Életünk ​végéig 72 csillagozás

Barnás Ferenc: Életünk végéig

Az ​idegösszeroppanásából felépült filozófiatörténész, aki gyerekkoráról írt regényével, az Ontogeneával szépíróként is bemutatkozik a közönség előtt, beleszeret egy nála jóval fiatalabb antropológusnőbe. Szerelmük eksztatikus, de betegség árnyékolja be. Két hónappal a regény megjelenése után a férfi idős anyja meghal, és erről a családja nem értesíti. A temetésen gondol először arra, hogy az anya nem rákban hunyt el, ahogy az a halotti jelentésben állt. Megpróbálja összerakni a szálakat. Minél kétségbeesettebben kutatja, valójában mi történt, annál sötétebb családi titkokra derül fény. Miközben lélegzet-visszafojtva követjük a tizenegy tagú család drámáját, a mai Magyarország politikailag és kulturálisan megosztott világa is kirajzolódik előttünk. Az Életünk végéig könyörtelen szembenézés döntéseink és tetteink következményeivel. E felkavaró regény nemcsak szeretetteljes részvéttel, de humorral is ábrázolja az esendőségükben is rokonszenves szereplőket. Lehet, hogy a legmélyebb… (tovább)

>!
Kalligram, Budapest, 2019
456 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634681311
>!
Kalligram, Pozsony, 2019
456 oldal · ISBN: 9789634681588

Enciklopédia 15

Szereplők népszerűség szerint

Szentkuthy Miklós

Helyszínek népszerűség szerint

Budapest · Ferencváros · Jakarta


Kedvencelte 2

Most olvassa 25

Várólistára tette 102

Kívánságlistára tette 124

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

giggs85 P>!
Barnás Ferenc: Életünk végéig

Barnás Ferenc legújabb kötete, az Életünk végéig kapcsán nem azért jutott szinte azonnal az eszembe Bartis Attila A vége című nagyregénye, mert mindkét alkotó huzamosabb ideje Indonéziában tartózkodik, hanem azért, mert mindkettő a korábbiakhoz képest (Bartisnál A nyugalomhoz, míg Barnásnál a Kilencedikhez vagy a Másik halálhoz képest) egy kimondottan nyugodt és lassú szövegtenger, még ha a két mű célja nem is teljesen azonos. Mert míg Bartis arra kereste a választ a Kádár-korszak idején játszódó történetében, hogy működik-e az életben bármiféle sorsszerűség, isteni gondviselés, vagy csak úgy élünk bele a vakvilágba, addig Barnás azt mutatja meg modern családregényében, hogy milyen hozzáállásokkal, milyen attitűdökkel hány és hányféleképpen működhet az élet a 21. századi Magyarországon.

Barnás Ferenc legújabb regénye gazdagon tűzdelt életrajzi elemekkel: az elbeszélőnk egy eredetileg debreceni származású, szegény sorból származó író, aki elsősorban a gyermekkoráról írott Ontogenea (vö. Kilencedik) című regényéről ismert, és aki nem mellékesen különféle őrszolgálatokat is ellát, miközben új, rangos díjakat is elnyerő művén, az H:M-n (vö. az Aegon-díjas Másik halál) gondolkodik. Ezzel együtt az Életünk végéig óhatatlanul tablóvá is válik, ugyanis bár többnyire csak egyetlen család legszűkebb közegét vizsgálja, de mivel ez jelen esetben tíz testvért, szüleiket, gyermekeiket és házastársaikat jelenti, több mint negyven ember sorsa villan fel hosszabb-rövidebb ideig ezen a szűk félezer oldalon.

Mindezt egyszerre könnyű és nehéz is olvasni. Könnyű, mert az elbeszélőnk jól bánik a szavakkal, élénk, pontos és élettel teli a nyelv, amit használ, többnyire érdekes karakterekről mesél, és ráadásul olyan történésekkel operál, amelyek ismerősek lehetnek akár a saját életünkből is. Ugyanakkor nehéz is, mert a szövegnek gyakorlatilag nincs igazi fókusza, Sepi, az elbeszélőnk (bár néha ugrál az időben) úgy narrálja az eseményeket, ahogy azok a valóságban megesnek. Egy kibontakozófélben lévő konfliktusnak nem biztos, hogy lesz befejezése, nem igazán alakulnak ki „regényes” vagy „regényszerű” történetszálak, amelyek valahonnan valahová vezetnek, egy-egy új esemény végérvényesen felülírhatja a korábbiakat, és a dolgok néha csak úgy megtörténnek – pont, mint a valóságban. Emiatt a (korántsem rossz értelemben vett) fókuszvesztettségnek és realitásérzéknek köszönhetően is lett az Életünk végéig egy nagyon mai és nagyon valóságszagú regény.

