Bart István (szerk.)

Entrópia 17 csillagozás

Mai amerikai elbeszélők
Bart István (szerk.): Entrópia

„Korunkban az író – az olyan író, aki pontosan érzi az életet, amelynek maga is része – kénytelen újra a semmiből kezdeni: számára nem létezik sem a realitás, sem az idő, sem pedig a személyiség” – írja Ronald Sukenick, a hatvanas években feltűnt, új és sok tekintetben újat is hozó amerikai prózaíró-nemzedék egyik legérdekesebb alakja A regény halála és más elbeszélések című s már címében is programot hirdető kötetének egyik tanulmányában. Élcsapatnak – „avantgarde-nak” – vagy utóvédnek, a modernizmus utolsó rajának kell-e tekintenünk ezt a nemzedéket? Hogyan értelmezzük kísérleteiket? Az irodalom megújításának vagy éppenséggel az irodalom felszámolásának?
A vita még nem dőlt el, kötetünk írásaiban – melyeket a szó hagyományos értelmében „novellának” aligha nevezhetünk – mindkét álláspont találhat érveket.

A művek szerzői: Thomas Pynchon, Donald Barthelme, Ronald Sukenick, William H. Gass, Robert Coover, Richard Brautigan, Grace Paley, Robert Creeley, John Barth

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Európa Modern Könyvtár

>!
Európa, Budapest, 1981

Enciklopédia 13

Helyszínek népszerűség szerint

csatorna


Kedvencelte 2

Most olvassa 2

Várólistára tette 12

Kívánságlistára tette 6


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Bart István (szerk.): Entrópia

Bart István (szerk.): Entrópia Mai amerikai elbeszélők

Amerikai posztmodern szerzőktől válogatáskötetet kiadni 1980-ban fontos irodalmi esemény lehetett, sőt talán bátor irodalmi tett is, hisz akkoriban a szocreál (no meg a klasszikusok) emlőin nevelkedett olvasók, látván ezeket a szövegeket, könnyen arra a következtetésre juthattak, hogy lám, ezek a jenkik jódolgukban már azt se tudják, mit csináljanak, kéne nekik adni egy kapát, oszt kizavarni őket a krumpliföldre. Szóval köszönjük, Bart István. A posztmodern írástechnika kulcsa alighanem az a felismerés, hogy a valóság a legkevésbé sem valóságos, ezért valóságosnak látszó történetet írni tulajdonképpen hazugság. A történetnek ugyanis eleje van, közepe van, vége van, így mindig valamiképpen a totalitás hatását kelti, de hát totalitás ugye nincs, vagy legalábbis semmit sem jelent (https://moly.hu/idezetek/804155) Ebben a kontextusban pedig hirtelen felértékelődik az egyén (a művész) szubjektuma. Merthogy a szubjektum ugye kaotikus, folyton változó, rejtélyes törvények uralják – de mégis, az egyetlen, amit tiszta lelkiismerettel ábrázolni lehet. Persze az ábrázolás szükségképpen (a kaotikusságból fakadóan) töredezett és nehezen dekódolható prózát szül, de legalább őszinte. Nem akar másnak látszani, mint ami: puszta, magának való szövegnek, torz képnek, ami a világról a művészben tükröződik.

