleges alkotás, amely egyszerre szól életről és irodalomról, fényképezésről és emlékezetről, valamint az egyik legjobb és legfigyelemreméltóbb szerzőnkről egyaránt – egy olyan kötet, ami egyszerre ráz meg és gondolkodtat el. Véleményem szerint ennek a kiadványnak ott a helye mindenki polcán, ha fényképez, ha nem…

Zero>!
Bartis Attila: Az eltűnt idő nyoma

Fene tudja miért, de a Bartist én mindig egy szenvtelen profinak láttam, akinek művészetét nagyon kedvelem, de ami az én ízlésemnek mindig kicsit túlságosan profi marad; olyannak, aki patikamérlegen méri ki a hozzávalókat, aki akkurátusan osztja ki a porciókat.
Akkor kezdett el ez változni, amikor, még jóval a Szigeteken megjelenése előtt két kisebb kiállítását is alkalmam nyílt megtekinteni, és kb. ugyanekkor a kezembe került a Csöndet úgy.
Nem tudtam, hogy mire számítsak az új könyv kapcsán, féltem attól, hogy egy nagy onanizálásba fog kifutni az egész, attól is féltem, hogy ez egy ilyen megúszós, felesleges kis promokötet lesz, felvezetni valami nagyot. Ehhez képest simán berántottak a lapok.
Démonokkal és tépelődésekkel kitömött, csodaszép és érzékeny könyv, tele megsüvegelendő gondolatokkal, kitapintható őszinteséggel, a munkafolyamat negatívjaival.
Kellett benne szüneteket tartani, ha az asztalt nem is szakította be, azért többször szorult el a torkom tőle, mint vártam, és akkor kicsit félretettem inkább.
Kedvem támadt tőle előtúrni a kamerámat, és újra fotózgatni kicsit, csak úgy, magamnak. De nem tudom, hova lett.

Nikolett0907 P>!
Bartis Attila: Az eltűnt idő nyoma

Bővebb értékelés a blogomon:
https://ujalmok.blogspot.com/2020/03/bartis-attila-az-e…

Bár nem vagyok egy kényelmes ember, hiszen kíváncsi természetem más országok, népcsoportok kultúrája iránt hatalmas. Azonban elmondható rólam, szeretem az otthonom nyújtotta kényelmet, hisz megtehetem, hogy egy kényelmes fotelben ülve, más emberek által megteremtett helyszínekre és eseményekre látogassak el.

Most mégis azt kell írjam, hogy eme kötet olvasása közben elfogott a vágy, ne csak képzeletben, hanem személyesen is részese lehessek mindannak, amikről az alkotó említést tesz a kötetében.

A könyv birtokbavétele után, jó pár hétig hozzá se nyúltam. Ehhez ugyanis kell egy bizonyos befogadó képesség és nyitottság, ráadásul elgondolkodtat, felháborít, néhol kiborít, és mégis nyugtat.
Hogy lehet ennyire sokrétű és vegyes?
Erre jómagam is nehezen találom a választ, talán úgy tudom megfogalmazni, hogy nem erőltet semmit olvasójára, egyszerű képekben örök igazságot tár olvasója elé az alkotó, és ezt teszi lazán, jó szándékkal, de nem tudatosan és egy fontos szempontból, hogy nem csak író, de fotósként is számos nézőpontot tud megmutatni.
Olyanokra is rávezetett, amit eddig csak ösztönből használtam, és nem is gondoltam át, hogy honnan ered, miért is használom, vagy miként készült.
Rávilágít arra, hogy ne vegyek semmit természetesnek, még a légzést sem.
Sokunknak mindenünk megvan, amire szükségünk van a boldog életre, és bizony nem feltétlen a menő kocsi, a nagy ház, vagy a bankszámlánkon gyűlő pénz.
Mert kell, hogyne kellene, de elegendő egy hely, ahol kényelmesen, melegben vagyunk, van annyink, hogy kényelmesen megéljünk, de ezek azon funkciók, melyek a társadalomban való jogot adják, de belülről nem táplálnak.
A belső éréshez és boldogsághoz mindenkinek egyéni, hogy mit igényel, akár a nagy figyelmet, akár egy virágokkal teli kertet, a lényeg mindenkinek maga kell felfedezni, hogy mitől elégedett, hogy mikor érzi azt, pont elég, nem kell több.
Az objektív látás fontos, de a másik oldalról is meg kell vizsgálni az életünket, a létünket.

