A ​vége 555 csillagozás

Bartis Attila: A vége

„…az egyetlen, ami kiűzheti belőlünk a magányt, az a másik szívverése a saját mellkasunkban”

„Egy fotográfus története, aki… Nem: egy férfi története, aki… Nem: egy szerelem története, ami… Vagy több szerelem története, amik egymással… Vagy egy ország története, ami… Na hagyjuk. Ez a regény megad mindent, amit egy regény adhat: igazságot, őszinteséget, atmoszférát, mesét. Meg mindehhez még valamit, amit Bartis Attila rajongói már ismernek: az érzelmek olyan elképesztő erejű sodrását, ami magába ránt, és nem ereszt. Mindegy, hogy az olvasó mániákusnak tartja-e Szabad Andrást, vagy pedig halálosan beleszeret, mindenképpen azt érzi, csak úgy érdemes élni, ahogy ő: ezen a hőfokon. Az ilyen szereplőt nevezzük főhősnek. Vele kell menni.”
(Kemény István)

Eredeti megjelenés éve: 2015

Tartalomjegyzék

>!
Magvető, Budapest, 2019
600 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631433401
>!
Magvető, Budapest, 2017
600 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631433401
>!
Magvető, Budapest, 2016
600 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631433401

3 további kiadás


Enciklopédia 50

Szereplők népszerűség szerint

Szabad András · Imolka


Kedvencelte 241

Most olvassa 58

Várólistára tette 398

Kívánságlistára tette 336

Kölcsönkérné 5


Kiemelt értékelések

Kuszma>!
Bartis Attila: A vége

Ne spóroljunk a jelzőkkel: csodás és mesteri, ez az ún. világszínvonal – hatásvadász, elfogadom, de világszínvonalon az. Bartis lendületes kegyetlenséggel visz végig minket egy fájdalmas életen, de mindezt helyenként megkapó szépségbe öltözteti, mert tudja, a puszta kegyetlenség enélkül beleszürkülne az önmaga által teremtett hidegségbe. Bizonyos jellegzetesen bartisos alkalmazások A nyugalom után itt is megjelennek: ha az a könyv anyaregény, ez tekinthető aparegénynek, művészregény is egyben, és újra feltűnik a pusztító, végzetes szerelem motívuma is. Ugyanakkor ez a könyv érzésem szerint jóval több, mint az a könyv – mélyebb, univerzálisabb. Amíg ott egy körülzárt terepen rontották önsorsukat a szereplők, addig itt egy lényegesen tágabb térben nyílik erre lehetőségük. Tulajdonképpen szimpla ügy a sztori, százszor megírták már: szuggesztív történelmi háttér előtt láthatunk egy főszereplőt (Szabad Andrást), amint épp átszédül a kamaszlétből a férfilétbe*, és így tovább. De Bartis olyan erős főzetet hoz létre ebből, amit az első száz oldalig jobbára tökéletesnek éreztem – jeleztem is gondolatban a írókollégáknak, hogy ez a téma immár ki van merítve, föl van cipelve az elérhető legmagasabb magasságig, egészen a csúcsra, úgyhogy tessék innentől kezdve új ötleteket keresni. Tessék írni a répanemesítésről, vagy a kovászos uborka készítéséről mondjuk, az még szabad terep.

Azért száz oldal után akadtak problémáim. Például az az érzésem, Bartis gyakran indokolatlanul sok erőt visz az ütésbe, túlságosan meg akarja gyomrozni az olvasót – a kevesebb néha talán több lenne. Másfelől egyetértek @Csabi-val: elbeszélőjének annyira szándékoltan akar súlyt adni, hogy attól bizonyos dialógusok erőltetettnek tűnnek. De olyan a történet, hogy ahogy haladunk benne, ez egyre kevésbé számít: az érzelmi ringlispíl, amit Bartis bámulatos tudatossággal megkonstruált, ellenállhatatlanul röpít minket a végkifejletig, ami olyan spoiler, hogy arra a magyar irodalomban kevés példát tudnék mondani – tökéletesen átértelmezi az addig olvasottak jó részét, a címmel (főleg a címmel!) egyetemben.

