The ​Poisonwood Bible 7 csillagozás

Ej, de régóta készültem már a könyv elolvasására, aztán végül sokáig csak szemezgettem vele, majd úgy döntöttem, jöhet. Nagy lendülettel kezdtem neki az olvasásnak, bevallom, többször csentem el időt más elfoglaltságoktól, hogy olvashassam. Nagyon tetszett a szempontok váltogatása, a fejezetek (amit hoztunk, amit megtanultunk, amit nem tudtunk, amit itt hagytunk, stb.), az elején az édesanya sokszor „spoileres” bevezetője, és aztán a négy lány párhuzamos elbeszélései. Néhányukkal könnyű vagy jó volt azonosulni, érdekes volt a szemükkel látni a függetlenedő Kongó eldugott falucskájának társadalmát. Külön érdekes volt a mindig cinikus Adah fejezeteit olvasni, és Leah karaktere is nagyon izgalmas volt, és még ha nem is tetszett maradéktalanul a változás, amelyen keresztülment, ő volt a legszimpatikusabb, és ikertestvére mellett talán a legkomplexebb karakter. Ruth May fejezetei bájosak voltak, főleg a Hám törzseivel kapcsolatos fejtegetései. Rachel azonban túl sztereotipikus lett, ami az elején még csak-csak szórakoztató volt, nagyon hamar azonban dühítővé vált, és sokat vont le a könyv élvezeti értékéből. Értem én, hogy nagyon eltérő típusokat akart az írónő, de… A könyv akkor volt erős(ebb), amikor a helyi világot, és benne a hittérítő családjának a helyét, az ahhoz való (nem) alkalmazkodásukat mutatta be: érdekes volt olvasni a helyi nyelvjárásról, és hogy annak nem ismerete milyen problémákhoz vezet, ahogy a társadalomnak, és a kultúrának a nem ismerete is. A vége felé, ahogy kiléptünk a falucskából, és egyre inkább a nagypolitikai események kerültek a fókuszba, a könyv kezdett egy túlírt politikai állásfoglalássá válni. Kár. Pedig az időpont megválasztása nem volt rossz: a függetlenedő Kongó a hidegháború közepette a nagyhatalmi játszmák foglyává válik. Ugyanakkor a végére egyre didaktikusabb lett a könyv, érzésem szerint veszített komplexitásából is. Így a vége felé már nagyon vártam, hogy elfogyjon. Ismét csak, kár.
Tanulság, egyúttal az egész Afrika-kihívás tanulsága: ha Afrikáról akarok olvasni, inkább afrikai szerzőt kell választani. (Bár, ahogy olvasom az értékeléseket, azzal is mellé lehet nyúlni.) Legjobb, ha sok Chinua Achebet olvasok, azzal remélem nem nyúlhatok mellé :)

Meglepően lassan értem a végére, ritkán nyammogok ennyit egy könyvön.
Tulajdonképpen az öt csillag annak szól, hogy egy rendkívül sokrétű, gondolatébresztő könyv volt, rengeteget lehetett töprengeni rajta. Érzelmileg is nagyon megérintett. Nem értettem mindenben egyet az írónővel, a szereplőkben is találhatnék hibákat. De nem akarok ezen agyalni, hiszen tetszett és élmény volt olvasni, bár könnyű, szívderítő olvasmánynak egyáltalán nem nevezném. Szerettem az ironikus hangnemét, a humorát, ami a legszomorúbb, legsötétebb részeket is áthatotta. Az a fajta könyv, ami elolvasás után sem engedi el az embert.
Érdekes, hogy miért az a címe, ami – ez csak az utolsó oldalakon derül ki.
Változatlanul csodálkozom rajta, hogy tudta ez a könyv eddig elkerülni, hogy lefordítsák és megjelenjen magyarul. Belenéztem a goodreads.com oldalon a könyv adatlapjába, több mint 414 ezer (!) csillagozása van, és bár megosztó könyv, azért az olvasók zömének tetszett.
Csak ajánlani tudom, olvassátok!

Imádtam. Démonaikkal küszködő, nyomorú emberek, a legsötétebb Afrika – de ez ne riasszon el senkit: a baptista lelkész lányai felváltva narrálják a sztorit (kedvencem a születésétől sérült, beszédképtelen, ennek ellenére zseniális Adah), mi pedig velük együtt kérdőjelezünk meg mindent, amit a nyugati világban felnőve természetesnek veszünk, és végigkísérjük, ahogy a lányok a maguk módján keresik a válaszokat. Kemény, elgondolkodtató, tragédiákkal teli, súlyos történet. A család eredetileg az amerikai Délről származik, ezért számomra az a hangulat is erőteljesen jelen volt, és ez mindig pluszpont…

Nagyon akartam szeretni ezt a könyvet és izgalommal kezdtem, bele de összességében csalódás. Nem egy szörnyű, olvashatatlan könyv, de annyira jónak sem mondanám.
Számomra a probléma szíve ott van, hogy a szerző nem egy történetet akart elmesélni, hanem elsősorban Afrikáról, azon belül is Kongóról akarta informálni az olvasót. Az egész könyv nagyon propagandisztikus, ez főképpen a könyv utolsó harmadán érződik, amikor csak úgy évtizedeket ugrunk a történetben, hogy minél több politikai változásról lehessen írni, és hosszú oldalak vannak arról, hogy Afrika milyen fantasztikus hely. Nincs semmi bajom ezzel az ötlettel, de ahogy meg van valósítva idegen, a szereplők és a történet pedig teljesen elsorvad.
Maga az alapsztori szerintem nagyon jó volt, és sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőle, ha erősebben van megírva és kb 400 oldal után lezárják a család történetét, kicsit nagyobb katarzissal, azután egy epilógusba bele lehetett volna foglalni az utolsó 200 oldalt.

A könyv problémát tökéletesen ábrázolja az a rész, mikor az apuka nem ismeri fel a legkisebb lány legjobb barátnőjét, akit azt hiszem Mwangának hívnak. És, hogy én miért nem tudom a nevét? Mert egyetlen egyszer van a lány említve, azon az oldalon, amikor a tiszteletes nem tudja, hogy ki az. Az író azt szeretné, hogy megdöbbenjen az olvasó, mennyire nem törődik az apa a lányával, de közben az olvasó is ugyanabban a cipőben van, mert nincs felépítve a karakter, a világon semmit sem tudunk róla, csak úgy ott van az az egy alkalommal és kész. Lusta, és átgondolatlan az egész. Mennyire erős jelenet lehetett volna, ha Mwangának van személyisége és karaktere, az olvasó tölt vele időt, megismeri, látjuk, hogy Ruth May-jel valóban mennyire közel állnak egymáshoz, mi is elkezdünk hozzá kötődni és akkor jön a tiszteletes, aki még a nevét sem tudja.

Összességében nagy csalódás, ha érdekel Afrika jó lehet és maga az alaphelyzet nem mindennapi, de nem volt nagy élmény.