Afázia 78% 128 csillagozás

Újszerű ötletek, jól alkalmazott sci-fi eszköztár, vegyes-kiegyenlítetlen megvalósítás és hiányzó részletek egyvelege számomra az Afázia.

(Nyomokban kis mennyiségű spoilert tartalmaz!)

Ami tetszett:
– saját alkotású szavak, pl. nanokiri, emicídium, morfkés, genopláner
– jól használt sci-fi toposzok (MI, techzsargon, űrhajók és fegyverek)
– a nyelvfüggőség, mint újfajta drog. (Még ha arra nincs is válasz – talán majd egyszer egy előzménykötetben vagy folytatásban –, hogyan alakult ez ki.)
– a Földre tett utazás részletei, a megváltozott élővilág bemutatása
– Szintaxis. Nagyon kedvelem :)

Ami miatt viszont kevésbé tudtam élvezni:
– a magyar földrajzi nevek annyira semlegesek, hogy szinte soha nem sikerült egyből eldönteni, melyik szereplő milyen nemű (pl. a Sió nevű főhőst a 200. oldal környékéig férfinek hittem, pedig.. nem az.)
– az első 100-120 oldal nagyon bő lére van eresztve, amiből az első 30 teljesen szükséges és élvezetes, majd utána olyan sok időt töltünk Pandonhyán, hogy leül a cselekmény. Pandonhya ispója, börtöne, kocsmája, személyes gerezdje… már-már azt hittem ennél a könyvharmadnyi terjedelmű résznél, hogy végleg bedobom a törülközőt.
– a nevekre visszatérve: azon túl, hogy nem sikerült megszoknom őket (bár egyik-másik szívemnek kedves terület), zavar, hogy ha a Nógrád, Adony, Hernád stb. ilyen szép és hibátlan változatban maradt fenn, akkor miért torzult el Pandonhya, Emmelwei, Utapest, Bolotin… és maga a népnév, mint moyer (=magyar, nyilván). A nyelv változása persze törvényszerű, de vagy minden névnek változnia kellett volna, vagy egyiknek sem. Értem ez alatt, hogy pl. Arló egy egészen kis település, Budapest meg Pannónia igen nagy kiterjedésű terület, mégsem állt rendelkezésre elég forrásanyag ahhoz, hogy a nagyok is megőrizzék eredeti formájukat, szemben a kicsikkel (pl. Zsilíz, Tapolca), amelyek érintetlenül maradtak?
– Ugyanez merült fel bennem az Igékkel kapcsolatban is: szó szerint és szép magyarsággal szavalnak a szereplők, nyelvi torzulások nélkül. Tehát vannak ősi szövegek. Tényleg egyikben sem volt megemlítve Budapest vagy Pannónia, vagy Magyarország? Szóval nem látom át a logikáját ennek.

Amit hiányoltam:
– Hol az űropera? A kiadó azzal reklámozta be a kötetet, hogy szerintük „az egyik legjobb magyar űropera, ha nem a legjobb.” Már ezt az állításit sem tudom másként kezelni, mint jókora marketingszövegként, amivel nincs is baj, ha üzletszerűen nézzük a dolgot. De erős állítás azért ezt így belekiáltani a magyar SFF közegbe, mert ezzel semmibe vehető sok kiváló alkotó remek munkája, pl. Görgey Etelka (Raana Raas) regényei, a teljes Mysterious Universe Fonyódistul, Szélesistül, Waldmannostul etc, a Cherubion SFF antológiáinak összes, majd' két évtizednyi kiadványsorozata, és akkor még a tavalyi Eldobható testeket nem is említettem. Aminek ugyan nem az űrben utazgatás volt a fő mondanivalója, de elnézést a spoileres értékelésért, az Afáziának sem az. Egy igazi, klasszikus űropera lényege épp ez lenne, az Afázia esetében viszont 1/3-nyi könyv csak Sió és Maros poszttraumatikus stresszéről szól, aztán a kötet vége felé végre történik pár érdekes és izgalmas ide-oda utazás is.
– A belengetett helyszínek hiánya. Delking? Egyszer járunk ott, akkor sem sokat tudunk meg magáról a helyről. Virtugrád???? Olyan jó neve van, annyira tudni szerettem volna, mi ez! Hát hogyhogy egy fia jelenet sem jutott neki? Kuiper-öv? Neptunusz kék felhői? Mars? A Demokrácia úgy cakkom pakk?
Én azt várnám egy űroperától, hogy utaztasson, mindent megmutasson. Ebben a regényben igen gyakran csak felmerülnek érdekes helyszínek, csak úgy mellékesen, de nem látunk belőlük semmit. Helyette a syndroid harmadszor tölti meg Sió poharát syntával, miközben a Lingvista a Pragmatikában sokadszor villantja meg a szakállába font gyöngyöket. Félreértés ne essék, szeretem a részleteket, a sok ötletes szóalkotás és a titulusok (Lingvista, mint vezér, hát ez kiváló!, nyelvőr, gramár) nagyon eredetiek, szerettem őket. Csak többet akartam látni, az egy helyben toporgás viszont majdnem félbehagyatta velem a könyvet. off