Az öt csillag tehát nem kérdés. Egész egyszerűen annyi kraftot érzek ebben a könyvben, hogy azzal egy komplett német könyvpiacot laposra lehet klopfolni. Merthogy ez tagadhatatlanul nagyregény – súlyra, koncepcióra is. Az a fajta leszakad-az-asztal-alatta szöveg, ami évtizedekről visszatekintve is kivilágít egy korszak irodalmából – egy ilyen könyvnek nem is árthatnak a saját hibái, megeszi őket, és meg sem émelyedik tőlük. (Istenem, milyen jó dolga van a Magvetőnek, hogy olyan szerzőkkel dolgozik, akik évente-kétévente letesznek egy ilyet az asztalra! Már hogy nem mind, de valamelyikük mindenképpen.) Mondanám, hogy tuti Aegon-díjas, de tavaly is beígértem ezt a Természetes fény-nek, de jött valami, amit magam kutyaütőnek tartottam (mi is volt a címe? Bepanírozott nomád? már nem emlékszem…), és halomba dőltek a próféciák. Úgyhogy inkább nem is mondok semmit. Majd meglátjuk, mi lesz. Mindenesetre minden jó, ha A vége jó. (én kérek elnézést)

* Ettől függetlenül A vége nem klasszikus fejlődésregény, mert nem a központi figura átalakulására helyeződik a hangsúly. Ami azt illeti, Bartis főhőse nem is megy át különösebb fejlődésen (hacsak nem szakmain) – az egész regényidő alatt egy konstans nyomasztó súly alatt nyög, és kábé konstans az is, amilyen nyomorultnak az őt körülvevő világot látja**. Amit egyáltalán nem hibaként rovok fel – az egész könyv „visszatekintő” szerkesztésmódja ezt mindenképpen indokolttá teszi.
** Amúgy ezek az önsorsrontó, nyomoronc főszereplők mindig nagy ellenállásra találnak bennem. Szabad András sem tudta elnyerni a szimpátiámat, azonosulni vele meg aztán pláne nem állt szándékomban – ennek fényében pedig külön bámulatos, hogy magára a regényre mégis úgy reagáltam, ahogy. És mellesleg minden egyébtől függetlenül jelzi, hogy ez a könyv micsoda hűha meg nahát.

22 hozzászólás
gesztenye63>!
Bartis Attila: A vége

Hosszan olvastam, sokáig. De nem ám a HÉV-en, meg a buszon az utolsó előtti ülésen, mikor lassan kúszok haza, alkalmi szabadságra a gályáról. Mindig csak otthon, esténként, egyedüllétben és csöndben. Csak akkor, amikor elnyugodott a ház. Mert ehhez a regényhez csend kell. Meg ahhoz is, hogy utána megálljak a félhomályos folyosón, a százéves fekete-fehér fotográfiák előtt és meghalljam a nagymamám hangját: „…nézd, az meg ott a Roza néni, tudod, na ott a Lónyay Feri mellett, hát nem emlékszel, kisfiam?”. És aztán félálomban meg a gondolatok, hogy én erről mennyi mindent, hogy ez engem milyen mélyen…
De aztán mégsem. Sajnos, nincs, amit írjak én erről (ahogy a szerzőtől loptam titokban). Mert akkor újra kéne írni minden sorát, újra mesélni, újra összefűzni minden betűjét.
Mert én nem látom a láthatatlant, nem vagyok ott a képen, sem a fényképezőgép mögött. Nem én állítom a rekesz/zár/élességet. Nincsen hozzá tehetségem. Pedig néha mégis úgy érzem, hogy ott vagyok ám én is. Csak elbújva, mint egy kukkoló. Aki csak azért „olvassa ezeket a képeket” az árva gyerek magányáról, a társas magányról, a magányosság kéjes fájdalmas, nyomorú szépségéről, hogy a saját sebei helyett gyönyörködhessék a máséban. Pár évtized abban a bizonyos borongós huszadik században, meg még rá egy kevés a mában, és könnyen jut mindenkinek a nyilaskeresztes, meg a vöröscsillagos moslékból is, nem beszélve az aktuálhazugságokról.
De mindeközben mindannyian meg kell éljük a magunk kis privát poklát, hétköznapi bizalomvesztésünket, a szerelmeink féltését, a kicsinyes kapaszkodást apró félelmeinkbe.

