A ​napfény földje (Szabadon 1.) 92% 163 csillagozás

Viki új könyvének olvasása egy megrendítő, szemet felnyitó élmény volt.
Elizabeth karaktere első oldaltól kezdve ellenszenves volt, de láttam benne a potenciált a személyiségfejlődésre, ezért nem hagytam, hogy ez az ellenszenv befolyásoljon. Olyan sok ember gondolkodik hozzá hasonlóan, az elvárások oly sokunk személyiségét eltorzítják, de mindig van kiút… A könyv által felvázolt jelenséggel, a szegény országok kizsákmányolásával természetesen régóta tisztában vagyok, de most valahogy mégis annyira szíven ütött.

„Mindannyian tökéletesek vagyunk a magunk módján. Még akkor is, ha néha nem így érezzük.”

Eddig az írónő összes könyvét olvastam, úgyhogy természetes volt, hogy ezt a kötetet is sorra kerítem. Már a fülszöveg alapján sejtettem, hogy ez a történet egészen más lesz, mint amit megszoktunk Vikitől, hiszen egy rendkívül aktuális és súlyos problémára hívja fel a figyelmünket. A napfény földje központi témája az afrikai emberek kizsákmányolása. A komoly téma ellenére mégis egy igazán szórakoztató és könnyed történetet kaptam. Ritkán olvasok olyan könyveket, amik Afrikában játszódnak, ezért kifejezetten tetszett, hogy Viki ezúttal egy ilyen lenyűgöző tájra kalauzolt el minket. Teljesen abba voltam, hogy új kedvencet fogok avatni, de sajnos nekem a történet vége csalódás volt. Kicsit összecsapottnak, valamint eléggé lezáratlannak is éreztem, annak fényében, hogy a következő kötet már Indiában fog játszódni. Reménykedem, hogy A lótusz virága választ ad majd a fennmaradó kérdéseimre, mert nem szeretnék még ennél is csalódottabb lenni…
Tartottam tőle, hogy nem fogom kedvelni a főszereplő hölgyeményt, de érdekes módon nekem már az első oldalaktól kezdve szimpatikus volt. Valószínűleg ennek az volt az oka, hogy akadtak közös vonásaink, így bizonyos mértékig tudtam azonosulni a karakterével. Elizabeth mellett kaptunk még egy főbb karaktert, Adam személyében. Sajnáltam, hogy az ő szemszögéből nem voltak fejezetek, mert szerintem sokat hozzátettek volna a sztorihoz.
Úgy látszik, nekem az írónő romantikus könyvei maradnak továbbra is a legnagyobb kedvenceim. :)

A legeleje kicsit unalmasan indult,de utána nagyon élveztem ezt a könyvet.
Sok téma felmerült ebben a regényben és igen változatos és kalandos volt szerintem.
Annyira jól sikerült ez az írás,hogy szerintem simán készülhetne belőle egy film. :)
Nagyon örülök,hogy ezt olvashattam először Baráth Viktória írónőtől. :)
Már nagyon várom a történet folytatását,mert teljesen beszippantott… :D

„Talán nem harcoltam eléggé. Talán ezzel üzen az univerzum, hogy mégis kevés vagyok ehhez. Hogy nem vagyok elég jó. Túlságosan is leeresztettem, de mostantól máshogy lesz minden. Össze kell kapnom magam.”

„– Nem érdekli őket a kudarc. Nekik csak a tökéletes az elég jó. Én pedig jelen állapotomban minden vagyok, csak nem tökéletes.
– Mindannyian tökéletesek vagyunk a magunk módján. Még akkor is, ha néha nem így érezzük.”

„Nekem senki ne mondja meg, hogy mire vagyok képes és mire nem! Amit a fejembe veszek, azt meg is csinálom.”

„– Pont ilyenkor kell felállni és összeszedni magunkat!”

A sztori jó. A felvezetés is. A mondanivalója is. A tartalmát abszolút jól felépítette Viki, de mégsem tudtam elmenni amellett, hogy egy ilyen arrogáns, felszínes, beképzelt, hataloméhes, elkényeztetett úri libának, a gusztustalan viselkedéséről kell, hogy olvassak, de mégsem akartam félbehagyni… Mert nagyon szeretem Viki könyveit, és a stílusát is, de ettől a nőtől még nálam is felment a vérnyomásom… és egyszerűen megundorodtam tőle. Bár idővel érezhető volt rajta a változás, de engem nem fogott meg, sőt végig taszított magától. Hiába ismerhettük meg az ő hátterét is, hogy honnan indult, ki vagy mi váltotta ki nála ezt a viselkedés módot, nem éreztem magamhoz közelebb a karakterét.

