A ​türkizkék hegedű (Dávid Veron 2.) 83% 228 csillagozás

Töredelmesen be kell vallanom, hogy nekem bizony hiányzott az a kis poros, unalmas vidéki város, amit Veron maga mögött hagyott. Szó se róla, a fővárosi és az abbáziai miliő, de főleg a balatoni nyár atmoszférája is elragadott, mégis, Veront szívesebben látom az ókanizsai környezetben. Annak viszont nagyon örültem, hogy a helyszínváltozás ellenére hősnőnk ugyanaz a hamisítatlan Dávid Veron maradt, akit az előző kötetből is megismertünk. Vagány csaj, aki fittyet hány társadalmi szokásra és elvárásra, ha a magasabb érdek úgy kívánja. A magasabb érdek pedig a kalandvágy, a nyomozás szenvedélye, no meg persze egy eltűnt kisfiú megtalálása. Poirot-hoz vagy Miss Marple-hez hasonló nyomozást persze ne nagyon várjunk Verontól. Nem, ő néha megmosolyogtató, de szeretnivaló szeleburdisággal, amolyan hűbelebalázs módon veti bele magát az eseményekbe. Ugorjunk neki, menjünk utána, oszt lesz, ami lesz… Még szerencse, hogy nem egyedül vállalja a kalandot, hiszen ott van mellette a jóbarátnő, a velejéig nagyvilági hölgy, Argyelán Mara, a jóképű sírkőfaragó és márványkereskedő Lipovszky Ferenc, meg jó pár fontosnak bizonyuló segítség. Ahogy fordulat fordulatot követ, és a kis árva Dede eltűnése mellett nagyobb kaliberű, politikai zűrzavarba is belecsöppenünk* egyre parodisztikusabbnak tűnik a kis botcsinálta, de rendkívül szeretnivaló nyomozóhad ügyködése. Bár tény, hogy csetlés-botlásuk ellenére azért eredményeket is elérnek, azért mégiscsak mellékszereplők a fölöttébb titkos, nemzetközi jelentőségű ügyben, amelyben tisztek, bankárok, kémek, követek és hercegek viszik a főszerepet. Inkább csak belesodródnak az eseményekbe, akaratlanul, a nagy nyomozási lendületben, a megoldás azonban már nem rájuk tartozik.
A remek humor mellett különösen értékeltem az elbeszélő iróniáját, ami nem kíméli Veronunkat sem. Főhősünk, kilépve a biztonságos, otthoni környezetből, bár veronsága minden összetevőjével fel van vértezve, a nagy pesti tömegben kevésbé tűnik ki, kissé bizonytalanabbul lépked, és még korlátozzák is kibontakozásában. Persze ez nem gátolja meg abban, hogy a saját feje után menjen. Még akkor sem, ha kénytelen-kelletlen cukrászdák nyári bonbon- és fagylaltkínálatáról kell parancsszóra értekezést írnia a Nő és Társadalom című hölgylapba. Nesze neked harcos feminizmus és kezdeményező kezdv. Még szerencse, hogy hivatalon kívül levetheti a bűbájos, habos-babos lepkeszárnyakat, és olyan jelmezt ölthet, amilyent csak szeretne (a kolorádóbogár kizárt, az már otthon megvolt… nem is lett belőle első hely. Mert az már hogy nézett volna ki…). Ki is éli jelmezviselési szenvedélyét rendesen, miközben ezer és egy (talán csöppet túl sok) fordulaton át végül elvezeti az olvasót a rejtélyek felfedéséig.
Jó volt vele tartani a megelevenedett békebeli monarchián keresztül-kasul. Jó volt megismerkedni pár igen kedves szereplővel, beleértve természetesen a szaporán dobogó szívű Elek urat is.
A stílus, hát az tényleg csöppet kacskaringósra és cirádásra sikerült helyenként, de bele lehet csobbanni ebbe is, anélkül, hogy az embert fuladás veszélyeztetné. Megtanulunk úszni benne, na, és még élvezzük is. Azt viszont bánom, hogy a cím annyira lazán kötődik a történethez. Míg az előző kötetben szerves részként ágyazódott be, úgy Veron alakjához, mint magához a krimiszálhoz is kötődött, itt csak árván lóg a levegőben… Ez mondjuk nem fog megakadályozni abban, hogy harmadszorra is bekukkantsak Veron nyomozásaiba.