És ahogy Bartis mondja, „akiből hiányzik az elengedés képessége, az vagy megbolondul, vagy fotográfus lesz”.
Attól tartok, hogy fotográfus már nem leszek, hiszen vak vagyok a láthatatlanra. De elengedni sem tudtam soha elegánsan. Szóval nem maradt más nekem, csak olvasni az olyan regényeket, mint A vége, mert valahogyan úgy érintenek meg, hogy az nem esik jól, de mégsem tudom elengedni őket.

Kora huszonegyedik századi, meghatározó magyar nagyregény, feltétlenül ajánlom.

7 hozzászólás
eme>!
Bartis Attila: A vége

Kívül maradtam a regényen. Menthetetlenül. Már A nyugalom olvasásakor is éreztem a távoli, holdbéli (lelki) táj magányát és idegenségét, a levegőtlenség fenyegető, pusztító ürességét. De akkor, ott megbabonázottan kerengtem a Nyugalom tengere körül.
Most valamiért nem hatott rám a gravitáció. Csalódtam, pedig nagyon nem szerettem volna. Témaválasztásban, kérdéseiben, kereséseiben A nagyregényt ígérte, a megvalósítás azonban inkább űrt hagyott bennem, még akkor is, ha az előttem értékelők által kiemelt erények egyik-másikát kétségtelenül el kell ismernem.
Mégis, számomra túl sok volt a zárt közajtó (elbeszélő és olvasó között is), túl sok a félresikeredett Gagarinként való lebegés. Nem azért, mert megbomlott az egyensúly, és a képek elbillentek a sötétség felé, hanem inkább azért, mert a fotográfus szinte mindig a kamera mögött állt. Ha meg látszólag ki is lépett mögüle, és megpróbált elé állni, valahogy nem lett természetes a kép. Ebben a fotókból álló regény-albumban többször láttam mesterségesen beállított pózt, mint mesterien elkapott pillanatképet. Az utóbbiakat jobban szeretem, de amúgy, mit értek én a fotózáshoz.
Elmondom, melyik képeket szerettem: a regény első felében levőket, az apához, és az egész történelmi mizériához kapcsolódókat. A Kádár rezsim szürkeségét felvillantókat. Az erkölcsi-lelki szürkeséget/szürkülést megragadókat. Az időben visszaugrókat, emléket őrzőket, feledés ellen harcolókat. A gróf Szendrey Évát és Kornélt megörökítőket.
A női portrék amúgy ezen az egyen kívül mind hidegen hagytak. Nem is, inkább idegesítettek. Vagy Szabad András idegesített, ahogy lefotózta-leírta őket? Inkább mindkettő. Mindenesetre ez a regénydimenzió számomra felejthető.
A felhő- és csillagnézős, Gagarin- és Armstrong-órás (hogyan kell ezt írni?), égből hullt köves, istenkeresős, önmegfigyelős szál, bevallom, számomra gyakran erőltetettnek, közhelyektől tobzódónak tűnt. A regényen végigvonuló bölcselkedő szentenciák néhol amúgy is füveskönyv érzetét keltették bennem. Voltak köztük elgondolkodtató, hűha érzést kiváltó mondatok is. A többségük mégis olyan… Egyszer, horribile dictu, Coelho nevét írtam fel a jegyzetlapra. Nem esett jól, de nem tehettem ellene. Besokalltam. Néhol, valljuk be, bizony giccses, túl giccses, még akkor is, ha giccshez való viszonyulása alapján úgy tűnik, egyszerre temeti el és vállalja fel a giccset.