Összességében ez egy nagyon szép próbálkozás egy alapvetően nem sci-fire szakosodott szerzőtől, látszik, hogy van mögötte tervezés, olvasás, tudás, és kifejezetten jól sikerült a szépirodalmi betéteket a szövegbe fűzni. Már maga az irodalom is, mint valamiféle vallás, az Ige, amihez imádkozni kell, egy igen eredeti ötlet. Nem vitatom el a regény erényeit, de a hiányosságait és zavaró tényezőit is figyelembe véve, továbbá hogy nem első könyves, hanem egy igen tapasztalt szerzőről van szó, 5-ből 3 és fél csillagra tudtam olvasóként értékelni. (Ami ugyanannyi, mintha 10-ből 6,5-7 lenne, és így már nem is hangzik olyan rosszul, ugye?)

Baráth Katalin 2021-ben megjelent űroperájának szereplői egy mesterséges bolygó lakói, akik két világ- (jobban mondva Naprendszer-) hatalom közé szorultak, és legnagyobb kincsük a mindenki más számára tanulhatatlan nyelvük. Életükben a hagyomány őszinte tisztelete legalább olyan fontos szerepet játszik, mint a visszásságok egész sora, a génmanipulációtól a történelemhamisításig. Baráth Katalin történészhez illően összetettnek ábrázolja a jövő Naprendszerét: beleférnek egymással ellentétes erők, érdekek, gondolkodásmódok; belefér számtalan ügyes ötlet. Kicsit több is a kelleténél, ami azt illeti.

A kritika 2022 júliusában jelent meg az Alföldben. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a folyóirat online verziójában megtaláljátok:
https://alfoldonline.hu/2023/05/falanszter-az-urben

Nagy örömmel üdvözlöm Baráth Katalint a minőségi science fictiont író, kortárs magyar szerzők picinyke körében. (Erősen remélve, hogy nem egyszeri kirándulás volt ez a műfajban, hanem várhatjuk majd az életmű jobbnál jobb köteteit.)

Mint szöveg: szerintem egyszerűen ragyogó munka, nagyon igényes, kimunkált, ugyanakkor nem veszi el a fókuszt a történetről, nem válik öncélúvá, ideálisan képez egységet a tartalom és a forma. Amibe még a vendégszövegek is olyan természetességgel simulnak bele, hogy eleinte fel se tűnt vendégszöveg mivoltuk.
Mint sci-fi: tökéletesen rendben van. Frappáns, korrekt világépítés, jól adagolt információk, a tudományos-technikai részletek egészen minimális (és semmiképpen sem fárasztó vagy túltolt) kifejtésével tud belül maradni az olvasó számára elfogadható realitás határain. Ráadásul nagyon harmonikusan, feltűnés nélkül hoz be bizonyos kurrens motívumokat is a regénybe, és még a magyar vonatkozásokat is képes úgy tálalni, hogy aktuálpolitikai áthallásoknak még a halvány gyanúja se vetüljön azokra. (Bár a nevekkel kicsit ambivalens volt a viszonyom…)
Mint regény: szintén működik, bár talán kevésbé tökéletesen. Legalábbis engem nem tudott teljesen bevonni – ledobott a szöveg sokszor, nem éreztem hibátlannak a dinamikát, a nagyon érdekes alapkoncepcióból (moyer nyelv és hatásai) pedig bőven nem hozta ki a maximumot. Cserébe elment inkább egy bizonyos összeesküvős-nyomozós-kalandos irányba, ami nem volt éppenséggel nagy baj, csak ugye… megint győzött a cselekmény a morfond rovására. :)

Összességében: unikális, nagyon érvényes darabja a magyar SF irodalomnak, erősen rajta tartom a szemem Baráth Katalin további munkásságán.

(Felhozó értékelés korábbi olvasásból)

Nem tagadom, hogy bajban vagyok ezzel a könyvvel. Egyrészt a világépítése egyszerűen zseniális, telis-tele van olyan utalásokkal, amely miatt a magamfajta bölcsész úgy falta a sorait, mint egyszerű csillagközi polgár a moyer nyelvet. Tudtátok például, hogy a középkori magyar nyelvű Margit-legenda gyilkos eszközként is szolgálhat?

