Az ​ember méltósága 3 csillagozás

Barcsi Tamás: Az ember méltósága

Írásomban egy később kifejtendő emberi méltóság-elmélet alapjait foglalom össze. Nem törekszem a teljességre, és sok olyan sémát érintek az egyes fejezetekben, amelyekről külön könyveket lehetne írni. Munkámban a fontosabb (általam fontosnak vélt) emberi méltóság értelmezések bemutatására, és a témához kapcsolódó alapvető kérdésfelvetésekre szorítkozom, érintem a filozófiai problémákhoz szorosan kötődő jogi értelmezéseket is, és ha szükséges, vázolom a természettudományos hátteret (illetve olykor szépirodalmi műveket is segítségül hívok egy-egy probléma érzékeltetésére). Rendkívül fontosnak érzem a kérdés elméleti megközelítését, mert az emberi méltóságra való hivatkozás általános napjainkban, anélkül, hogy tisztában lennénk azzal, mit is értünk tulajdonképpen a fogalom alatt. A méltóság filozófiai alapjainak feltárásában csak részeredmények születtek (elsősorban a nyugati szakirodalomban), magyar nyelven a témával kapcsolatban átfogó művet nem ismerek. (Részlet az előszóból)

>!
Attraktor, Máriabesnyő-Gödöllő, 2005
312 oldal · ISBN: 9639580457

Várólistára tette 4

Kívánságlistára tette 4


Kiemelt értékelések

Kuszma P>!
Barcsi Tamás: Az ember méltósága

Barcsi könyve szakszerű áttekintése az emberi méltóság-fogalom kialakulásának és változásának a görögöktől kezdve a keresztényeken és Kanton át egészen a posztmodern értelmezésekig. Összefoglaló jellegű mű, de igyekszik teljes körű szolgáltatást nyújtani: beszél a jogi vonzatokról, olyan gyakorlati méltóság-alkalmazásokról, mint az abortusz vagy az eutanázia, és kitér a poszthumán méltóság-elméletekre is (elsősorban Fukuyama nyomán). No most röviden összefoglalni az olyan jellegű fogalmak történetét, mint az igazság, a szabadság vagy épp a méltóság, szinte vállalhatatlanul nehéz feladat – hiszen mind arra törekednek, hogy megállapítsanak valami általánosan leírható emberi jelleget egy olyan fajról, amely szinte tökéletesen atomizálódott sajátos (gyakran maguk által sem világosan felismert) individuummal rendelkező egyénekre: akadnak köztük atomtudósok éppúgy, mint fogyatékosok, szentek és gyilkosok, magzatok és kómában lévők, keresztények, ateisták és muzulmánok, Liverpool-szurkolók és Arsenal-fanok, a Depeche Mode hívei és a Cure rajongói – arról nem is beszélve, milyen különbség lehet már pusztán két Arsenal-szimpatizáns, DM-et hallgató keresztény atomtudós között is. Vajon elmondható róluk bármi, ami közös lényegük? Ugyanakkor Barcsi hisz abban, hogy a méltóság fogalmára éppen azért van szükség, mert csak az képes közös nevezőre hozni az ember két, gyakran szemben álló minőségét: a társadalomhoz, közösséghez tartozást és a belső autonómiát.

Amúgy általában véve a demokratikus államok is egyetértenek a szerzővel ebben a kérdésben, nem véletlen, hogy az európai alkotmányok egyik kulcsszava éppen az emberi méltóság – ilyen értelemben pedig a róla való gondolkodás a legkonkrétabban gyakorlati feladat. Nem pusztán azért, mert a demokráciák jelentős részben belőle (és a hozzá hasonló alapfogalmakból) táplálkoznak, hanem azért is, mert a méltóság nem mellékesen fék is, ami megakadályozza, hogy a többség bármit megtehessen az egyénnel vagy a kisebbséggel – erre jó példa a halálbüntetés kérdése, amelynek magyar jogrendszerből kivezetése egyáltalán nem egy társadalmi konszenzus eredménye volt (egyes források szerint a lakosság 90%-a pártolta a halálbüntetést), hanem annak következménye, hogy nem összeegyeztethető az emberi méltósággal*. Az efféle fékek szokásosan az Alkotmányokban találhatóak meg, és nélkülük a demokráciák könnyen áldozatul eshetnek a szabályosan megválasztott erkölcsi agyhalottaknak – valószínűleg ezért sem szerencsés, ha egyes kormányzatok országuk Alkotmányát valamiféle vázlatfüzetnek tekintik, amibe mindent belefirkálhatnak, ami adott pillanatban politikailag jó ötletnek tűnik.