Sok volt. Túlírt. Érzésem szerint túlválalt.
Egy elefántcsonttoronyba, avagy gagarini távolságba rekedt, néhol túl rideg és távolságtartó, máskor csodálkozó kutyaszemekkel szívhez szólóan rád néző (pozőr?) művész mindent átfogni vágyó, a legfontosabb kérdésekre (Aláírnád? Ki a magyar? Van Isten? Gondviselés? Nálad hatalmasabb vagy belőled fakad? stb.) választ kereső, összegző műve.
Persze válaszok nem nagyon vannak. Csak a félelem nélküli (?) nem értés lajkai csodálkozása. Kutyaláncra vert kutyalét. spoiler

6 hozzászólás
giggs85 >!
Bartis Attila: A vége

A vége minden bizonnyal sokak számára az év legjobban várt kötete, ami nem is csoda, hiszen pontosan tizennégy évnyi hallgatás után olvashatunk új Bartis-regényt. A marosvásárhelyi születésű szerző első kisregénye, A séta már magában hordozta azt az ígéretet, amit később a világsikert is magával hozó A nyugalommal valóra váltott: nevesen Bartis Attila nemcsak, hogy a generációjának egyik legjobb írója, de vitathatatlanul hazánk egyik legnagyobbja is.

A hosszú időn keresztül formálódó műről gyakorlatilag semmit nem lehetett tudni (sem a témájáról, sem a tartalmáról), viszont azt előre sejteni lehetett, hogy ha elkészül – ahogy mondani szokás – beszakíthatja maga alatt az asztalt. Amin viszont leginkább meglepődtem, az az, hogy nem maga az egyébként terjedelmében is óriási regény egésze, hanem a benne szereplő egyes képek, történetek teszik ezt.

A vége ugyanis óriási vállalás mind a szerző, mind az elbeszélő (Szabad András) számára – nem kisebb a tétje, mint az, hogy megértse: létezik-e a világban Isten, vagy bármiféle Gondviselés. Ennek hátteréül pedig főként a ’60-as évek Budapestje és az abban először csak kallódó, majd a fényképezésben fogódzót találó főhős által átélt élmények adják. Az ezúttal is beszélő nevű narrátor tipikus bartisattilás figura: a történet kezdetén, az édesanyja halála után a börtönből frissen szabadult édesapjával Mélyvárról költöznek fel a fővárosba és próbálnak maguknak egy új életet felépíteni a folyton magukkal hurcolt régi romjai között. Közben ott kísértenek a háttérben a régi, elhallgatott traumák is, amelyekről időnként újabb és újabb dolgok derülnek ki, fenntartva ezzel a kíváncsiságot és a feszültséget. Köröttük pedig felbukkannak igazán jellegzetes figurák és problémák: Trianon, a II. világháború, ’56 és az azt követő megtorlások, az enyhülő diktatúra és a vele párhuzamosan szürkülő néplélek, a (művészi) szabadság kérdése az elnyomás alatt, és még sorolhatnám.

Képek. Talán ezek a legfontosabbak Szabad András életében: ezeken keresztül látja a világot, fogja meg a valóságot, majd ezeket készítve lesz később nemzetközi szinten híres és elismert művész; és főként ezekből építkezik maga a regény is. Ugyanis a 604 oldalas szöveg zömében alig egy-két oldalas fejezetekből áll, amelyek középpontjában sokszor egy-egy önmagában is igen emlékezetes kép (egy színpompás tollazatú páva, egy hangya, egy régi festmény, az űrben lebegő tonnás súlyú acélgömb vagy a világ legnagyobb kamerájaként funkcionáló híd) és a belőlük kibomló történet áll. Ezek sokszor önmagukban annyira erősek, olyan komoly és elgondolkodtató kérdéseket járnak körbe, hogy muszáj megállni, és azonnal újraolvasni. Szóval hiába a jól ismert elbeszélői stílus (ami ugyanolyan hipnotikus és magával ragadó, mint amit korábban megszokhattunk), de ez a technika tesz arról, hogy fel se merüljön A vége esetében semmiféle Nyugalom-utóérzés.