Nem ítélem el, mert csak rájön idővel, hogy mennyire ellenszenves is igazából, mennyire kényszeres is valójában, mert minden ember tele van hibákkal, senki sem tökéletes, hiába is akarna az lenni. De lehet rá törekedni, hogy jobb legyen, és látszott Elizabethen, hogy változni akar. Változtatni akar a helyzetén is, a viselkedési módján, ezért még becsülöm is, de akkor sem tudom megkedvelni. Remélem a második részben talán sikerül majd, de most nem fog változni róla a véleményem sajnos. spoiler De aztán jött az utazás, a nagy kaland, Afrikában, azaz Elefántcsontparton, meg újabb szereplők, és egyre kíváncsibbá váltam, hogy mi fog történni, ezért tovább olvastam, főleg Adam miatt. :) ❤

További értékelésem:

link

link

A kötet elején nagyon erős késztetést éreztem arra, hogy a főszereplő női karaktert kicsit megrángassam, mert nagyon unszimpatikus volt az ő karaktere: másokon átgázolt lelkiismeretfurdalás nélkül, lenézett mindenkit, aki nem hozzá mérhető elit életet él, rögeszmés, kényszeres módon uralta a környezetet. Még azon is elgondolkodtam, hogy miért olvasom én egyáltalán ezt a kötetet, ha egyszer ilyen főszereplő nőről van szó. Aztán megjött az áttörés és megértettem, hogy az írónő pont ilyen érzelmeket akart kiváltani az olvasókból: be akarta mutatni, milyen nagy változásokon képes átmenni egy ember. Elizabeth esetében sem volt ez másképpen, Afrikába utazott, hogy a kakaóbab termelői árát lejjebb szoríthassa, de pár merénylőnek „köszönhetően” az országban reked egy vadidegen férfival, Adam-mel, aki felnyitja a szemét és rádöbbenti, hogy milyen gonosz ember lett belőle. A kötetet befejezve azt érzem, hogy igenis örülök neki, hogy elolvastam, mert nagyon jó volt látni ezt a változást és ezt a kettősséget. Alig várom, hogy a következő kötetet is olvashassam. *-*
Bővebben: link

Egy szemet felnyitó alkotás, amely megmutatja, hogy a világról alkotott képünk mennyire ferde is.

Hatalmas bátorság kellett ahhoz, hogy az írónő papírra vesse az újabb könyvét ebben a kapitalista világban, hiszen nem mindenki szereti, vagy szeretné tudni, mi is folyik a világ más területein, hogyan élnek az ottani emberek. Persze ha nyaralásról van szó az más, de senki nem akar ellátogatni egy ország olyan helyre sem, ahol szembesült azzal mit is teszünk mi más emberekkel közvetlenül, vagy közvetetten. Őszintén megmondom nagyon sokáig én sem gondoltam mindenbe bele. Aztán nekem is például egy dokumentumfilm nyitotta fel a szemem a mai fogyasztói társadalmunkra. A film azt mutatta be, hogy a nagy márkák hol készítették el a ruháikat. Ott ahol a legolcsóbb a munkaerő. Ez persze nekik nagyon jó, de mi van szerencsétlen emberekkel? Bele sem gondolunk, hogy ők éhbérért és nem csak felnőttek, de gyerekek is, napi akár több órát is ledolgoznak, veszélyes munkakörülmények között, az életüket kockáztatva, csak azért, hogy mi megvehetünk egy nyamvadt blúzt, amit hordunk max egy fél évig, majd kihajítjuk, a nagyon gazdagok még eddig sem hordjak. És szerintetek Elefántcsontparton, ahol a kötet is játszódik mennyi bérért dolgoznak az emberek? Napi egy dollár. Az írónő nagyon megbotránkoztató és szívfacsaróan mutatja be nekünk ezt a helyzetet, ráadásul nagyon jól tette, hogy egy olyan ember szemén keresztül, aki ezüstkanállal a szájában született, mert így sokkal életszerűbb lett.