Aztán elgondolkodtam, hogy milyen fotókkal is rendelkezem és be kell lássam igen kevéssel….

balagesh IP>!
Bartis Attila: Az eltűnt idő nyoma

Jelentős magyar író könyve – így veszem kézbe. Aztán hamar belátom, ez nem műalkotásnak készült. Nem az volt a cél, hogy az irodalmiság elhivatottjai odalegyenek érte. Ez persze nem azt jelenti, hogy a szöveg nem profitál az írói tudásból. De: jó mondatok, néha csattanóra hegyezett szöveg, máskor egész sztori. Csakhogy mindez ezúttal többedrangú. Eszköz funkcióban. A lényeg a gondolatiság. Hogy kijöjjön, ami ennek az embernek a fényképeszet egészével kapcsolatban a fejében (~lelkében stb.) van.
És ez jó. Ennek örülök éppen. (Mondjuk, az örüléshez értek. Hogy a mi mire jó.)
Örülök, mert akkor őszinte. Nem viszi el a szöveg az írót. Nem az lesz az úr. És akkor ez így pontosan arra jó, hogy ezt az emberi viszonyt a saját emberi viszonyunkkal párhuzamba állítsuk. A vizualitással, a képekkel, és akkor már a cenzúrával, az illemmel, minden szóba kerülhetővel kapcsolatos viszonyunkat, bezárólag (ha már a hátsó borítón ez áll) hogy akkor mit ott vagyunk-e, ahol jó nekünk.

3 hozzászólás
akire P>!
Bartis Attila: Az eltűnt idő nyoma

„Valószínűleg a fénykép körüli összes bonyodalom a vele szemben támasztott titkos elvárásunkból ered, vagyis belőlünk. Gyakorlatilag azt kérjük számon a fotográfián, hogy nem válunk részesévé annak a valóságnak, amelynek a visszavert fényeit rögzítette.”
Szerettem a csöndjét ennek a könyvnek, na meg a tárgyát, a fotográfiát is. (Én filmes oldalról kerültem át az állóképhez, szóval a megállt idő nyomában…) …és ha nem is kerülhetünk a fénykép világába, de ezeknek az írásoknak a nyomán legalább az eltűnt idő után nyomozó fotográfus gondolataiba igen. Bartis jó író, kétkedése nyomósabb bármilyen kinyilatkoztatásnál. Már csak azt sajnálom, hogy ez nem szépirodalmi mű, mert így nem tudom beszavazni sehova – de, végülis kedvencemmé tettem!

Sárhelyi_Erika I>!
Bartis Attila: Az eltűnt idő nyoma

Tudtam, hogy nem nagyregényt kapok, de azt is tudtam, hogy szeretem Bartist és szeretek fényképezni. Ezért már az elején tiszta volt, hogy nem fogok csalódni. Egyszerű önvallomás ez egy író részéről, aki hol digitális, hol analóg módon pillanatokat ragad ki az időből. Egyúttal önvallomás egy fotográfustól, aki a szavaival képes megragadni az időt, visszamenni a múltba, vagy épp jövőbe látni. Ezt teszik azok, akik írnak és/vagy fényképeznek. Élveztem Bartis sorait, még úgy is, hogy én csak kattogtatom a gépem vagy nyomkodom a mobilom. Így annak, aki hozzáértő szemmel néz a keresőbe, még többet nyújthat ez a könyv.

csucsorka P>!
Bartis Attila: Az eltűnt idő nyoma

"Olvasás közben végtelen kíváncsiságot éreztem: ki ez a férfi, mit tud még?
Ki ez a férfi, és vajon mennyire gyökértelen az az ember, aki – valami zsigeri parancsszóra – az egész életét a megörökítésnek szenteli, kiválasztva két megtartó erőt, és szétválaszthatatlanul él nekik minden nap: fényképez és ír.