* el is veszítettem néha a fonalat, de meglehet, hogy inkább csak az én hibámból.

Ezt a regényt is ugyanolyan élvezettel olvastam, mint előzményét, A fekete zongorát. Van azonban itt fél csillag különbség. Amíg az ókanizsai történetet abszolút beleéléssel tudtam olvasni, ebben voltak kisebb kilengéseim.
A Balatont nagyon szeretem, és az Adria és Abbázia is gyönyörű, de engem kizökkentett a két szálnak a keveredése. Véget ért Dede története, aztán folytatódott egy teljesen másik, amit Szászi kötött össze, de valahogy nem éreztem tökéletesnek az átmenetet. Olyan volt, mint két regény egybekötve.

Sütötte a napfény az arcomat mindkét helyszínen, és mintha nyaraltam volna, nagyon kellemes érzés volt. Veronika itt is kiváló megfigyelőképességről és éles észről tett tanúbizonyságot, és ebben a regényben már kicsit felnőtt, közelebb került hozzám. Felnőttebb volt, jót tett neki a fővárosban töltött néhány hónap, és A Nő szerkesztőségében való munka. Hangulatos volt meglátogatni Elek úr könyvesboltját is – ahh, ha egyszer egy ilyenbe beszabadulhatnék! Azt hiszem, nem is tudnék magammal mit kezdeni a gyönyörűségtől. Persze ehhez kell a századelő hangulata is.

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ami események a könyv végén történtek, mennyiben fognak visszaköszönni a folytatásban, várom a harmadik rész olvasását. :-)

Eseménydúsabb, kalandosabb történet, mint az előző kötetben volt, hiszen két szálon is fut a cselekmény, amely valamiképpen összetartozik. Gyanítom, hogy a jövőben lesz még ezzel a lezárással kapcsolatban visszatérő esemény, hiszen nem lett teljesen elvarrva a szál.
Láthatjuk, hogy Veron talpraesett, nem csak a megszokott, otthoni környezetében (amit hirtelen és fájdalmasan el kellett hagynia), hanem a nagyvárosban is megállja a helyét. Szinte pezseg, jót tesz neki a változás. De azért én reménykedem, hogy hamarosan hazatér, már csak egy valaki miatt is… :)

Kerülgettem, mint macska a forró kását. Dehát kilenc életem, egy halálom, csak beleugrottam. Aztán, ugye, beleestem. Mer' a kása finom, édes és ízes és laktató, és czukor, kakaó. Tejbe' dara(b). Ott látod a bajuszomon. Csomót meg keressen, aki a kákán is szokott. Nahát.
(Nesze neked, recenzió. ;)

Szóval szerettem, nagyon is! „Egy kis krimi, egy kis süti, egy kis századelős hangulat!” -milyen találó leírás ez!
Jobban is tetszett, mint A fekete zongora, valahogy a krimi része jobban egyben volt szerintem. A helyszínek pedig… :) Mindegyik személyes (és sorsfordító) emlékek miatt kedves (Budapest, Balatonfüred, Abbázia). Külön élmény volt a könyvet A budapesti úrinő magánéletével párhuzamosan olvasni, ráadásul a Leányrablás Budapesten után -lubickolok most ebben a korban! :) Egy dolgot nem értek, hogy történhet meg az spoiler egy olyan korban, amikor a jegyesek sem találkozhattak gardedám nélkül.. Most vagy nagyon átsiklottam felette vagy elmaradt az ezt övező felháborodás…
(Nehéz lesz várni egy évet, hogy ismét Marci szülihónapjában olvashassam tovabb Dávid Veron kalandjait!)