A történet úgy lett felépítve, ahogy mi is látnánk az egészet magunk előtt. Hisztisen odamennénk, toporzékolnánk és nem akarnánk semmit sem elfogadni, megérteni, meglátni. Nem engednénk, hogy felnyissák a szemünket arra a nyilvánvaló tényre, ami a szemünk előtt játszódik le. Hiszen ez a történet a társadalom egy olyan problémáját tárja fel előttünk, ami nagyban elgondolkodtatja, megborzasztja az olvasót az eddigi világról alkotott képéről. Teljesen tanító és építő az egész, ugyanakkor gyorsan magával ragad és nem akar elengedni.

Még nem tudtam teljesen kiismerni az írónő stílusát, hiszen ez még csak a második olvasmányom volt tőle, de azt elmondhatom, hogy nagyon szeretem. A történet hangsúlya a fontos dolgokra van rányomva, meg van fűszerezve egy csöppnyi romantikával, rejtéllyel és vadsággal, de nincsen benne erotikus jelenet. Igen, jól olvasod, semmi olyat nem ír le benne az írónő, hogy a két szereplő, hogyan gyűri oldalról oldalra a lepedőt együtt, vagy éppen hol és hogyan, milyen pózban csinálják. Ez már az előző kötetében az Egymás szemében könyvben is tetszett hiszen manapság gyakorlatilag nincs olyan romantikus könyv, amely ne csöpögne más testnedvektől is és ez számomra felháborító. Van a jó ízlés határa, amit az írónő itt szépen be is tart, elfedve az intimebb pillanatokat, csak utalva rá, nem konkrétan kimondva és van az amikor orrba szájba csak ez folyik és minden oldalon csak azt olvassuk, ahogy éppen hemperegnek. Ezek csak sorkitöltésre való maszlagok és azt mutatják meg, hogy azoknak az írónőknek nincs elég fantáziája ahhoz, hogy a saját könyvüket érdekessé és más módon élvezetessé tegyék. Baráth Viktóriának nem kell ezekhez a módszerhez nyúlnia ahhoz, hogy élvezetes, izgalmas és felejthetetlen legyen a története.

Szereplői sem azok a tipikus skatulyából kirántott egyének lettek. De hogy én mennyire megszenvedtem ezzel a kiválasztott főszereplővel…

A véleményemet tovább olvashatod a blogomon:
https://mertolvasnimindigjo.com/a-%e2%80%8bnapfeny-fold…

Önismereti utazás, mely során átértékeled az egész életed.

Már a könyv első beharangozásakor tudtam, hogy ez igenis kell nekem. Őszintén, kinek nem akadt meg a szeme ezen a meseszép borítón? Ha csak ennyit tudott volna a könyv, akkor se helyeztem volna vissza szomorúan a könyvespolcomra, viszont ami a lapok között várt rám, az teljesen új emberré varázsolt. Hogy megszokott Viki könyv-e? Nem. Szerethető? Abszolút! De mégis mi teszi oly különlegessé?

Elizabeth már egészen kiskorától kezdve magába szívta a londoni elit lét minden apró mozzanatát. Mivel egy igen jólnevelt, törtető és rendkívül okos nőről van szó, így gondolom meg se lepődtök azon, hogy fiatal kora ellenére rendkívül magas pozícióba került a cégnél, ahol dolgozott. Elizabeth ettől viszont sokkal többre vágyott, így amikor a tökéletes lehetőség bekopogtatott az ajtaján, a félelmeit félretéve belevágott élete legnagyobb kalandjába, azaz elutazott Afrikába.

Londont elhagyva igaz, hogy számított egyfajta változásra, viszont ami a napfény földjén várt rá, arra totálisan nem volt felkészülve. Eleve egy angol nincs egészen hozzászokva a meleg, száraz időjáráshoz, továbbá egy olyan néphez se, akinek fejlettsége még nem ér fel Európáéhoz. Még nem is beszéltünk az úri neveltetéséről, ami sokkal, de sokkal nehezebbé tette számára a beilleszkedést, nem mintha lett volna erre minimális hajlandósága is. Jól gondolod, Elizatbeth egyetlen célja az maradt csupán, hogy minél hamarabb hazatérjen a jól megszokott kis világába. Ez a terv viszont csak egy távlati álommá minősül abban a pillanatban, amikor a semmiből hatalmas zavargások törnek ki az utcán.

Ennek hatására történetünk főhősének totálisan ki kell lépnie a komfort zónájából, ami nem várt fordulatok tömkelegét eredményezi. Megtapasztalja milyen fáradságos úton kerül az étel az asztalra, mekkora luxus az otthon falból folyó meleg víz vagy éppen a mindenki számára könnyen elérhető alapvető higiéniai cikkek. Igaz, én nem ekkorra magasságokból szálltam alá a könyv olvasása közben, viszont azóta teljesen más szemmel tekintek a már-már megszokott dolgokra.