Ez a könyv – gyönyörű borítójával és szimpatikus terjedelmével – vonzott magához, de hamar rá kellett éreznem, hogy szinte teljesen alkalmatlan arra, hogy felfalja az ember: zsong tőle a fej, megfekszi a gyomrot."

Bővebben:
https://7szoba.hu/ferfiajandek-fotos-lelkueknek-bartis-…

agg_álborda>!
Bartis Attila: Az eltűnt idő nyoma

Egészen elképesztő, hogy száz „fecnibe” mennyi minden belefér. Fotográfiáról szóló szövegeket várunk – és meg is kapjuk őket, csakhogy mindez egyszerre szól aligha, és teljes mértékben is a fotográfiáról. Talán nem elhamarkodott azt állítani, hogy Bartis Attila (általunk is látható) élete az írásról és a fotózásról szól – ez a kötet pedig egy irodalmi produktum, benne egy vallomás az életről a fotográfia lencséjén keresztül.
Sokszor van szó ténylegesen a fotózás technikai és elméleti dolgairól, és érdekes fotósokat és fényképeket hoz fel témának. Nagyon szívesen néztem utána egy-egy fotósnak vagy képnek, amikről szó van, és igazán remek művészekkel és alkotásokkal lehet így megismerkedni.
Nem kis mértékben vall önmaga életéről is, önmagához kapcsolódó történeteket mesél el, tényleg naplószerűen. Párszor megrázó részletességgel ír fájdalmas tapasztalatairól, ám minden esetben érdekes történetekre és kapcsolatokra derül fény.
Továbbá több filozofikus hangvételű gondolatmenet, elmélkedés is megjelenik. Nagyon elgondolkodtató az időről és annak múlásáról, a fotográfia és a fénykép mibenlétével kapcsolatos értelmezéseiről olvasni.
Néhol humoros sztorikkal, sokszor súlyos élettörténetekkel, agymasszírozó gondolatokkal és helyenként már igencsak szemkerekítő témákkal és sorokkal lehet találkozni.
Bartis az egyik legbátrabb író, és leginkább tiszteletreméltó is, akivel eddig találkoztam – aki elolvassa Az eltűnt idő nyomát, tudni fogja, mely részekre gondolok főleg…
A kéklő pára és a Tizenegy novella után ez volt a harmadik dolog amit Bartis neve alatt olvastam, és hitem egyre erősödik abban, hogy valószínűleg megtaláltam a számomra egyik legfontosabb írót.

2 hozzászólás
nono22>!
Bartis Attila: Az eltűnt idő nyoma

Vannak olyan könyvek, amiket egyszerűen képtelen vagyok értékelni. Ezek kivétel nélkül mindig a legjobb könyvek közé tartoznak. Egyszerűen azt érzem, hogy bármit mondok róluk, nem tudom visszaadni igazán, hogy ott, mélyen, legbelül milyenek. Hogy nagyon meg akarom mutatni a tökéletességüket, de paradox módon pont ebből veszítenek minden olyan szóval, amit arra pazarlok, hogy ezt leírjam.
Az eltűnt idő nyoma ilyen. Találkozásom ezzel a kötettel és egyben Bartis Attilával sorsszerű volt. Csoda volt. Ahogy az olvasás minden pillanata is.
És én ennek a könyvnek a tökéletességét, ezt a belső csodát nem firtatom, meghagyom magamnak „romboló” szavak nélkül és itt hagyom nektek így, csendesen, kívülállóként olvasva ezt talán értelmetlenül.
Csak annyit mondok, hogy ha meglátjátok a boltban ezt az aprócska könyvet, és nem enged el titeket, ti se engedjétek el őt. Meghálálja.