Az egész mű középpontjában a magyar „életérzés” áll, a bajainkkal, legendáinkkal, nyelvünkkel, Kelet és Nyugat közötti kiszolgáltatottságunkkal összecsomagolva, és fellőve egy eljövendő időszakba. Ahol aztán a kihívásokat az eltelt idő legfeljebb csak átöltözteti. Az Afáziában ráadásul majdnem minden komolyan van véve, amit én az ezoterikus őstörténeti irodalomban szoktam olvasni, legyen az a különleges magyar intelligencia vagy a genetikai kiválasztottság. Lám, mennyi mindenre lehetnénk mi alkalmasak, ha az a fránya turáni átok, vagy a nemzet szűzies testét féregként csócsáló idegenszívű szolganépek ne szívnák el az életerőt hazánk sok vihart túlélő tölgyfájának gyökereitől!
De persze a betyáros akciók mögött ugyanazt látjuk, mint ezer évekkel korábban: a kettős szorításban gyötört nemzet dugig van kollektív és ebből fakadó egyéni traumákkal, az élet pedig nem az a paradicsom, amilyennek egy tetszőleges Pilis-kutató elképzelte a magyar létet. A létszámkorlátozott kicsiny moyer közösség pont úgy játékszere a nagyhatalmaknak, és az általuk kínált életérzéseknek, mint századaink Magyarországa. A mű minden iróniája és metaszinten is gunyoros ábrázolása ellenére ezzel az amúgy szomorú alapvetéssel él.

A könyv rengeteg vendégszöveggel dolgozik, nem különben számos popkulturális utalással él. Az igazi felfedezők alighanem a nem jegyzetelt szövegeknél is előkapták a Google-t, hogy meglessék, honnan történt az idézet. (A hardcore bölcsészeknek erre nem lesz szükségük). E téren még némi önműveltetést is köszönhetünk az Afáziának.

Ami a mű nehezen vitatható hiányossága, az a remekül felépített világba elhelyezett történet. Mintha ott állnánk a frissen vásárolt és berendezett lakásunk közepén, és nem tudnánk, hogy merre lehet sietősen kimenni a mosdóba, hogy megkönnyebbüljünk. Kicsit olyan, mint a pannon puma, amelyről szeretnénk elhinni, hogy tényleg egy nagyragadozó. Számos apróbb jel utalt számomra arra, hogy a világ előbb készült el, mint a szereplők és a köréjük írt történet, ami alapvetően nem gond, de itt szerintem akadt minőségi különbség. Még ennyivel az olvasás után is eszembe jut, hogy a drogfüggő hegedűművészhez az érzelmi kapcsolódás az indokoltnál jóval később születik meg. A két főhős is csak a regény utolsó harmadában keresztezi egymás útját, és nekem a történet lezárása is egy kissé deus ex machinára és ezzel együtt olyan semmilyenre sikerült.
Mindenesetre a gazdag ötlettár elviszi a hátán a regényt, hungarikumokban utazó bölcsészeknek feltétlenül ajánlott!

Nagyon jó alapgondolat, nagyon jó történet, és nagyon jó kidolgozás egyben. Élvezettel meséltem Kedvesemnek és barátaimnak, hogy: Képzeljétek csak, mit olvasok én! Tényleg valódi büszkeséggel töltött el a gondolat, hogy ilyen nagyszerűeket írnak a mi magyar kortárs írónőink! És nem először gondolom mostanság ezt. Valóban fantáziadús és roppant stílusos írásokat olvashatunk jóval szélesebb kínálatban, mint eddig bármikor! Érdemes felfedezni és olvasni ezeket a köteteket, mert felveszik a versenyt bármely jelentős alkotóval széles e világban!
Nagy megnyugvással tapasztaltam, hogy a történet rejt még magában némi folytatási lehetőséget, legalábbis annak nagyon örülnék, ha részese maradhatnék még néhány írás erejéig Baráth Katalni moyer univerzumának! Nagy örömmel olvastam igeszentjeink csodás sorait, néhány egyéb klassz rejtett utalással egyetemben.

Kár érte, kiváló ügynök lehetett volna.

Nagyon vártam Kati első sci-fi regényét, de sajnos nem vagyok maradéktalanul elégedett. Az alapötlet zseniális, tele van szuper ötletekkel, de a végén mégsem volt képes számomra összeállni.