(És itt hadd tegyek már egy aprócska és teljességgel zárójeles megjegyzést a fülszöveggel kapcsolatban: az előzetes olvasói várakozások esetenként agyon tudják vágni az olvasmányélményt, ha nem azt kapjuk, amit vártunk. A fülszövegben szereplő utalás az édesanya halálára és a vele kapcsolatos „nyomozásra” merőben téves prekoncepciókat eredményezhet; aki krimiszerű nyomozást, titkokat és csavarokat vár, az rossz helyen keresgél, Barnás műve ilyenekkel nem szolgálhat.)

Azonban ennek a korábban már említett pásztázó figyelemnek hála gyakorlatilag a jelenkor Magyarországának legtöbb problémájáról olvashatunk, hisz szerepet kapnak itt vidékiek, fővárosiak és külföldön élők; értelmiségiek, kétkezi munkások, seftesek és életművészek; fiatalok, középkorúak és idősek egyaránt. És ahogy az egyébként sok hibával és ellentmondással is rendelkező elbeszélőnk szövegét olvassuk – amelyben hol pulzál, hol lelassul az élet, és amelyben ez a bő negyven tagú család főleg csak esküvőkön és temetéseken, na meg persze a nagy bajok idején fut össze –, hozzátartozóinak sorsában óhatatlanul is a saját családunkra, barátainkra vagy akár önmagunkra ismerhetünk. Ami valljuk be, nem kevés.

3 hozzászólás
szadrienn P>!
Barnás Ferenc: Életünk végéig

"Van egy rövid mondatom, amit bele szerettem volna építeni a regénybe, végül nem tudtam: Folyamatosan a családunk elől menekülünk. Miközben állandóan velük foglalkozunk” – nyilatkozta egy interjúban legújabb könyvéről Barnás Ferenc.
A magányra vágyó, visszahúzódó filozófiatörténész és a nyughatatlan, végképp átláthatatlan negyvennyolc fős család. Szüntelen igény a csendes elmélyedésre, és kikerülhetetlen szembesülés a fontos szerepkörrel egy harsányan zakatoló teleregényben, a kibogozhatatlan testvéri konfliktusok sűrűjében.
Tagadhatatlan, hogy sokkal könnyebb a regényhez való közeledés a szerző előző műveinek ismeretében. A kilencedik gyerekszemszögből mutatta be ugyanezt a tizenegy gyerekes családot, a belső erőviszonyok és fontos viselkedésminták itt visszaköszönnek. A Másik halál pszichés problémákkal küzdő főhősével való találkozás után pedig nagyon ismerős az önmagát és környezetét a legapróbb részletekbe menően dokumentáló látásmód, ami soha nem öncélú precizitás, hanem sokkal inkább a belső és külső egyensúly megteremtésének eszköze.
Az írók önéletrajzi jellegű műveinél számomra mindig nagyon értékesek azok a részek is, amik az alkotás folyamatát világítják meg. Hogyan állhat a munkahely választás a gondolkodási szabadság szolgálatába, és hogyan biztosíthatja az ideális párkapcsolat a vágyott egyedüllétet, a vállalt magányt, hogyan válhat fontos részévé a csend, a szinte szavak nélküli kommunikáció, a másik belső igényeire való érzékeny odafigyelés, ami a szellemi munka elengedhetetlen feltétele. Lil alakja, finom intelligenciája, mélységes empátiája, odaadó szerelme beragyogja a regényt.
Az első százötven oldal bensőségessége után azonban a regény szélsőséges, tarka extrovertált tendenciát mutat, az olvasó nyakába közel ötven szereplő kivonatos életrajza és jellemzése szakad, sokszor olyan szereplőké, akikkel három mondatnyi megjelenésük után soha többé nem találkozunk. A legfontosabbak közülük, a testvérek, egy tucat szólamban ismételgetik felváltva saját sérelmeiket. Való igaz, hogy a családi konfliktusok oldásával foglalkozunk szinte valamennyien egészen életünk végéig, és ha a szerzőnek az volt a célja, hogy az ebből fakadó frusztrációt érzékeltesse, akkor ez sikerült, mert az olvasó ezt a frusztrációt teljes mértékben átérzi.
A másik megosztó elem talán az lehet, hogy a látásmód Barnásnál mindig szélsőségesen introvertált, soha nem a külső események a fontosak, hanem a belső történés, a főszereplő viszonya hozzájuk. Ezért nagyívű történet, éles fókuszpontok helyett kiszámíthatatlan tudatfolyamot kapunk, még Indonézia egzotikus szépsége is háttérbe szorul a gyötrő probléma mögött, hogy vajon lehetséges-e az írói tevékenység a szerző számára a trópusokon. Ami a végeérhetetlen teleregény effektus ellenére számomra a regény legnagyobb értéke volt, az a szuggesztív, koncentrált írói jelenlét és tudatosság, amit ott éreztem minden mondat mögött.