Népszerű idézetek

giggs85 P>!

Az derült ki, hogy minden rendszer, amelyik a saját túlkapásaival szemben megengedő, pillanatokon belül hasonlóan veszélyessé válik, mint volt az a rendszer, amit leváltott.

50. oldal

Kapcsolódó szócikkek: rendszer
Sárhelyi_Erika I>!

Két mechanikus szerkezet van, ami már gyerekkorom óta lenyűgöz: az óra és a fényképezőgép. De évtizedekig eszembe nem jutott, hogy tulajdonképpen az időről szól mindkettő.

28. oldal

Kapcsolódó szócikkek: idő
2 hozzászólás
shadowhunter1975 P>!

Kétezer, sőt húszezer esztendeje is lehettem volna író. Fotográfus alig kétszáz esztendeje lehetek.

9. oldal, (Magvető, 2019)

giggs85 P>!

A Szentírásnak hinnék, de a papnak nem tudok.

32. oldal

Sárhelyi_Erika I>!

Valójában minden egyes szelfi, amit készítünk, az összes jól sikerült naplementénk vagy a tegnapi vacsoránk képe, amit elraktározunk a felhőben, valamiképp az életünk kitrerjesztéséről szól a fizikai elmúlásunk utáni időkre. (…) Az összes jól tárolt, vigyorgó szelfink ellenére egy hét alatt többet szorongunk, mint bármelyik kétszáz esztendővel ezelőtti felmenőnk egész életében.

100. oldal

Kapcsolódó szócikkek: szelfi · szorongás
csucsorka P>!

Minden fotográfia időparadoxon. Időn belüli időtlenség, múlandó örökkévalóság. Fényképezni nem más, mint kivonni a valóságból az időt egy pillanatra, majd visszaadni ezt a pillanatot az időnek. A legpontosabban talán Roland Barthes fogalmazta meg ezt a paradoxont, amikor Lewis Payne kivégzése előtti portréjáról azt írja, hogy meg fog halni, pedig már nem él.

25. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Roland Barthes
giggs85 P>!

Annyi történt, hogy beteljesedett a demokratikus vágy: bárkiről kép készülhessen. Ami jó és igazságos. Csak épp azzal nem számolt senki, hogy ha bárkiről készülhet kép, akkor a kép is pont annyira feledhető lesz, mint az ember.

64. oldal

sophie P>!

38 A digitális gép pont attól kímélt meg, amit a legjobban rühelltem a fényképezésben. A várakozástól. Várni a laboránsra, hogy előhívja a filmet, várni a sötétkamrában, míg előhívódik a kép, várni a száradására, mert csak szárazon látszanak rendesen a tónusok, csak akkor dől el, hogy megvan-e, vagy mehetek vissza új nagyítást készíteni. A sokezredik rögtön látott kép után pedig pont ennek a várakozásnak a hiánya vetette elő újra a filmes gépet. Hirtelen ez a várakozás maga lett a fényképezés lényege. A szerelemben van még ilyen, amikor fél napon át rendezgeted a lakást, mielőtt kopognak az ajtón.

33. oldal

Sárhelyi_Erika I>!

Arról, hogy milyen filmet kell befűzni egy gépbe, és végül mi kell legyen a képen, az elme csak spekulálni tud. A lélek az, ami igazán fényérzékeny.

98. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Sütő András: Sütő András naplójegyzetei
Tamási Áron: Emberi szavak
Vencser László: Felelős szabadság
Sütő András: Fülesek és fejszések között
Sütő András: Balkáni gerle
Sütő András: Naplójegyzetek
Sütő András: Az Idő markában
Sütő András: Szemet szóért
Sütő András: Sikaszói fenyőforgácsok
Bogdán László: Bartha Árpád