Azt én nem tudom, hogy mindez a társadalmi elidegenedésre, a „szétszórattatásra” adott válasz-e, vagy inkább ezeknek tünete, esetleg csak egy kozmikus vicc, amivel az unatkozó egyetemi oktatók hergelik a jónépet. De ez nem fontos. Igazából az sem lényeges kérdés, hogy ma, amikor „a realizmus-inga újra kileng”, kijelenthető-e, hogy a posztmodern egy zsákutca volt, és a jövő a jászberényisándoroké. A posztmodern kipróbált valamit, amit ő újnak gondolt (nem előzmény nélkül), és eredményei beleszövődtek az irodalom egészébe. Meg amúgy is úgy van ez, mint az összes többi művészeti ágban: aki jó író, a posztmodernben is jót írt, és alighanem olvasni fogjuk száz év múlva is. Aki meg nem annyira jó író, azt a posztmodern miskulanciák se tették azzá. E kötet elbeszéléseivel is ez a helyzet: a koncepció szinte valamennyinél tetszett, de többször éreztem úgy, hogy ha ezt lebontjuk a szövegről, akkor nem sok minden marad. (Erre Müller Péter nyilván azt mondaná, hogy „nincs benne lélek”.) Szerettem, amikor a szerzők tesznek egy gesztust olvasóiknak azzal, hogy eszközként használják a humort, ami gyakran némi egészséges öniróniával elegyül – Pynchon például így tesz. De a legnagyobb élmény Robert Coover felfedezése volt, akinek mindkét novellája mesterien bontja fel a hagyományos időrendet, úgy, hogy ettől a szövegek többek lesznek önmaguknál – nem bezáródnak egy szerkesztéstechnikai bűvésztrükkbe, hanem kinyílnak és megtelnek többletjelentéssel. Így kell az újításokkal bánni, mondom erre én.

4 hozzászólás
>!
Chöpp 
Bart István (szerk.): Entrópia

Bart István (szerk.): Entrópia Mai amerikai elbeszélők

Az egyik legjobb gyűjtemény, amit eddig elolvastam. Mégpedig azért, mert egy kezemen meg tudom számolni, hogy mennyi nem tetszett a kötet 19 írásából. /Ez a két novellát Robert Creeley követte el. Őszintén azt sem tudtam, hogy miről szeretne írni./ A többi 4,5 és 5 csillagos. Különösen kedvesek a <3-emnek:
Richard Brautigan
Ronald Sukenick
William H.Gass
Thomas Pynchon és
John Bart
írásai. Nagyon szerettem olvasni (és nem biztos, hogy elolvastam volna az Egy év novellákkal kihívás nélkül)!

>!
entropic P
Bart István (szerk.): Entrópia

Bart István (szerk.): Entrópia Mai amerikai elbeszélők

Mekkora jó már ez a könyv.
Ha véletlenül elfelejtettem volna, miért bírom a posztmodernt, akkor most újra rájöttem volna biztos. Bart István szerintem nagyon jól válogatott, és a különböző szerzők novelláival a posztmodern elég sok jellemzőjét sikerült bemutatnia.

Kezdődik az egész persze Pynchon Entrópia c. novellájával, amiről körülbelül négyszázötvenhatszor írtam le eddig, hogy szerintem mennyire jó, és hogy milyen meghatározó jelentősége volt a „felnőttkori” ízlésem kialakításában. Nem tudom, hányadik alkalommal olvastam most, de ugyanúgy beleborzongtam, mint előszörre – mert valamennyire értem, valamennyire nem értem, birizgálja az agyamat, kíváncsivá tesz, szórakoztat, megdöbbent, feldob, elszomorít.

Aztán van még sok más remek írás a könyvben, néhány közülük egészen történetszerű; némelyik tényleg nagyon kísérletezős és játékos, és leginkább ilyen minőségében élvezetes (azért annak örülök, hogy mostanában már a nagyon-kísérletezős posztmodernben is újra lehet történetekkel találkozni – titokban régimódi vagyok és szeretem a történeteket); némelyikben rengeteg történetverzió van, de eldönthetetlen, melyik az „igaz”; néhányban azért nincs történet, mert csak az ember (köztudottan gyakran kaotikus) érzelmi és lelkiállapotáról szól; stb.

Amik szerintem a legjobbak valamilyen szempontból:

Az Entrópia, mert na.

Ronald Sukenicktől a Sodrás és a Madarak.
A Sodrás nagyon érdekesen különíti el tipográfiailag is azt, hogy mi történik, és azt, amit a narrátor gondol/magában kommentál, ráadásul a szöveg történet-része egyetlen mondat, nagy kezdőbetűk, vesszők meg ilyenek nélkül, tényleg sodor, és úgy sodor, hogy ha az ember átadja magát neki és nem keresi görcsösen a vesszőket, pontokat, eligazodást segítő jelzéseket, akkor simán lehet követni, rém élvezetes.