gesztenye63 P>!
Barnás Ferenc: Életünk végéig

Kedves Naplóm! Hűséges társam, elmaradhatatlan kísérőm, biztonságos kapaszkodóm a bizonytalanság, a talajvesztettség idején!
Velem voltál az elmúlt évek minden percében. Kéznél voltál a Bajcsy-Zsilinszky Kórház Urológiai Osztályán a kétségbeesés óráiban, elkísértél nap, mint nap a Mester utcába, ahol Lillel kerestük egymásban önmagunkat és magunkban a másik felünket, ott voltál velem elmélkedéseim során a Bálna Dunára néző hátsó traktusában, valamint számtalanszor Pomázon, a szülői házban, ahol fényes nappal is a gyermekkor éjből szökött démonai elől bujkáltam, miközben testvéreimmel egymás sarkát tapodva menekültünk a család ránk szakadó nyomasztása elől. Mellettem voltál külföldi tanulmányutakon, családi rendezvényeken, esküvőkön, de halálos ágyaknál és temetéseken is. Rád mindig számíthattam, akkurátusan feljegyezhettem, hogy a múlt évtizedek egy adott napján pontosan hány óra hány perctől, hány óra hány percig úsztam egy jót a közkedvelt pesti fürdőben, vagy hogy a Klapka Üzletház, ha valaki nem tudná, bizony a Vámház körút 9. szám alatt található. De azt is lejegyeztem ám, ne feledje az utókor, hogy a IX. kerületi Anyakönyvi Hivatalban, egy házasságkötés betetőzéseként szükséges az aktust aláírásunkkal is megerősíteni az úgynevezett aláírólapon. S most itt vagy velem a szmogos Jakarta nyüzsgő, zsúfolt utcáin, a miazmás trópusoktól párolgó aszfalton is, hogy segíts megőriznem a biztonságos tapadást a hétköznapok valóságához.
De mindez nem volt elég. Eljött a nap, hogy valami mássá válj a kezeim között. Itt az idő, hogy életem legapróbb történéseinek akkurátus nyomon követése, a „napló” lapjain sorakozó millió tény és emlék most majd az írói képzelet szárnyán regénnyé szülessék. Egy élet regényévé, egy család regényévé, a küszködő lélek regényévé, amely „Életünk végéig” tart majd…

Mennyire fájlalom most pedig én, az olvasó, a falánk, a nagyétkű, az önző olvasó, hogy mindez mégsem sikerült. Miközben tudom, hogy a fenti keretek között törvényszerűen nem is sikerülhetett. A telhetetlen szív szakad belé, miközben a kielégületlen kíváncsiság méltatlankodó duzzogása hallik a háttérből. Mert, hogy egy tízgyermekes család élete, ködös, titkokkal teli múltja és ezer színnel festhető, forrongó jelene, alig kibogozható kapcsolati hálója, belső szövetségei és a külvilág felé mutatott álarcai együtt és külön-külön is a regény (vagyis az olvasó által vágyott, és néhány napra kibérelt bensőséges, privát világ) misztikus, varázslatos csodájának a melegágya. Ahhoz, hogy ebbe a kuckóba befészkeljek, elfogadjam a közegét és azonossá váljak bármivel is, ami a regényből felém sugárzik (ha úgy tetszik, féltve őrzött önazonosságom egy időre feloldódhasson az írás mondandójának keretei között és egy provizór, átmeneti énné válhassak), ahhoz nekem szükségem van a mesére. Szükségem van arra, hogy a szerző ne csak tudósítson, ne kizárólag közöljön, hanem meséljen. Rugaszkodjon el a nyers való tényeitől, érezzem, hogy a történet folyása, a cselekmények úgy kötik bele magukat olvasói képzeletembe, hogy ha mégoly valósak is, de megindítanak bennem egy izgalmas, fikciót kereső és arra boldogan rácsodálkozó, befogadói folyamatot. A mesét akarom. A mese karaktereit, nem pedig a tíz testvért, mint karaktereket egy Népszabadság vezércikkében (vagy ne túlozzunk, mondjuk inkább esszében, vagy glosszában).
Úgy gondolom, hogy a szépirodalom egy családregénytől, vagy quasi önéletírástól nem elemző, vagy értelmező megfogalmazásokat, filozófiai mélységekbe nyúló, majd ott félbe is maradó értekezéscsonkokat vár, nem a családi viszonyrendszer egy-egy kiemelt elemének szikár kommentárját akarja látni az ötletszerűen beválogatott jelenetek alatt, hanem egybefüggő, áradó, meg nem törő történésfolyamot, valódi epikus ívet, konfrontációt és drámát, feszültséget, és ha úgy adódik, valós katarzist kíván.
Ebben a történetben azonban nem kap el az a bizonyos flow, ami annyira hiányzik, és olyan jól esne benne lubickolni. Azt mondja a szerző a regényben a filozófiatörténész, az esztéta szájával, hogy ”A tudatalattiból feltörő emlékáradás képi megragadását nevezed eilának. Az eila-jelenség felgyorsult evolúció is.” Sajnos számomra nem jött el az emlékáradás képi megjelenése, hiába vártam az utolsó lapokig.