Ezen kívül a könyv betekintést nyújtott számomra a világ mocskos oldalába, vagyis az emberek semmibe nézésébe. Nem is gondolnánk mennyi ember áldozatos munkájának gyümölcse az a csokoládé, amit leemelünk a polcról és persze valószínűleg az se fordul meg a fejünkben, hogy ez milyen szövevényes utat járt be, mielőtt jóízűen elmajszoltuk.

Nyugi, nyugi. Ez a könyv egyáltalán nem nyomasztó vagy szörnyű. Sőt, éppen ellenkezőleg. Az első pár oldal totálisan beszippantja az olvasót és a legvégén szinte sírva tekint fel a sorok közül, hogy mégis mikor juthat hozzá az áhított folytatáshoz. Minden van benne, ami egy tökéletes könyvhöz kell. Kalandos történet, óriási jellemfejlődések, érzések cifra hada és egy nagy adag tanulság, ami talán örökké beléd ég. Minden olvasónak szívből ajánlom ezt csodálatos utazást, amire a könyv invitál bennetek. Higgyétek el, nem fogjátok megbánni!

Baráth Viki elképesztőt alkotott….ismét. Nagyon vártam ezt a művét, leginkább a helyszíne és a témája miatt. Nehéz megszólalni azonban, mert engem szíven ütött és mélyen el is gondolkodtatott. Tökéletes témához nyúlt az írónő, és ahogy középpontba helyezte az is zseniális volt. Ez a regénye nekem felülmúlja a többit, úgy érzem Viki egy új szintre lépett. Persze most sem kaptam a rózsaszín habcsókos romantikát, és pont ezért volt ennyire emberi. Az egész „baráthvikis”…mondhatnám túlzottan is. Felkészülten, a szívemet és lelkemet megacélozva veszem már kezembe az írónő könyveit, hiszen jól tudom nem kenyere minden esetben a „boldog befejezés”, és szereti meghökkenteni az olvasóit. Ez most is teljes mértékben sikerült, egyszerűen fel-le hullámoztak bennem az érzelmek.

Viki azonban feltárta honnan is vette az ihletet a könyvhöz: egy dokumentumfilm inspirálta és ez érezhető is volt a lapokon. Alaposan utánajárt a témának, hiszen a regényen, a történeten nagyon is érezni lehet az alapos kutatómunkát.

A kötet főszereplője Elizabeth Carrington, a londoni üzletasszony. Az ő gondolatain, és szemüvegén keresztül olvashatjuk a regényt. Elizabeth egy nemesi család sarja, akinek leghőbb vágya az előléptetés, hogy megfeleljen úri szüleinek, akiknek csak akkor jelent valamit ha ezt megszerzi. Viki Carrington karakterével számomra megalkotta a legutálatosabb női szereplőjét. Legalábbis egy darabig így éreztem. Eddig egytől egyik mindegyik női hősnőt szerettem, azonosultam velük, megértettem mit miért tesznek. Egyik sem tökéletes, esendő, és mégis szerethető, de Elizabethben ezt sokáig nem éreztem, sőt.

A történtet akkor indul be, amikor kiderül Afrikába kell utaznia és létrehoznia személyesen azt az üzletet, amivel be akar vágódni a főnökeinél. A dolgok azonban nem éppen úgy alakulnak, ahogy azt eltervezte, és Elefántcsontparton ragad egy katonai puccs közepén. Elizabethet saját kollégája hátrahagyja, hogy mentse az életét, ő pedig egy ott élő fehér férfira kénytelen támaszkodni, aki kimenekíti a városból. Hősnőnk persze pánikrohamok közepette vészeli át ezeket az órákat és amikor realizálja magában, hogy az afrikai országban ragadt szinte sokkot kap. És én nem tudtam sajnálni, egyszerűen annyira irritált a személyisége, hogy lehet inkább belöktem volna egy folyóba. Igaz azért nem lehetett könnyű, valószínű én is pánikrohamot kaptam volna ha ugyanez történik vele…és azért valljuk be, nekem sem repesett volna a szívem ha oda kellene utaznom….de az, ahogy Carrington viselkedett kritikán aluli volt. Egyszerűen nem tudtam empátiát érezni iránt, az az arrogancia ami sugárzik belőle, a jelleme, a viselkedése mind-mind ellenszenvessé tették. És kétlem, hogy a regény elején bárkinek is sikerült volna elnyernie a szimpátiáját. Maga a ruhatára is felsőbbrendűséget üzen, minden tettével együtt.A Napfény földje Afrikában, azon belül is Elefántcsontparton játszódik. Egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan kötetet olvastam, ami Afrikában játszódik. Elefántcsontpart neve nem volt ismeretlen, mivel az iskolai földrajzórák során tanultak felrémlettek, de azon kívül, hogy egy afrikai ország nem tudtam volna mást mondani. hogy haladtam előre a történetben úgy hullottak le hősnőnkről a rétegek, mint a sminkje. Egy borzalmas gyermekkor, amely nem szólt másról, csak az elveknek való megfelelésről.A kezdetben elkényeztetett úri lány a történet végére egy felszabadult, szabad nővé válik, aki érez, szeret és harcol azért, amiben hisz. Amit fontosnak tart.

