Paul ​McCartney 91% 10 csillagozás

Még mielőtt valaki elkezdene kutakodni egy Martha nevű nő után az életemben, sietek leszögezni, hogy az illető a néhai kutyám, és a kapcsolatunk szigorúan plátói volt.

A [Hey Jude] végét nem akartunk olyan sokáig játszani, csak annyira élveztem, hogy egyszerűen nem tudtam abbahagyni; amikor a végső változatot vettük fel, muszáj volt újra meg újra elismételnem. Utána kevertünk még hozzá zenekari dolgokat, de eredetileg azért lett ilyen hosszú, mert én élvezkedtem, hogy „Judy judy judy – wooow!”.

515. oldal

A trombitások ezzel szemben egyáltalán nem fogták vissza magukat, ők hírhedt kocsmajárók, mivel a hangszerük megszólaltatásához rengeteg nyálra van szükség, az pedig folyadékbevitel nélkül nem képződik.

…azt állította, hogy minden negyedik férfi buzi. Hogy is vagyunk akkor a zenekarral? Négyből egy. Hát akkor az egyikünk buzi! A kurva életbe, csak nem én?

„Mi ez a káromkodás a lemez végén, ha fordítva játsszuk?” "Milyen káromkodás? Annyi az egész, hogy couldn't really be any other, és kész." „Lehet, hogy te így gondolod, de akkor is…” "Márpedig nincs ott ilyesmi. Tudjátok mi, hallgassuk meg az én lemezjátszómon!" Felraktuk a lemezt, aztán visszafelé forgattuk a korongot. Nem használ a motornak, de az a legkevesebb. Szóval elindítottuk visszafelé, és hallj csodát, valóban úgy hangzott, hogy: „We'll fuck you like Superman; We'll fuck you like Superman; We'll fuck you like Superman”.

Sergeant Pepper

Mindig vigyáztam, nehogy egy az egyben lekoppintsam mások ötleteit, ami nem is olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Ringóról van egy jó kis sztorink, mikor a zeneszerzéssel próbálkozott. Három teljes órát görcsölt, hogy összehozza. Meg is volt az eredmény, jó kis dal született; az volt az egyetlen szépséghibája, hogy Bob Dylan már megírta előtte. Dőltünk a röhögéstől, mikor elővezette. Az ilyesmi sajnos megesik. Azt gondolod, hogy „hű, ez piszok jó!” – aztán jön valaki, és megjegyzi, hogy: „Aha, ez vezeti épp a slágerlistát.” "Ja, akkor azért volt olyan ismerős!"

229. oldal, 5. fejezet - Lennon & McCartney (Cartaphilus, 2009)

Ringo szójátékai úgy születtek, hogy néha – amint ez bárkivel megesik – pontatlanul fejezte ki magát, de ez mindig jól állt neki; nagyon lírai tudott lenni, igazi Lewis Carroll, csodás. Volt valami sajátos varázsa a dolognak, pedig egyszerűen csak annyi történt, hogy rosszul idézett valamit, vagy felcserélt egy-két betűt. Az egyik koncert után azt találta mondani, hogy „hű, ez egy piszok nehéz nap éjszakája volt”. John meg én azonnal rámozdultunk, hogy „Mi van? Hogy mondod?” "Rohadtul kivagyok, ez egy nehéz nap éjszakája." „Nehéz nap éjszakája! Hát ez baszott jó! Miket nem mond ez? Hű, de jó!” Szóval addig ötleteltünk, míg az jött össze, amit Ringo mondott. „Nehéz nap éjszakája volt.”

Beatles for Sale

Az első igazi trip meggyőz róla, hogy nem kell hozzá LSD.

Egyszer csak Brian magára mutatott, és azt mondta: „Zsidó!” Óriási volt. Hihetetlenül jól szórakoztunk. Soha nem fordult még elő, hogy Brian így megállapította volna magáról, hogy zsidó.

Lennon & McCartney

A szemezés hamarosan az egyik kedvenc játékunkká vált. Mallel meg Johnnal rendszeresen néztünk farkasszemet, ki bírja tovább alapon. Nem is nagyon kell szívni hozzá, magától a nézéstől is elszáll az ember.