Ez volt az én legfőbb problémám Barnás Ferenc regényével. Azt akartam, hogy a fájdalom nekem is fájjon és ne csak tudósításként, hírként olvassak róla és azt, hogy Jakarta fullasztó klímája szorítsa el az én torkomat is, és ne csak egyre érdektelenebbé váló útikönyv fülszöveggé silányuljon az olvasatomban. Szerettem volna, ha a szerző beenged a világába, amely csordultig van a test és a lélek küszködésével, a cipelt családi defektusok és az örökös szabadságvágy izgalmas, vibráló villanásaival. Ezt a bensőséges bizalmat azonban ez a regény nem adja meg nekem, így nem is válhatok ténylegesen a részévé, mint a beengedésre áhítozó olvasó.
Pedig mekkora lehetőség van benne…

balagesh IP>!
Barnás Ferenc: Életünk végéig

Olyan hét körül ereszkedtünk le a kocsma lépcsőjén. A korai sötétedés miatt utolsó érkezőknek számítottunk. Egy jobb napokat látott idősödő fazon felnyalábolta a sörét meg az újságját, és egy mosollyal felérő biccentéssel adta át az asztalt, hogy ő majd odaül a pulthoz, Jenő úrral úgyis van megvitatnivalója. A harmadik kör rendelésénél megkérdeztem, meghívhatom-e Unicumra, ha már volt ilyen előzékeny, mire tulajdonképpen kiröhögött, hogy mit szórakozok vele, inkább ő fizet nekem, ha meg nagyon meg akarom hálálni, akkor inkább mondjam meg, mit gondolok egy aktuális közéleti ügy kimeneteléről, mert a Jenő úrral nagyon nem értenek egyet. Nem szeretem az ilyen patthelyzeteket, mert kocsmárossal nem megyünk szembe, és ez a jobb napokat látott szivar is szimpatikus volt. Szerencsére volt benne annyi töltés, hogy a helyzet ismertetésénél kifejtette a két egymást kizáró véleményt is, így állásfoglalás nélkül kérdezhettem vissza, mintha csak még tisztábban akarnék látni. Itt kezdődött az, ami aztán vagy másfél óráig tartott. Az Unicummal koccintva beavatott, hogy ő igazából nem egy Teiresziász (így mondta), hanem csak szakasztott az apja ez a politikus, és a véleményét úgy alakította ki, hogy átgondolta, miképpen intézné a dolgokat az apja, ha még élne. És akkor jött a „mert például, amikor” kezdettel a személyes élmények sora, amiből szép lassan családtörténet lett. Először tényleg csak 1-2 eset, ami az aktualitás illusztrációjából elég gyorsan a jelen idő fölébe nőtt. Ezekhez meg tényleg jó sok kapkodós lábjegyzet került, hogy az elővonultatott 40-50 névből legalább néhánynak a motivációit, körülményeit is alaposan megismerjem. Megjegyeztem például dr. Bükszegi Árpád nevét (128.o.), mert fontosnak tűnt, de aztán nem emlékszem, hogy később előjött volna még… Kapkodott ez az iszékony, de azért gyakran mégsem piáló férfiember. Kapkodott, mert nem tudta, mennyi időt adok én neki, mikor lép oda valamelyik barátom, eljátszva, hogy most felmerült az asztalnál is egy téma, amihez nekem biztosan lenne valami pótolhatatlan hozzáfűznivalóm. Az alkohol is nehezen tudta elfedni, hogy az ő élete is unalmas és színtelen (211), egy idő után mégis kapcsolt, és küldetett Jenő bával két kancsó bort a barátaimnak is, amitől mindenki megnyugodott, és ő is végre koncentráltabban tudott mesélni, nem akart már mindent grabancon ragadni, hanem eltalált egy normális hangot (239), sőt végre azt is, hogy neki mi a lényeges mostanában, hogy mennyire nem tudott elszakadni az apjától rá is átragadt viselkedési mintáktól, és hogy ennek dacára végre megtalálta az istennőjét, akivel viszont most, akár csak a fél ország, ők is elmennek külföldre, amit személy szerint ő bán ugyan, de a nőtől már annyi támogatást kapott, hogy most már neki kell idomulnia kicsit, szóval megy vele. Utána. Most még egy hónapot itt ellesz, lezár ezt-azt, szöszmötöl, aztán akkor. Nem tűnt egyszerű esetnek, az biztos, de mivel utazom az ilyen arcokra, akik rövidet fizetnek nekem, szokva voltam a csomós lelkéhez. Hagytam, hadd fűzze még egy kicsit, aztán a vécézés ürügyén már nem tértem vissza hozzá. Ennyi neki is, nekem is bőven elég volt mostanra.