Aki pedig nagyban hozzájárul Elizabeth változásához az nem más, mint Adam Wells. Adam, aki kilenc éve Elefántcsontparton él. Nekem már első „látásra” szimpatikus volt. Adam egy igazi különc, magának való, aki leginkább egyedül szeret lenni. Ugyanakkor segít ha kell, és empátia tekintetében sincs híján, ahogy bunkó és csípős megjegyzések terén sem. Miután Elizabeth a nyakán marad, megpróbál neki segíteni, befogadja és megismerteti a nőt az életével, az életstílusával és a lakhelyével. Ezek a jelenetek nem kis humorral fűszerezettek. Napról-napra egyre jobban ki-és megismerték egymást, és úgymond együtt éltek, védelmezték egymást. Segítettek a másikon. Adam ráébredt, hogy Liznek mekkora nagy erőfeszítés a változás, és segített ebben neki. Minden erejével jobbá akarta tenni az életét.

A regény témája nem is lehetne aktuálisabb, hiszen felhívja a figyelmet a kizsákmányolásra, a fekete kontinens problémáira, a klímaváltozás veszélyeire, és a gazdasági tevékenységek veszélyes jellegére.

A Napfény földje egy ízig-vérig afrikai történet tele éles kontrasztokkal. Napfénnyel, sötétséggel, fájdalommal, reménnyel, hazugságokkal, és boldogsággal. Ahol egyszerre érezhető a földöntúli öröm, és az igazságtalanság. Ez a történet megmutat egy olyan szerelmet, amely varázslatos, és mégis fájdalmas.

Bővebben: https://doktorina.blogspot.com/2021/11/barath-viktoria-…

Ez a könyv az afrikai szegénységről, kiszolgáltatottságról szól, milyen küzdelmet kell folytatni a mindennapi életért, még a vízért is.
Ide cseppen egy egészen más világból jött (akár mi is lehetnénk ) nő, Elizabeth.
Nagy haszonnal akarja az itteniek munkáját kisajátítani a cég követelményei szerint, hogy ezzel az áhított vezetői beosztást megkaphassa.
Ez eddig a mi világunk.
Aztán szépen , lassan átértékelődik, amikor ott reked Afrikában.
Én ezeket a történeteket jobban szeretem, mint a maffiózósakat.
Rövidsége ellenére minden megtalálható benne, ami fontos.

Baráth Viktória a korábbi köteteivel magasra tette a lécet, de A napfény földje könnyen megugrotta azt, és szerintem a kedvenc regényemmé lépett elő az írónő alkotásai közt. Nagyszerű alaptörténet bontakozik ki előttünk: egy nyugati nő hogyan illeszkedik be az afrikai közösségbe. A főszereplő eleinte nem túl rokonszenves se a helyieknek, se az olvasónak, de ahogy halad előre a regény, úgy formálódik Elizabeth is. Baráth Viktória nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy bemutassa: amit mi sokszor megszokottnak veszünk, egyes vidéken életről és halálról dönt.
Rendkívüli regény, mely nemcsak szórakoztat, hanem új perspektívából mutatja meg a világot.

Azoknak ajánlom A napfény földjét, akik szeretik az egzotikus tájakat és a mondanivalóval teljes, ugyanakkor könnyed, vidám történeteket.

Bővebb értékelés » https://barbyesakonyvek.blogspot.com/2021/11/barath-vik…