A Madarak elborult, összeesküvés-elméletes, abszurd humorú marháskodása pedig roppant szórakoztató, Pynchont juttatta eszembe néha. Nyilván nem kell történetet meg logikát keresni – idéztem párat ebből a szövegből, na, hát azokat érdemes lehet észben tartani a novella olvasása közben – én inkább nem is próbáltam mindent értelmezni, pláne nem helyesen, mert még a végén kiderült volna, hogy nincs jelentése az egésznek.

Robert Coovertől a Pótmama, amit az abszolút tudománytalan és ráadásul nem is létező posztmodern-kategóriáim közül a Rettentően Nyomasztó és Elbizonytalanító Fajta Posztmodern dobozba pakolnék, ha pakolnék. Egész egyszerűen indul, az már meg sem lep, hogy töredezett a szöveg, s hogy úgy három-négy(-öt-hat?) szemszögből látjuk ugyanazt az estét, gondoltam naivan, ennyi rutinom csak van már, hogy ez ne jelentsen komoly gondot, aztán jól kiderült, hogy mekkorát tévedtem. Mert a szereplők nemcsak átélik az estét, hanem mindannyian ábrándoznak is, elképzelik, mit kéne legközelebb csinálni, vagy mit kellett volna fél órával korábban csinálni, vagy hogy mit csinálnának akkor, ha ez-meg-az, és egy idő után nem lehet eldönteni, hogy ezek közül mi zajlik le a valóságban is; ráadásul mindannyiukban rejlik valami nagyon erős és egészen különös módokon megnyilvánuló szexuális érdeklődés/feszültség, mintha minden tettüket az mozgatná, az egésznek a vége pedig egy iszonyatosan nyugtalanító káosz, amiből persze nem tudom kihámozni, mi volt igaz és mi nem, és úgy érzem magam, mintha átgázolt volna az agyamon egy súlyszivárványszínű úthenger.

Egyébként unalmas vagy rossz szöveg szerintem nincs a könyvben, és tényleg olyan változatosan posztmodern, hogy simán ajánlanám ezt a könyvet valakinek, aki szeretné eldönteni, van-e olyan fajta posztmodernkedés, ami bejön neki.

Ja, meg még azt kérdezik a hátsó borítón, költőien, hogy az irodalom megújítása-e ez a fajta írás, vagy a felszámolása. Személyes válaszom: a megújítása.

14 hozzászólás
>!
tgorsy
Bart István (szerk.): Entrópia

Bart István (szerk.): Entrópia Mai amerikai elbeszélők

Féltem ettől a kötettől. Kár volt.

>!
andraasv
Bart István (szerk.): Entrópia

Bart István (szerk.): Entrópia Mai amerikai elbeszélők

Eddig csak egy részét – a címadó Pynchon-t és a 3 Brautigan novellát – olvastam belőle, de azok nagyon érdekesek voltak. Bár ahogy belenéztem van benne pár súlyosabb is :)
Pynchon-t szeretnék olvasni, ezért akartam egy rövidebbel kezdeni, de közben Brautigan-ra is felfigyeltem. Majd idővel beszerzem a könyveit.

>!
tigritigr
Bart István (szerk.): Entrópia

Bart István (szerk.): Entrópia Mai amerikai elbeszélők

Az avantgárd vadhajtásának számít-e a hetvenes évek identitáskereső, realitástól elrugaszkodott, kísérletező nemzedéke? Irodalom az irodalom újjáértelmezéséből.

>!
SteelCurtain
Bart István (szerk.): Entrópia

Bart István (szerk.): Entrópia Mai amerikai elbeszélők

Tudom, jobbat érdemelne ez a válogatás, mert nem rosszak ezek a novellák. Sőt! Nekem azonban már-már öncélúnak tűnt a formai kísérletek eme gazdag tárháza. A formabontó forma veszélye, hogy túl töményen adagolva azt a képzetet kelti, hogy mindez a tartalom rovására megy. És ez az érzés akkor is rám telepszik ha semmi valóságalapja sincs.