Komoly változás az is, hogy míg A nyugalom egy körüljárható, szétszálazható és utólag tökéletesen megérthető, ám megbonthatatlan komplex egész volt, addig A vége esetében ez nem igaz: itt több szempont, több cselekmény, több szereplő, több szerelem van, ami már önmagában megnehezíti azt, hogy eldönthessük, milyen szemszögből is figyeljük ezt a regényt (nem is csoda, hogy a fülszöveget jegyző Kemény István sem igazán tudott vele mit kezdeni), hiszen tényleg nehéz eldönteni, hogy aparegényként, egy világhíressé váló művész, egy (vagy több) zaklatott sorsú ember, egy egész ország vagy számos szerelem történeteként olvassuk-e ezt a könyvet.

Viszonylag sokáig tartott elolvasom ezt az általam is iszonyatosan várt alkotást, de cserébe kaptam rengeteg olyan apró rövid történetet és képet, amelyek valószínűleg mindig velem maradnak, és amelyeket rendszeresen felidézek, újraolvasok majd. A vége igazán fajsúlyos, fontos és zavarba ejtő alkotás, rendkívül komoly témákat vet fel, emellett elgondolkodtató, egyedi és élvezetes – nem utolsó sorban pedig Bartis Attila írta. Kell ennél több ok arra, hogy a kezetekbe vegyétek?

Az eredeti cikk itt:
http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2015-10-16+…

1 hozzászólás
pepege>!
Bartis Attila: A vége

Kérdés: Miért csak most írok róla? :) Tavaly több esetben is elmaradtak az értékeléseim, valahogy kicsúsztam az időből, nem volt hangulatom vagy csupán nem volt kedvem ismételgetni a mások véleményét :)
Akkor most mégis miért? Őszinte leszek. Mert van egy kihívás, aminek a teljesítéséhez vagy elolvasok egy verseskötetet vagy pedig bepótolok egy értékelést (a kihívás többi része már teljesítve van). Én úgy döntöttem (és ebben a kihívásgazdi is megerősített), hogy nem ciki utólag írni egy könyvről.
Ebben az esetben pedig azért sem ciki, mert – és itt megint őszinte leszek (jajj, ezt addig hajtogatom, hogy már azt fogjátok hinni, folyton csak hazudozom és csak akkor kell hinni nekem, ha kihangsúlyozom az őszinteségem. :)) ) –, szóval én megmondom kerek-perec, hogy a tavalyi Merítés közönségdíja jó helyre ment. Szerintem. Kapott ez a könyv már hideget-meleget, tőlem inkább meleget kap. Én toleráltam minden hibáját (bár így utólag már nem is rémlik, hogy lett volna neki), az a baj, hogy én nagyon könnyen elfogult tudok lenni egy-egy szerző iránt, és onnantól kezdve mintha zöldhályog lenne a szemem előtt. Viszont az is igaz, hogy kevés ilyen szerző van. De egy biztos: Bartis Attila közéjük tartozik.

6 hozzászólás
Zálog>!
Bartis Attila: A vége

Nagyon sok, általam kedvelt kortárs író mintha mindig csak egy valamiről akarna regényt írni, de mintha soha nem lenne elégedett végül, újraírja, kicsit állít a szögön, a fényeken. Így tesz Bartis is. Mégis, a képen az arc ugyanaz, csak a portrékészítő lesz egyre ügyesebb. Vagy az idő telik csak, és az arc öregedik, nem tudom.

Szinte már a főhős neve is kihívás, szabadandrás. Mintha valakit csakazértis – nak hívnának. (Mint ahogy gyönyörű, mégsem tolakodóan beszélő nevű szinte az összes szereplő: Vészi Johanna, Selyem Adél. Zárai Éva.)
Arról, hogy miről is szól? nem is tudom. Mindenről, egyben. Élet, Apám, Anyám, Kádár, művészet. Ávo, 56, Amerika, Éva. Ultra, cekker, Bergman. Ütős egypercesekből szőtt regény. Mintha ujjpercek, nyakláncra fűzve. Azt hiszem, minden mondatáért megszenvedett.