A méltóságról mostanában azért is érdemes külön szót ejteni, mert felerősödnek a demokráciakritikus (szép, bár értelmetlen szóval: illiberális) motívumok napjaink politikájában – viszont a magam részéről úgy látom, a legtöbb demokráciakritika egyben javaslatot jelent arra, hogy valamely csoport vagy egyén emberi méltósága ne legyen egyenértékű a politikai, etnikai vagy/és vallási többség méltóságával. (Külön szép, amikor mindez egy kereszténynek nevezett értékrendre való hivatkozással történik – amely értékrend amúgy a végletekig kiterjesztett méltóság élharcosa, ha mondjuk egy magzatról van szó.) Véleményem szerint a legtöbb, a liberális értelemben vett méltóságfogalmat megkérdőjelező tendencia alapvető összemosásra épül. Összekeveri azt, amit Isaiah Berlin negatív és pozitív szabadságként különít el: vagyis hogy egyfelől szabadságunkban áll „nem elnyomva” lenni, másrészt szabadságunkban áll mindent megtenni, amit csak kívánunk. A két értelmezés közötti különbség nyilvánvaló, összemosásuk viszont azt eredményezi, hogy ha egyesek egy kisebbséget nem sérthetnek meg méltóságában (lásd: PC), akkor ezt úgy érzékelik, mintha az a kisebbség presszionálná őket. Ami önmagában nonszensz.

Másfelől (ez ismét egy saját vélemény) a demokráciakritikusok általában a MI MÉLTÓSÁGUNK kifejezést tartják központi kérdésnek, ahol saját maguk vagy csoportjuk** méltósága a tét. Holott ez az értelmezés kétséges – a méltóság esetében például sokak szerint nem az a kulcskérdés, hogy nekünk van, hanem hogy mások esetében feltételezzük-e. Ilyen szempontból a méltóság gondoskodás – azokról, akik szükséget szenvednek benne. Paul Valadier erre a megközelítésre példaként a bibliai irgalmas szamaritánus esetét hozza fel, aki segít, holott mit sem tud arról, a segítségre szoruló egy valláson, egy nézeten van-e vele – úgy áll hozzá, hogy aki áldozat, arról feltételezni kell, hogy saját emberi méltósággal rendelkezik. Arról persze lehet vitatkozni, hogy ha az egyén nem vélelmezi valaki méltóságát, az államnak mennyiben van joga őt erre kényszeríteni (magam sem vagyok a végletekig vitt PC híve), de összességében én ezt tartom igazán konstruktív értelmezésnek: hogy emberi méltóságunk mérőszáma nem saját individuumunkban keresendő, hanem abban, mennyire vagyunk hajlandóak másban meglátni azt.

*Megjegyz.: amúgy ha a többségi vélemény lenne a mérvadó minden kérdésben, Huxley szerint még ma is autodafékat tartanánk: https://moly.hu/idezetek/349820 Nos, lehet.
** Az amúgy is kérdés, hogy egy olyan absztrakciónak, mint vallás vagy haza, lehet-e emberi értelemben vett méltóságot tulajdonítani.

StAngela>!
Barcsi Tamás: Az ember méltósága

Ez a könyv az etika tanáromnál szerepelt az irodalmak között, aki egyben jelen könyv szerzője is! :)
Az etika előadások anyagára bukkantam ebben a könyvben. Nem meglepő módon itt viszont sokkal kiterjedtebb módon ír a különböző témákról, amiket leadott.
Stílusa intellektuális és mégis könnyed. Olvasás közben végig ámultam és bámultam, hogy mennyire tájékozott sok-sok téren és az irodalmi példáival is sikerült utat találnia a gondolataimba és szívembe. A témák amiket érint (abortusz, eutanázia, halálbüntetés, eugenika stb.) mind-mind olyanok, amik számot tartanak az emberi érdeklődésre mégis alig tudunk róluk valamit. Ezeket a részeket különösen szerettem, mert átjött Barcsi utánozhatatlan stílusa bennük.
Személyes tapasztalatom a PTE ETK-n vele kapcsolatban, hogy kivételesen jó előadó, aki előadásai jobb megértéséhez különböző példákat hoz fel és hallgatóival együtt gondolkozik. Precíz, a link hallgatókat nem bírja, viszont nagyra értékeli az órai közreműködést!
Nekem nagyon tetszett az írása, bár a könyv borítójával nem vagyok igazán kibékülve!
Én mindenképp ajánlanám, hogy olvassátok el!


Hasonló könyvek címkék alapján

Hamvas Béla: A láthatatlan történet
Hidas Judit – C. Molnár Emma: Anyátlan nemzedék
Tordai Zádor: A józan ész dicsérete
Hársing László: Az etikai gondolkodás rövid története
Pethő Bertalan: Japán út/viszony I-II.
Heller Ágnes: Az igazságosságon túl
Fáber Ágoston – Böröcz József: „Ott kívül a magyarázat…”
Vona Gábor: Míg a halál el nem áraszt
Hamvas Béla: Arkhai
Füst Milán: Látomás és indulat a művészetben