Rendesen bajban vagyok ezzel a könyvvel, mert amennyire tetszett és elvarázsolt az első része, most szinte képtelen voltam élvezni az egészet. Pedig ugyanazt kaptam, mint vártam: nagyon kellemes, békebeli hangulatot, gyönyörű helyszíneket a korabeli Budapesttel, Balatonfüreddel és Abbáziával, a Monarchia fürdőhelyével és egy egészen különleges gazemberrel, aki rendesen megdolgoztatta az összeállt kis amatőr nyomozócsapatot. Vagyis a mozgalmas történésekkel nem lett volna baj, de most a könyv stílusa nagyon nem esett jól. Rendkívül körülményesnek, cifrázottnak és túlírtnak éreztem. A címet sem értem, de az már részletkérdés.
Még nem mondok le a folytatásról, de biztosan pihentetem a dolgot.

Az elején kicsit nehezen razódtam bele, nem emlékeztem, hogy helyenként ilyen nyakatekerten fogalmaz az írónő. Majd azon kaptam magam, hogy alig várom, hogy megint kézbe vehessen, s pontosan a hangulata és a stílusa miatt. Jobban tetszett mint az első rész, bár nem tudnám megindokolni. Nem lehet unatkozni, folyamatosan zajlanak az események, melyek olykor egészen meglepőek. Ráadásul három helyszínre is elkalauzolt az írónő, s mindezt úgy, hogy szinte ott voltam én is személyesen. Annyira odafigyelt a részletekre, mintha akkor és ott élt volna, s mindenre pontosan emlékezne. A végére nagyon kikerekedett a történet, s bizony csavarokból sem volt hiány. Szinte beleszédültem.

Baráth Katalin Dávid Veron személyében egy szerethető, humoros, minden lében kanál, pimaszul okos és a társadalom által kijelölt helyére fittyet hányó karaktert hozott létre.
A sorozat első kötete A fekete zongora, de a könyvek külön-külön is olvashatóak, bár a sorrendet követve, azért élvezetesebbek. Egyedül az első regényből megismert szereplők hiányoztak ebből a kötetből.A történet egyáltalán nem sablonos, rengeteg csavaros fordulat és nem várt események sorozatán vezet végig. Egy kisgyermek elrablásával kezdődik, de nem fejeződik be ott, hogy meg is találják, sőt, csak ott veszi igazán kezdetét a történet. Magával ragadó és sodró lendületű.
Dávid Veronikát, és kedves barátnőjét, Marát is a szívembe zártam, és biztos vagyok benne, hogy az összes történetüket el fogom olvasni.

Hát én szeretek ilyeneket olvasni/pont ilyeneket szeretek olvasni nyáron, ld. http://moly.hu/karcok/91004
Tavaly Erdős Renée könyveit olvastam például, és bár száz éve Baráth Katalint ugyebár nem olvashattam volna, ámde mégis hozta azt a fílinget. Egy picit tényleg körülményes a fogalmazás helyenként, de egyrészt meg lehet szokni, másrészt meg lehet, hogy azért ilyen, mert így van benne az kis derűs irónia, ami nekem tetszik. Nem tudom.
Három képeslap: századelős Pest, Balatonfüred, Abbázia, utazás szárazon és vízen. Pont júliusra való olvasmány.

Dávid Veron meghódítja a székes fővárost!
Kalandos nyomozásban keveredik újfent: emberrablás, vallási őrület, szektaverzér, nemzetközi fegyverkereskedelem, útját késelés, pisztolypárbaj és hullák szegélyezik.

Nagyon más volt a hangulata, mint az első résznek, bevallom nekem hiányzott is a poros kis Ókanizsa. Kárpótolt viszont Mara karaktere, akit rögtön a szívembe zártam.
Két részből állt a könyv, az első felében Budapesten és a Balatonparton járunk Veronnal, Marával és Ferenccel egy elrabolt kisfiú nyomában, majd a főgonosz átvezetésével nemzetközi vizekre evezünk. Kicsit esetlen lett a két történetrész összefűzése, mindkettő kicsit kibontatlan maradt. Jobb lett volna, ha két külön könyvben van elmesélve a két cselekmény.

Továbbra is nagyon szeretem Baráth Katalin stlíusát, a pontos korrajzot, a fanyar humort és Veron karakterét. Járna az 5 csillag, ha nem olvastam volna már Ambrózy báró eseteit, ami mellett igencsak nehéz labdába rúgni.
Kíváncsian várom a folytatást!