7 hozzászólás
Csabi P>!
Barnás Ferenc: Életünk végéig

Vajon mit jelent, ha egy író ezzel kezdi a könyvét: Ez a könyv a képzelet műve. A szereplők, a helyszínek és az események a szerző kitalációi, a valósággal való hasonlóságuk, netán egyezésük teljességgel véletlenszerű.? Vegyük komolyan, és kezeljük az egészet fikcióként? Vagy netán ez pont az ellenkezőjét jelenti, és gúnyos összekacsintás az olvasókkal, hogy tudjuk, amit tudunk? Vagy tekintsük jogi aktusnak későbbi perek esetére?
Nem tudhatjuk, de nem mindegy, hogy mit hiszünk a későbbiekre nézve. Mindenesetre a harmadik eset kivételével felesleges és etikátlan ez a felvezetés, hisz az első esetben mi szükség rá, a második esetben pedig hazugság. Tudjuk, ha valami nagyon hasonlít, akkor az általában az.

Barnás regényének elbeszélője, Sepi, maga is író ember, így a bevezető figyelmeztetés visszaköszön, hisz Sepi első könyvének (Ontogenea) súlyos következményei lesznek a népes családban, habár a szerző hiába állítja, hogy amit írt fikció, a legtöbben ezt nem hiszik el, főleg a „törzsfő”, az apa, akinek emiatt évekre megromlik vele a kapcsolata, és az egész családban kútmérgezésként hat a könyv. Innen aztán egy olyan „fikciós” regényt olvasol, amiben az énelbeszélő is írt egy fikciós regényt, amiről senki sem hiszi el, hogy kitaláció, és maga Sepi sem erősködik sokat, hogy bizonyítsa igazát. Hogy miért is rugózom ezen ennyit? Ha valaki E/1-ben ír, akkor hiába ámítja az olvasóját azzal, hogy ez fikció, még ha fikció is, akkor is ő az (főleg, ha nyilvánvaló elemek ismerhetők fel a Wikipédiából pl.). Már nem először hivatkozom Knausgaardra, nála ez nagyon működik, a szövege tele van feszültséggel, Barnásnál viszont nem.
Gondolkodtam, hogy mi lehet a különbség, végül arra jutottam, hogy az egyik lényeges az, hogy míg K. képes fájdalmas dolgokat mondani magáról, olyasmiket, amiket egy ember még a legjobb barátjával sem nagyon oszt meg, addig Barnás ezt nem teszi meg. Sepi ugyan nem tökéletes, de valahogy mindenkivel szemben megvan a maga igaza, mindig érződik egy kis erkölcsi fölény a játszmáiban. És ez unalmas. Egy dologban nyílik meg talán fájdalmasan, amikor kiderül, hogy a műtétje után nem tud barátnőjével szeretkezni. És aztán mi történik ezzel a szállal? Egyszer csak odavet egy félmondatot, hogy ja, ez közben megoldódott. Hát gratulálok.
Másrészt, míg K nagyon pontosan fogalmaz, addig Barnás szövege elnagyolt, nem éreztem azt, hogy átérzi, hogy át tudja adni, amiről ír. Különösen a regény utolsó részében érződik ez, ami Indonéziában játszódik. Elmegy egy idegen kultúrába, amiről kb annyit tudunk meg, hogy rohadtul meleg van, nagy a tömeg, és iszonyatos a fejlődés.