A nyelv nagyon fontos részét képezi társadalmunknak, ezzel szerintem olvasóként eléggé tisztában vagyunk. De az internet eléggé megváltoztatta ezt is, ugyanis az írás, a szavak helyét lassan teljesen a képi világ veszi át. Az Afázia ezzel a gondolattal játszik el, hogy mi lenne akkor, ha az emberek egy része már nem lenne képes a nyelv használtatára, míg egy másik a végsőkig próbálja védelmezni azt, sőt, egészen extrém hatásokakat képes másokból kiváltani.

Sajnos nekem az volt a legnagyobb problémám, hogy végül nem lett egy iránya a regénynek, úgy érzem, az ötletek végül nem vezettek sehova, mintha a végére vakvágányra tévedtünk volna. Viszont Katiban bőven van potenciál, és nagyon-nagyon remélem, hogy olvashatunk még tőle sok-sok sci-fi regényt.

És őszintén hálás vagyok, amiért van benne űrhajó!

Részlet az Azonnali Könyves Kálmán rovatában megjelent cikkemből:

„Nagyon sok remek ötlet van Baráth Katalin könyvében, amely miatt önmagában megérte megírni ezt a történetet. A sci-fi hagyomány nagyon gazdag, nehéz valami újjal előállni, és ebben az esetben az újdonság, a nóvum, a szubverzió egyértelműen a magyar nyelv középpontba állítása, ennek mentén pedig a moyer társadalom felépítése.

Ez az okos világépítés koherens és részletgazdag, egyszerre ismerős és idegen, egyszerre ismerünk rá magunkra, magyarokra, és kerülünk be az uncanny valley-ba, ahol egészen érdekes fénytörésben köszönnek vissza a magyarsággal kapcsolatos dolgok, de úgy, hogy azok semmiféle kifejezetten tételezett vagy kimondott politikai-erkölcsi állítást nem akarnak belénk súlykolni. (…)

És az Afázia világába aztán szépen, gyakran nagyon kreatívan belesimulnak a sci-fi, ezen belül a katonai sci-fi, illetve az űropera alműfaj szokásos kellékei vagy ismert trópusai, illetve popkulturális előtörténete: űrhajók, mesterséges intelligenciák, egzotikus fegyverek, Star Wars, biohackelés, miegyéb. Ha valaki aggódna azért, hogy mit keres ez a bölcsész krimiszerző ezen a környéken, nyugodtan hátradőlhet, mert féltucat kötetre való spekulatív ötlet keveredik magas színvonalon a moyerek történetébe. (Nekem leginkább Hannu Rajaniemi trilógiája járt közben a fejemben.)

És hogy tegyünk egy kis csapást a szépirodalom felé is: Baráth Katalin persze nem az az átlagos sci-fi szerző. Az egy dolog, hogy vendégszövegként a magyar irodalom rengeteg remek alkotása feltűnik. A másik dolog az, hogy a szerző nem fél egyrészről a világa terminológiáit kimerítően használni, másrészt attól, hogy egy-két narratív trükk miatt akár úgy érezze magát az olvasó, hogy itt bizony nem vezetik kézenfogva.”

A teljes cikk itt olvasható: link

A szavaknak gyöngyvirágillata volt.

Maros szerette az antik átkozódásokat, bár nem szívesen pazarolta őket hétköznapi bosszúságokra.

Mivel e műbolygón kívül nincs számunkra hely, és nincsenek barátok…

* * *

Olvasás közben voltak ugyan hullámvölgyeim, néha úgy éreztem több akciót, kalandot, űrutazást szeretnék és kevesebb szenvedést, tipródást. Fél év távlatából visszanézve különösnek gondolom, de némi hiányérzetet is hagyott maga után. Egyszerre érdekes és ijesztő a regény világa, de lenyűgözött – és továbbra is lenyűgöz – az a mód, ahogy a nyelvet, az igét kezelte. Csodálatos ötlet! Remek a szóhasználat, az irodalmi részekről nem is beszélve. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg érdekesség, kikacsintás és utalás volt benne, amit elsőre nem fedeztem fel, később mindenképpen újra kell majd olvasnom. Ennek ellenére sokszor döcgős volt és tényleg nagyon sokat tipródtak benne, így azért nem teljesen őszinte a mosolyom.