Arra gondoltam, milyen szép fotóalbum lenne ez a regény, ha minden fejezete egy-egy kép lenne. Minden nyomora, félelme, szorongása ellenére is, valóban szép.

5 hozzászólás
balagesh I>!
Bartis Attila: A vége

Féltem, hogy ez egy (ollyan) művészregény lesz.
Felvágós. Rátarti. Beképzelt. De a főhősnek is hasonló félelmei voltak, így aztán sosem jöttek tudálékos vagy akár csak ismeretterjesztő szövegek. Csak néhány elemi köznév, ige – amit tényleg muszáj használni, ha fénykép készül; (a szöveg/a főhős) mindvégig meg tudott maradni egyszerűnek.
Persze ez az egyszerűség elég közel vitte a párbeszédeket némely akciófilméhez. (És nem B-hoz; nem is rendezőkhöz, hanem a kemény fiúkhoz, akikről az ember többet gondol, de aztán se nem cáfolnak, se nem igazolnak.) Zsigerien, nyersen, őszintén, nagy mélységekkel nyilvánul itt meg mindenki. A nők is mind nagyon tökösek. Mindenki elég belevalóan mondja és intézi az életét. (Ezért utasítgatnak és sikítanak. Megy a kontrollkényszer és a majd én megmutatom.) Ez azért elég furcsa volt, de legalább egy megörökítésre érdemes valóság szívott magába.
(A többi értékelésben olvasható dicséretekkel természetesen egyetértek. Meg úgy egyáltalán mindennel. Mindennel.)

4 hozzászólás
Biedermann_Izabella>!
Bartis Attila: A vége

Jobbról a vége, balról az eleje, középen én.
Jobbról én, balról Bartis, középen a regény.
Jobbról a valóság, balról a valóság, középen nem tudom, mi, azt remélem, talán fikció.
Jobbról egy halott nő, balról egy halott nő, középen egy gyerek.

Hát ilyen képeket lehetne készíteni most, ha befűzném a filmet végre a gépbe, de nem fűzöm be.

A képek sok mindenre jók, de van, amire a szavak alkalmasabbak. Például egy történet elmesélésére gyakran, pláne mert a poszt mortem fotográfiát jó ideje megveti a közönség – nagyjából azóta, mióta a halál elveszítette természetes voltát, és rettegni illik tőle. A poszt mortem regényeket viszont nem vetjük meg, ez is érdekes, de hát a kortárs magyar próza már csak ilyen, általában halottakon keresztül vezet az út a fontos mondatokig. Olyan ez, mintha az élőknek nem maradhatna más, csak a lelkifurdalás. Itt ma mindenki valaki más élete árán létezhet csak. Ezt most nem bántásból mondom, megállapítom. Lehet, hogy tényleg így van, és ez egy ilyen reménytelenül traumatizált társadalom.
A vége egyébként jó regény lett. Van főhőse, van a főhősnek apja, meg családi háttere, aztán vannak női, vannak küzdelmei a hazával, a sorssal, a rendszerrel, Istennel, a hivatásával, a barátsággal, meg aztán a szerelemmel is. Mondhatjuk, hogy azért ez egy teljes élet tulajdonképpen.
A regény kicsit örökölt a görög sorstragédiákból a Szív utcai fullasztó lakás tragikus színpadával, meg valamennyit a jó Vilijemtől is, mert van benne utazás, intrika, csalás és szerelem, meg a végén egy kutya. Na mondjuk, tényleg az a legvidámabb rész. Persze tudom, nem dráma ez, hanem próza. Mégis.
Örülök, hogy ez egy jó regény lett, és örülök, hogy nem tökéletes. Talán Rushdie mondta egyszer, hogy nem a tökéletes regény megírására kell törekedni, hanem jó regényt kell írni. Bartis Attilának ez sikerült.
Egyébként meg kell említeni, hogy ez egy nehéz, nyomasztó regény, teli szép és súlyos mondatokkal. Tudom, a sorsmegoldó regények ilyenek. Csak jó volna, ha nem kellene mindig minden sorsot megoldani.

sebzek>!
Bartis Attila: A vége

Az a legjobb a nagyregényekbe, hogy néha középtájt húzom a számat, és felteszek olyan kérdéseket, mint kellett ez? biztos ez a módja? és társait, aztán a végén azt tudom mondani, hogy igen. Jobb esetben azt is, persze.
Vagy az, hogy van idő megteremteni egy saját mitológiát, és ezzel elkerülni a könyvön kívüli utalásokat.