A könyv egyébként nem úgy indul, mint egy családregény, az első szakaszban Sepi komoly betegséggel küzd, úgy tűnik, hogy ez is betegség regény lesz, amiből volt mostanában pár, van tétje a dolognak, élet és halál, emiatt van is súlya a szövegnek. Aztán nagyjából ezzel a szállal is az lesz, mint a fent említett szexuális problémájával. És ekkor megy át a történet családregénybe, egy nagyon népes család történetébe, 10 testvér, felmenők, lemenők, exek, olyan 50-60 szereplő, az énelbeszélőből kifolyólag mindenki csak keresztnéven említve, így aztán nem mindig könnyű beazonosítani, hogy az aktuális „dezsőről” mit is kell éppen tudni. A főbb karaktereknek mind megvan a maga kis története, Lalika a család fekete báránya, Magda a sértődős tyúkanyó, aki megmaradt magnak a szüleik mellett, Iván, a legidősebb, aki dominálni akarja a társaságot (már ha nincs ott az apa, aki ellen nincs apelláta), vagy Veronika, a külföldre szakadt, hogy olyan is legyen. Azt hiszem, ezekből is érződik, hogy típusokat személyesítenek meg, egyéniség nélkül. Egyikük története sem váltott ki belőlem katarzist, amolyan modernizált Szabó család (@Moesko_ kedvéért ;)). És akkor még nem is említettem az arc nélkülieket, akik ugyan vannak, de nem született arcuk, nyomot sem hagytak bennem. Szóval akkor minek ez a rengeteg szereplő, ha nem tud nekik munkát adni, csak szétesik a szöveg darabjaira.
Összességében nem jöttem rá, miről is akar szólni ez a „fikció”, pontosabban a számomra semmiről, amiről meg igen, azt megbeszélhették volna egy családi vacsoránál, de úgy tűnik, Sepi ahhoz nem elég bevállalós.

3 hozzászólás
olvasóbarát P>!
Barnás Ferenc: Életünk végéig

„A valóság bonyolultságával nem számoltam!”

A családregényeket szeretem. A zsűrizéssel kapcsolatos olvasások egy kis csömört okoznak néha így az előző év kiadványai megjelenésének végén, de most szerencsém volt, mert egymás után két érdekes könyvet olvashattam. ez volt a másik.
Barnás Ferenc önéletrajzi elemeket és korábbi művek megidézését is tartalmazó történetében viharvert állapotok uralkodnak, 10 testvér próbálja feldolgozni a szülők halálát és rendezni nézeteltéréseiket. Az eseményekből Sebestyén számol be, aki felnőtt lányával és fiatal szerelmével való kapcsolatának eseményeit, betegségének lefolyását is megosztja az olvasóval. A filozófus – esztéta vagyonőrként dolgozik, hogy mellette legyen ideje könyvek, szakmai tanulmányok írására. Családja történetét feldolgozó Ontogenea című kötete vihart kavar a családban, megrontja kapcsolatát az apjával.
„… lassan elfáradt bennem a fájdalom.” – írja szüleit gyászolva. A kötet sok kérdéssel szembesít bennünket, az emberi kapcsolatok sokféleségét, az ádáz küzdelmeket is bemutatja, amelyek az egymás iránti figyelemért, anyagi javakért zajlanak „természetellenes természetességgel a viselkedésükben.” Néha érthetetlen, szürreális helyzetekben csodálkozhatunk rá, hogy miért van a testvérek között ekkora bizalmatlanság, kommunikációs zavar, a sérelmek felemlegetése, hogy nem tudják megbeszélni legfontosabb közös dolgaikat sem. Esetenként a családi terheltség nyomai is fellelhetők a testvérek gyerekeinél.
Lili családja az ellenpélda is lehetne, ahol a szülők elváltak ugyan, de a kapcsolatuk gyermekeikkel, és a felmenőkkel egymásra figyelő.
A kötet végén Sebestyén és Lili Indonéziában él, ez a rész számomra legkevésbé volt érdekes, bármilyen egzotikus környezetben játszódik is.

Cipőfűző>!
Barnás Ferenc: Életünk végéig

Meglepően lendületes regény. Pedig nehezen tudtam nekiülni-állni, hogy folytassam, de mikor arra került a sor, akkor ott tartott, haladtam vele. Barnás stílusa nagyon élvezhető. És ha az ember tisztában van vele, hogy telis-tele életrajzi elemekkel, az még dobhat az élményen.
Sebestyén, a filozófus életének közepébe vágunk bele, hogy aztán szépen sorjában megismerkedjünk népes családjával, élén az egészet összefogó apával. Történik velük egy s más, érdekes és érdektelen dolgok, van, akinek véget ér a története, és igazából ez a szimbólum a lényeg. Merthogy a regénynek tulajdonképpen nincs vége, még tart, csak éppen nincs megírva.
Amit Barnás meg akart jeleníteni – egzisztenciális válság, egészségügyi probléma, világnézeti különbségek, különféle családi perpatvarok – azt szerintem hihetően teszi. Mégis kicsit szalonremi ízű. Viszont ahogy az aktuálpolitika ténylegesen szerves, egyáltalán nem kitüremkedő részét képezi a könyvnek, az valami gyönyörű.