>!
giggs85 P
Bart István (szerk.): Entrópia

Bart István (szerk.): Entrópia Mai amerikai elbeszélők

Már csak Pynchoin miatt is érdemes elolvasni.

>!
dontpanic P
Bart István (szerk.): Entrópia

Bart István (szerk.): Entrópia Mai amerikai elbeszélők

Nagy érdeklődéssel kezdtem olvasni a kötetet, mert szeretem az amerikai posztmodernt. Viszont a novellák elolvasásra után kicsit úgy érzem, ez a fajta irodalom regény formában működik igazán. Ezekben a rövidebb írásokban, úgy éreztem, túlságosan a formai újításokon, az irodalomról, az irodalom változásáról való véleményformáláson van a hangsúly, amik persze fontos dolgok, de néha az élvezhetőség rovására mennek. Ennek ellenére jónak tartom az írásokat, de tény, hogy többször küzdöttem velük. (Ami persze nem feltétlenül rossz dolog, sőt. Néha attól csak értékesebb egy könyv, hogy küzdened kell vele.) Persze voltak kifejezetten élvezetes művek is benne, és egyáltalán nem bánom, hogy elolvastam, érdekes élmény volt, de inkább maradok a kötetben található (és nem található, de hasonló) szerzők regényeinél.

3 hozzászólás
>!
Mandragoria
Bart István (szerk.): Entrópia

Bart István (szerk.): Entrópia Mai amerikai elbeszélők

A címe fogott meg (a fülszöveg túl sokat nem közöl), és ahogy átnéztem a tartalomjegyzéket, érdekes felvetéseket, inkább ezek sejtését találtam. Egy szóval fogalmam se volt, hogy mire számítsak, egyedül az volt világos, hogy szokatlan és stílusújító írásokat olvasok.
Elég nehezen haladtam vele, meglehetősen fárasztónak bizonyultak olykor, és maradéktalanul a zavaradottság utóérzetét keltették.
Nehéz volt követni az elbeszéléseket, mert múlt és jelen gyakran keveredett, ahogy elképzelés és valóság, mindezek mellett a terek és idők is. A legcsavarosabb elbeszélés A pótmama volt, ami leginkább tetszett, noha egy idő után már fárasztó volt az össze-vissza ugrálás. Először nagyon jó feszültséget teremtett, de az utolsó negyedben már alig bírtam, és a végére érjek, hogy kiderüljön, ki kivel hogyan miként, stb. És nem állt össze, ennek ellenére végig fenntartotta az érdeklődésemet a nem érdekes, de szokatlan körítéssel íródott történet.
A másik érdekes a A madarak volt. Ebben is fokozottan felbukkantak az összes többire oly jellemző vonások: történik valami jelentéktelen, de közben egy teljesen oda nem illő és meglehetősen elrugaszkodott dologról értekezik, hasonlítgat, elvonatkoztat, és közben számtalanszor visszatér a jelenre, amiben akaratlanul is keresem az összefüggést, de nem meglepő módon csak nem jön el, mégis a végén megmagyarázhatatlan rezgést hagy, és elgondolkodtat…
Bár a leírás stílusa csak néhánynál jött be, a szerkezeté mindegyiknél egyedi és különös volt, annak ellenére (vagy pont emiatt), hogy függő befejezésűek: hasábos elrendezés magyarázat-történet formában, számozások, felsorolások, pillanattöredékek kiragadása és azok gyenge fonallal történő összekötése, más-más szemszögből egyazon dolog elmesélése.
A rövidebb írásokban több megfoghatót és könnyedebben értelmezhető fogalmakat találtam, mint az első felében lévő hosszúakban. Nagyon elvonatkoztatnak az írók, gyakran olyan, mintha sehova se akarnának kilyukadni. Reméltem, hogy majd lenyűgöz, mert hogy ugye újítanak, amit teljességgel aláírok, de összességében véve mégis csak ott tartok, hogy nem tetszett.


Népszerű idézetek

>!
Kuszma P

Helen nemtudommi a neve – talán Scott vagy James. Húsz éve tanít. Simává, sovánnyá kopott, és Wilfred szerint olyan az arca, mint egy postán rendelt szekercéé.