Bartis markáns szereplőkkel dolgozik. A markánst lehet kétféleképp értelmezni, egyfelől olyan karakterekkel, akikkel nehéz azonosulni (főleg a főszereplővel), másfelől olyan egyéniségekkel, akiknek van egy bizonyos keménységük, ezáltal ideálisabban körülírhatóak*. Nagy kérdés, hogy egy központi karakternek (vagy a nyelvezetnek) szerethetőnek kell-e lennie. Szerintem elsősorban hitelesnek.
Ha már itt tartunk. Párbeszédek. A feszülés néha átfordul, és kicsit mű lesz az eredmény. Egyébként meglehetősen drámaiak, és nincsen gondolatjelek, meg olyanok, hogy – kiáltotta Éva. Letisztultak.

A vége egy parádésan tömörített regény, ami végig szórakoztató, és ami a néha naturalista ábrázolását, valamint az eltúlzott drámáit képes tisztára mosni, értelmet adni a részleteknek. Művészregény a jó fajtából.
Zárásul írok egy keveset a mű közben egy-egy bekezdésben megfogalmazott „nagy igazságokról”. Nem léteznek**.

*Szabad András rendelkezik egy igen sajátos viselkedéssel, amihez tartja magát. A családi múltja miatt nem hiszem, hogy lenne benne bármilyen kivetnivaló. Ezt szerintem írói szempontból nehezebb megalkotni, mint egy klasszikus jóarc figurát (ami ráadásul – önismétlés- nem lenne hiteles). Néha idegesítő, aláírom, de ismerek idegesítőbb embereket, meg dacosabbakat.

** Mint nagy igazságok nem léteznek, csak simán, mint igazságok, mint Szabad András igazságai. Ezt a kérdést a Vad nyomozók árnyalta eddig a legjobban. 2. rész 23. fejezet, a ’94 es könyvvásár. Nem spoiler. A sort Inaki Echevarne kezdi egy kocsmában. Beavat egy mű életének lefolyásába, majd azzal zárja le: Ami komédiaként indul, annak tragédia a vége. Jónak találom, aláhúzom. Következőnek Aurelio Baca beszél a bátorsága határairól, majd azzal zárja le: Ami komédiaként indul, annak tragikomédia vége. Ezt is jónak találom, aláhúzom (halványabban). Következő megszólalások végei: Ami komédiaként indul, annak elkerülhetetlenül komédia a vége. Ami komédiaként indul, annak horrorfilm a vége. Ami komédiaként indul, annak diadalmenet a vége, nem? Ami komédiaként indul, annak elkerülhetetlenül rejtély a vége. Ami komédiaként indul, annak üres halotti ima a vége.
Ha nem kezdtem volna aláhúzgatni, nem lett volna ilyen jó lecke. Ami nem konkrét, az bárhogyan magyarázható.

Rákhely_Mónika P>!
Bartis Attila: A vége

Már mindent leírtak előttem a könyvről, úgyhogy csak annyit fűzök hozzá, hogy 5 év után újraolvasva is élmény volt, és kedvem támadt a Nyugalom újraolvasásához is.


Népszerű idézetek

judkacag>!

Az, hogy kibe szeretünk bele, soha nem döntés kérdése. Az, hogy kit szeretünk egy életen át, mindig döntés kérdése.

267. oldal

Kapcsolódó szócikkek: szerelem
1 hozzászólás
Frank_Waters I>!

Az nem normális, ha az ember egyedül alszik el. Ha valaki szívverése helyett azt hallgatja, ahogy odakint csöpög a csap.

550. oldal

3 hozzászólás
giggs85 >!