Zero>!
Barnás Ferenc: Életünk végéig

Csak én érzem úgy, hogy a kortárs magyar szcéna, néhány renyhén üdítő kivételt leszámítva, egy saját nyomorában önfeledten tapicskoló, attól szinte ujjongó, belterjes, egymást cumizó délutáni szakkörré változott?
Hogy mindez úgy van beetetve a nagyérdeműnek, hogy nekem szinte önként kéne magam hanyattb*sznom, mer' itt a Sokadik Nagy Családregény, ami megmondja ugyanazt a tutit, amit nyolcvanhatszor megmondtak már?
Pedig profizmus, az van. Olvasmányosság is van. Jópár, nekem túl bő lére eresztett, de attól még érvényes mondat, gondolat is van. De hát az van, hogy na és akkor mi van?
Tipikus problémám ez is mindig. Hogy túl profi, hogy az orromba szorult a rutinszag.
Meg ez a kurva önéletrajziság is, ha kell, ha nem. Nekem nem.
Hogy normálisnak akar mindig beállítódni ez az összetéveszthetetlenül magyar váteszpátosz. Pedig már megint, még mindig csak a ragacsos pultot támasztjuk. És kesergünk meg hömbölgünk. És hogy ne akasszuk fel magunkat tüstént, megtörjük „kesernyés humorral”.
Élhetsz te Jakartában, a csecseneknél tőlem, vagy a Tűzföldön, ha egyszer a pult benned van.
Persze megint jó esély van arra, hogy igazából isteni a könyv valakiknek, engem meg már az itt is megénekelt valóság taszít.
A tavalyom egésze életem eddigi abszolút mélypontja volt, amiből hónapok óta kecmergek kifelé. Próbálom pluszosabbá faragni az élethez való hozzáállásom. Hogy ne legyek olyan, mint akikről ez szól.
Púp a hátamra, hagyjuk is.

3 hozzászólás
Moesko_ I>!
Barnás Ferenc: Életünk végéig

Nem úgy vettem kézbe ezt a könyvet, ahogy kellett volna.

Először is direkt nem olvastam el a fülszöveget, sem pedig más beharangozót. Azon kívül, hogy „van új Barnás-regény”, igyekeztem minél kevesebb infót megtudni róla. Utólag olvasva a fülszöveget és mások értékeléseit – ez jó döntés volt.

Másodszor: már olvasás előtt, mintegy céltudatosan elvesztettem aziránti érdeklődésemet, hogy a leírtakból vajon mennyi az önéletrajz és mennyi fikció. Utólag, elemző beszélgetés közben esetleg érdekes lehet ez a szempont, olvasás közben viszont nem foglalkoztatott. Már a korábbi Barnás-könyvek során is azt tapasztaltam, hogy bármennyire adekvát a kérdés, nem erre érdemes figyelni.

Harmadszor: nem is családregénynek láttam én ezt, habár a család tematikus szinten is nagyon hangsúlyos hányadát teszi ki a könyvnek. A kimondottan személyes elbeszélői pozíció viszont annyira szubjektívvé tesz mindent, hogy a regény számomra inkább szólt egy középkorú férfiról, akinek jó nagy családja van, mintsem magáról a jó nagy családról.

A ráérősen hömpölygő történet a családi analógiához hasonlóan nem is annyira történet, mint inkább események sokasága, élethelyzetek, beszélgetések, töprengések és tipródások. Nálam ez betalált. Barnás különösebb drámai csúcspontok nélkül is egyben tartja a szöveget, amely úgy kanyarog, mint valami sekély medrű, nyugodt sodrású, tiszta vízű patak.

A tiszta víz-hasonlattal a könyv nyelvére gondolok: a Másik halál után nekem üdítő volt ezt olvasni. Egyszerű, dísztelen, pontos nyelv, mely egyformán jól ragadja meg a könyv eleji urológiai rémálmot; a családi perpatvarokat; az új párkapcsolat visszafogott, mégis szenvedélyes érzékiségét két középkorú ember között; valamint az új földrész és kultúra okozta kezdeti lelki zsibbadtságot és idegenségérzetet. És mindezen túl: mennyire jó látni, hogy Barnásnak igenis van humora! A kilencedik nyomasztó, kilátástalan világa és a Másik halál kényelmetlen, görcsös atmoszférája után az Életünk végéig megmutatja, hogy azért Barnás Ferencre is szokott sütni a nap.

A könyvön végigvonuló Nagy Történet igazából kicsinek tűnik, mert mindenféle drámaiságtól mentesen van tálalva (az egyedüli pátosz a címben van, ami szerintem jópofa gesztus). Ettől függetlenül szerintem még nagy ívű, ráadásul a saját keretein belül kifejezetten optimista regény.