Igazi bölcsész sci-fi. És nagyon a mienk. Úgy magyar, hogy nincs benne semmi nemzetiesch, csak színtiszta hazaszeretet. A rácsodálkozás arra, hogy milyen értékek teremtek ezen a furcsa nyelvünkön. És félelem attól, hogy milyen könnyen elveszíthetjük ezt.
Nagyon tetszett napjaink médiafogyasztásának kritikája a képi gondolkodás és olvasás szembeállításával, mert nagyon aktuálisnak érzem. Ha a minden uniformizáló, a gondolatainkat befolyásoló hálózat szépen, lassan kiöli az írott szó értelmezésének képességét, akkor viszont többet fogunk veszíteni néhány versnél…
(Az egyetlen kritikám is ehhez a vonalhoz kapcsolódik: ha a szembenálló birodalmak lakói elveszítették a kifinomult beszéd, az írás és az olvasás képességét, akkor hogyan képesek technikai fejlődésre? Hogyan osztják meg egymással a tudást?)
Emellett amúgy rengeteg nagyon érdekes ötletet tartalmaz a könyv, amelyekről külön-külön szívesen olvasnék még: Pandohya és a moyer társadalom felépítése és működése; az elveszett nemzedék és az őket életre hívó háború; a nyelvfüggőség és annak kialakulása, működése…
Összességében azt kell mondanom, hogy rövidke, de rettentően erős könyv, aminél csak azt sajnálom, hogy nem egy pihentebb/nyugodtabb időszakomban olvastam.
Megjegyzés: régen gugliztam már ennyit egy könyv miatt, sosem olvastam még ennyi verset egy regénynek köszönhetően.

Első olvasásom az írónőtől. Kíváncsisággal vártam ezt a kötetet, ami mögé a kiadó nagyon odaállt, hogy ez valami nagyon nagy durranás lesz űropera ill. hard sci-fi témájában. Nos, én egyáltalán nem éreztem a komoly, száraz tudományosságát, technológia-központúságát, és eleinte az űroperák grandiózusságát sem. Viszont hamar kiderült, hogy ez egy nem szokványos sci-fi. Egy olyan nehezen besorolható keverék, amelyben a mítoszoknak és – a Birodalomnak nevezett emlékhez hasonlóan – a beszélt nyelvnek fontos, történetalakító szerepe van. Mondhatni, lingvisztikus sci-fi, esetleg, nem leszólóan: „bölcsész sci-fi”. Ráadásul a magyar nyelvet (illetve részben annak egy sajátos átiratát) használta fel erre az írónő, ragyogóan! Stratégiai hatalom és kultikus drog lett a Föld összeomlását túlélő, űrutazóvá vált pandonhyai moyer nép kezében szájában a nyelvü(n)k őrzése. Persze van itt még transzhumanizmus, mesterséges intelligencia, társadalmi sci-fi, katonai sci-fi, nagyűrutazás is… no meg egy kis politika és kellemesen szellemes humor.

Történet: volt némi „honfoglalás a Térségben” íze számomra… A honfoglalás valami távoli mitikus ködbe vesző eszményi történelmi esemény, amit a róla kialakított hiedelmek, elképzelések formálnak át és át, ahogy a könyv cselekménye is újabb és újabb szálat bontott, és egyre inkább kezdtem elveszíteni a vezérfonalat. A Térséget pedig nem olvastam, és az Afáziánál lövésem sem volt róla, hogy mi is akar lenni a történet lényege. Utólag megtudtam, hogy sok eleme a Csillagösvényre utal – de ezt szintén nem ismertem (ahogy a versidézetekkel sem tudtam mit kezdeni), így sokszor inkább értelmét vesztett olvasásélménynek éreztem. Hiányoltam a magyarázatokat, részletezést. De az egyes jelenetek, ötletek, szereplők és a nyelvi különlegességek újra fel-felébresztették a kíváncsiságomat, hogy talán lesz ebből valami számomra is érthető és érdekes dolog. Sajnos kevésbé találtam meg. Úgy érzem, ehhez még szükséges művelődnöm költészetből és székely-magyar ősműveltségből, hogy a rengeteg sejtetés és utalás megérkezzen. Persze lehet, hogy a folytatásokban már ki lesz fejtve, ami itt elmaradt, és addigra én is felhozom magam bölcsészetileg.

Szereplők: bírtam a folyóneves furcsa bagázst, még inkább Szintaxist, aki egy menedékkérő mesterséges intelligencia (na, a kiejtés szerinti „emi” átiratot nem bírtam), személyiségével imádnivalóan szórakoztatott. Náluk éreztem azt, hogy remekül elkapta a szerző a magyar néplélek húrjait, és nagyszerű karaktereket alkotott a megpendítésükkel. Meglepő fordulatokkal is szolgál, de belegondolva, semmi meghökkentő nincs abban, hogy a távoli jövőben a nemi hovatartozás már nem vagy-vagy jellegű.

Borító: nagyon tetszik a figyelemfelkeltő színválasztás és az eltűnő betűk, már ez is sejteti, hogy a nyelvhasználat, kommunikáció köré épült a történet. off