Tudja, volt egy tanárom az egyetemen, prof. Klaus Klaus. Ilyen vicces neve volt. Tartott egy demonstrációt. Kihívott három hallgatót, és feltette nekik azt a banális kérdést, hogy ki írta a Nikomakhoszi etikát. Kiosztott egy-egy cetlit, írásban kellett válaszolniuk. Természetesen mindhárman gondolkodás nélkül írták fel a papírra Arisztotelész nevét. Azt még hozzá kell tegyem, hogy prof. Klaus Klausnak csak a neve volt vicces. Megnézte a három papírt, és két válasszal elégedett volt. Helga Müllernek viszont azt mondta, hogy ezt az előadást még ülje végig, aztán várja a szobájában, hogy megbeszéljék a továbbiakat.
És Helga nemhogy azt se merte megkérdezni, miért, de két perc múlva már hangosan zokogott. Amire prof. Klaus azt mondta, semmi baj, ha végre eszébe jutott, akkor álljon fel, és a többiek előtt, hangosan mondja meg, ki írta a Nikomakhoszi etikát. Na,
rajta, halljuk, kollegina. Amire Helga bőgve azt üvöltötte, hogy nem tudom, és bocsásson meg a professzor úr, bocsásson meg, bocsásson meg. Nos, ennyit a tudás adta biztonságról, mondta prof. Klaus. Aztán persze, megnyugtatta Helgát, hogy nagyon is helyes választ adott, de azonkívül, hogy jelesre fog vizsgázni
belőle, soha az életben nem fogja hasznát venni se Arisztotelész, se bárki más etikájának. Mert nem olyan idők jönnek.

12 hozzászólás
Frank_Waters I>!

Ha valaki semminek nem tud örülni, még percekre sem, az már nem tesz különbséget öröm és bánat között. És ez a legnagyobb rossz, ami emberrel történhet.

171. oldal

robinson P>!

Úgy is mondhatnám, nagyapámat kizárólag a kötelességtudat különböztette meg egy depresszióstól. Tényleg nem volt szent, egyszerűen csak tisztában volt vele, hogy a boldogtalanság még nem ment fel semmi alól.

40. oldal

Kapcsolódó szócikkek: boldogtalanság · depresszió
robinson P>!

A megkeseredett ember csak mérget szór szét a világban.

171. oldal

4 hozzászólás
Natalie_Danaisz IP>!

Attól még nem leszünk pam-param, hogy pam-pa-pam-pa-pamparam.

558. oldal

7 hozzászólás
szallosas P>!

Arról, hogy Nagyapámszabadandrás szent volt-e, csak annyit, hogy a tábla szalonnákat visszavitette a spájzba, és részegen sose látta senki, de halála után kétszázkilencven üres pálinkásüveg került elő a hátsó padlásról. Mindegyik címkéjére felírva a dátum meg egy könyvcím, 1936. június 2-5., Goriot apó, 1938. november 9-11., Pármai kolostor, 1940. február 3-13., A Karamazovok.

39. oldal

Kkatja>!

Ha jobban belegondolok, Évával erre ment rá az életünk. Nem arra, amit titkolt, nem arra, amit elhallgatott. Hanem hogy számára a valóság kimondása, számomra a hazugság ténye volt elviselhetetlen. Ez a kettő csapott össze újra meg újra. És kétségtelenül igazam volt abban, hogy a valóság előbb-utóbb mindig a hazugságok fölé kerekedik. Az egyetlen, amivel nem számoltam, hogy számára a valóság félelmetesebb, mint számomra a hazugságai.

178. oldal

Kapcsolódó szócikkek: hazugság · igazság · valóság

Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Vida Gábor: Egy dadogás története
Cserhalmi Dániel: Csengőfrász
Tóth Krisztina: Akvárium
Bereményi Géza: Magyar Copperfield
Vida Gábor: Ahol az ő lelke
Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem
Zajácz D. Zoltán: Dermesztő Balaton
Cserna-Szabó András: Szíved helyén épül már a Halálcsillag
Békés Pál: Csikágó
N. Nagy Zoltán: Keselyű