3 hozzászólás
AeS P>!
Barnás Ferenc: Életünk végéig

Eszméletlen nagy csalódás volt, ezt nem is tudom beburkolni ennél szebben, mert ha csak rágondolok a könyvre, valahol a sírás és sikítás határára csúszom.
Pedig piszok jól indult, és áradoztam és lelkendeztem, hogy ez tényleg mennyire szuper lesz, és nagyon izgalmasnak tűnt, hogy aztán a 150. oldal környékétől nekiálljon aktuálpolitizálni, ami szerintem még akkor is teljesen felesleges, ha történetesen egyetértek vele, de ami ennél is rosszabb, hogy aztán a regény felénél teljes és tökéletes apátiába süllyedtem, egyáltalán nem érdekelt sem a testvérek sorsa, sem ez a fantasztikus(nak beállított) párkapcsolat (isten mentsen meg mindenkit attól, hogy olyanban kelljen élnie, amiben a partnere a mondatait a leggyakrabban „nagyon jól tudod…” felvezetéssel indítja), sem az, hogy Sepi végül élvezi-e, hogy az általa megvetett kormány pénzén reszeli a fingot Indonéziában, és talál-e magának megfelelő úszómedencét.
Nem akartam én ezt így kerek perec leírni, de hát csak sikerült. A könyv is valahogy így készült.

8 hozzászólás

Népszerű idézetek

giggs85 P>!

Az ablak felé fordultam, és arra gondoltam, hogy a halálunk pillanatában nem is az életünket hagyjuk itt, hanem csak azt az egy-két emléktöredéket, amely ilyenkor valami miatt felvillan bennünk. Minden más kitörlődik belőlünk, az is, hogy éltünk.

15. oldal

szabadosági I>!

A másik arca bennünk volt. Olyannyira bennünk volt, hogy bár már hat éve együtt éltünk, még most is lenyűgözött bennünket a tény, hogy a másik van, hogy együtt lehetünk vele, hogy a napot újra és újra elkezdhetjük vele, hogy az ismétlés, az ismétlődés lehetséges.

307. oldal (Jelenkor, 2019)

szabadosági I>!

Évtizedeken át abban a hiszemben éltem, hogy jó testvérek vagyunk, amit annak ellenére gondoltam így, hogy legbelül nagyon is tisztában voltam azzal, nem vagyunk azok. Nem azért nem voltunk jó testvérek, mert ártottunk volna egymásnak, hanem azért, mert nem mertünk egymás testvérei lenni.

30. oldal (Jelenkor, 2019)

giggs85 P>!

A nővéremnek sehogy sem ment a fejébe, hogy az emberek nemcsak elválnak, de össze is találkoznak.

97. oldal

Chöpp>!

„Arról is ír, hogy miért volt ilyen magas az ára a szerecsendiónak?”
„Persze.”
„És miért?”
„Mert I. Erzsébet tudósai azt állították, hogy a pestis ellen a szerecsendió a legjobb orvosság.”
„És tényleg az volt?”
„Nem tudni. Az emberek mindenesetre hittek abban, hogy egyedül a szerecsendió menti meg őket a fekete haláltól, ezért minden pénzt megadtak érte.”

453. oldal

Kapcsolódó szócikkek: pestis · szerecsendió
simiszabi>!

Nem féltem; a fájdalom üressé tett; az ürességbben nem tapad meg semmi, a félelem sem.

26. oldal (Kalligram, 2019)

Kapcsolódó szócikkek: üresség
Chöpp >!

Mindig is mások örömének örültem a legjobban…

324. oldal

giggs85 P>!

„Apu, lehet, hogy öngyilkosnak kéne lennem.”
„Igen, kisfiam, lehet, hogy annak kéne lenned”.

429. oldal

gesztenye63 P>!

Mindig is féltem az érzéseimtől, tehát az életemtől. Tudtam, hogy vannak érzéseim, de elfojtottam magamban őket, hogy semmi se fájjon. A fájdalomra mégis szükségem volt. Csakhogy absztrakt fájdalomra volt szükségem, (…)

72. oldal

giggs85 P>!

„Tudod ki az Isten?”, kérdezte apám kis hallgatást követően.
„Nem tudom”, mondtam.
„Az, aki a vizeket egyben tartja”.
Nem tudtam mit mondani, hallgattam.
Egy ideig apám is így tett. Aztán ezt mondta:
„Na, most már mehetsz. Én most enni akarok”.

286. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Szilasi László: Luther kutyái
Fejős Éva: Csak egy tánc
Colm Tóibín: A blackwateri világítóhajó
Jo Nesbø: Hóember
Toni Morrison: Salamon-ének
Richard Paul Evans: A karácsonyi doboz
William R. Forstchen: Egy másodperccel később
Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak
Mario Puzo: A Keresztapa
Colleen Hoover: Losing Hope – Reményvesztett