155. oldal, William H. Glass: Az ország kellős közepének a kellős közepén

Bart István (szerk.): Entrópia Mai amerikai elbeszélők

5 hozzászólás
>!
Kuszma P

Ez az elbeszélés „mindenféle terv, előzmény, szabályos eltervezettség nélkül épült, a puszta impulzusok hozták létre, lépésről lépésre, valamint a művész természetadta ösztöne és a pillanatszülte képzelet”. Mit gondol, miért nem tetszik ez a rendőrségnek? Fejtse ki.

128. oldal, Ronald Sukenick: A madarak

Bart István (szerk.): Entrópia Mai amerikai elbeszélők

>!
Chöpp 

Kérdőn nézett ránk, mint egy basszuskulcs.

252. oldal Richard Brautigan: Kelet-Oregoni postahivatalok

Bart István (szerk.): Entrópia Mai amerikai elbeszélők

>!
entropic P

Olyan elbeszélést akarok írni, amelyik sokszor összehúzódik és kibomlik. Fenségesek legyenek az összehúzódások és kibomlások. Semmi kicsinyes szitkozódás, semmi mérgelődés. Semmi jópofáskodás, semmi kabaréízű gúnyolódás. Nyugodt, lassú átvedlések. A Süvöltő Hattyúk életciklusa. A szenvedély hajlíthatatlan tekervényei. Kontinensek tündöklése és bukása. Konkrét. Ártatlan. Gyönyörű. Semmi értelme.

118. oldal (Ronald Sukenick - A madarak)

Bart István (szerk.): Entrópia Mai amerikai elbeszélők

>!
Chöpp 

Maga tanár. Aki tanít, tanuljon maga is.

119. oldal Ronald Sukenick: A madarak

Bart István (szerk.): Entrópia Mai amerikai elbeszélők

Kapcsolódó szócikkek: tanár
>!
Chöpp 

Az önmegvetés nem kenyerem, de a paradoxonok kedvelése miatt leküzdhetetlen utálat fog el magam iránt.

288. oldal, John Barth: Önéletrajz

Bart István (szerk.): Entrópia Mai amerikai elbeszélők

Kapcsolódó szócikkek: önutálat
>!
Kuszma P

De a világegyetem totalitása szétáradó: minden egyes emberben a maga teljességében van jelen, csökkenés elképzelhetetlen. És mégis, ha ez így van – hűvös borzongás remeg végig Martin testén – akkor a totalitás semmit sem jelent.

231. oldal

Bart István (szerk.): Entrópia Mai amerikai elbeszélők

>!
Chöpp 

Az irodalomtól való teljes tartózkodást általánosan gyakorolják…

146. oldal William H.Gass: Az ország kellős közepének a kellős közepén

Bart István (szerk.): Entrópia Mai amerikai elbeszélők

>!
Chöpp 

Különcség: olyan szabadság, melyet traumatizált a konformitás.

63. oldal Ronald Sukenick: Sodrás

Bart István (szerk.): Entrópia Mai amerikai elbeszélők

Kapcsolódó szócikkek: különc
>!
Chöpp 

Én csak álltam, és Marilyn Monroe pucér fényképét bámultam, a legjobb tudásom szerint.

255. oldal Richard Brautigan: A Kelet-Oregoni postahivatalok

Bart István (szerk.): Entrópia Mai amerikai elbeszélők


Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Ray Bradbury: Marsbéli krónikák – Kisregények és elbeszélések
Jack London: Északi Odüsszeia
Ernest Hemingway: A jéghegy csúcsa
William Faulkner: Hajnali hajtóvadászat
Flannery O'Connor: Alig akad ma jó ember
Isaac Bashevis Singer: A hét kicsi suszter
Géher István (szerk.): Ellenfelek
Charles Bukowski: A semmitől délre
Ottlik Géza (szerk.): Mai amerikai elbeszélők
Karig Sára (szerk.): Égtájak – Öt világrész elbeszélései – 1975