A ​fekete zongora (Dávid Veron 1.) 394 csillagozás

Baráth Katalin: A fekete zongora Baráth Katalin: A fekete zongora Baráth Katalin: A fekete zongora

A ​Monarchia egyik alföldi városkájában járunk, az 1910-es években. Dávid Veronika, az emancipált, lassan vénlánynak számító eladókisasszony saját romantikus regényét írja a könyvesboltban, amikor a lábai elé zuhan a városka bolondja, Vili – késsel a hátában. Zsebében egy kitépett lap, rajta a hírhedt Ady-vers, A fekete zongora.
A békés kisváros élete fenekestül felfordul. Az ügybe szinte mindenki belekeveredik, a plébános, a pincérlány, a kőművesmester, a rabbi, a kéjnő, a zsidó kereskedő, de még az apáca is. Miközben ellátogatunk a korabeli Szegedre és Szabadkára, sőt, találkozunk magával Ady Endrével is, a hullák csak szaporodnak.
Vajon Veronikának és társainak sikerül rájönni, ki lehet az agyafúrt gyilkos? És hogy mi köze a rejtélyes Ady-versnek az áldozatokhoz? És Veronika szívéhez melyik férfit sodorják közelebb az események: hűséges gyermekkori barátját vagy a nyomozni érkező, sármos, éles eszű huszártisztet?
A 100 éves Nyugat és a 90 éve elhunyt Ady előtt… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2009

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2011
304 oldal · ISBN: 9786155438325
>!
Agave Könyvek, Budapest, 2010
304 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639868816
>!
Freund, 2009
274 oldal · ISBN: 9789630673365

Enciklopédia 4

Szereplők népszerűség szerint

Dávid Veronika


Kedvencelte 20

Most olvassa 15

Várólistára tette 255

Kívánságlistára tette 144

Kölcsönkérné 6


Kiemelt értékelések

>!
csgabi MP
Baráth Katalin: A fekete zongora

Nem emlékszem, hogy valaha életemben lett volna olyan könyv, ami sorozat része, és az első kötet után úgy éreztem volna, hogy „Igen, akarom a másodikat is, minél hamarabb”. Most pedig így érezem, és már be is kértem holnapra a sorozat második részét, és már várom a jövő hetet, amikor szabadságon leszek, pedig A türkizkék hegedű nem volt betervezve márciusra, és már megint el fogok csúszni a terveimmel.

Szeretem a századfordulót, nem is tudom elmondani, mennyire szeretem. És szeretem Adyt, a Nyugatot, szeretem azt az életstílust, azt az életformát. A nyugalmat. Mindent. És ezt kaptam most ettől a könyvtől. Nem vártam pörgő, véres krimit, inkább egy hangulatos bűnügyi történetet, amiben persze vannak gyilkosságok, de ettől sosem lesznek álmatlan éjszakáim.
Hangulatban számomra kicsit a Tüskevár és a Téli berek hangulatát hozta, bár van pár évtized a között a két időszak között, amikor a történetek játszódnak.

Veron olyan volt, amilyen, de hát milyen legyen egy fiatal lány, aki kilóg a kisváros lakosai közül önállóságával, vers- és irodalomszeretetével. Azt hiszem, akkor is spoiler.
Ahogyan pedig pároldalanként újra kellett gondolnom a gyanúsítottam személyét… Mindig az járt a fejemben, vajon az-e a gyilkos, akire az apró jelek folyton mutatnak, vagy az, akire nem gondolnék, Vagy egyikük sem, hanem egy harmadik, akire aztán tényleg nem gondolnék? Szerintem jól volt megírva, hangulatban számomra adta a századelőt. Olyan könnyed bűnügyi történet volt, amit olvasva kicsit úgy éreztem, mintha Agatha Christie egyik krimije lenne a kezemben, csak Baráth Katalin könyve plusz kortörténetet is adott kicsit.

>!
eme P
Baráth Katalin: A fekete zongora

Határozottan örülök a Dávid Veronnal való találkozásnak, és főként annak, hogy hősnőnk nemcsak a regényírás örömeiben, hanem gyilkossági ügyek nyomozásában is boldogan elmerül. Meg persze, mit tagadjam, jó volt kis ideig belakni a poros, függetlenségi hagyományához ragaszkodó, nyugalmas, vagy inkább annak tűnő Ókanizsát is. Szerettem a regény hangulatát, humorát, az Ady-szálat, a finoman elszórt irodalmi utalások mazsoláit, a századelő provinciájának miliőjét, Veront a maga nonkonformizmusával, korlátlan fantáziájával, a kellő magatartás és a veleszületett élénk kíváncsiság harcának prédájaként. (Bevallom, engem kissé lányregények hősnőire, elsősorban a képzelet tág tereiért rajongó Anne-re emlékeztetett, ahogy az egész történetet is átlengi az ifjúsági regények bája. Megjegyezném: azért egyáltalán nem habos-babosan.)
Maga a krimivonal nem volt annyira erős, mint amilyenre számítottam, mintha néhol kissé háttérbe is szorult volna, de remekül kötte össze az ókanizsai társadalom minden rétegét értelmiségiektől és gazdag vállalkozóktól Hátsó Bertáig, Az Ókanizsai Kéjnőig, Matics kocsmárostól Veritas nővérig, Timon atyától és Mihály kántortól Dujmovics főkapitányon át titokzatos huszár századosokig. Közben előítéletek, emberi gyarlóságok, de erények is fel-felvillannak, vadregényes ötletek születnek, a kisvárosi unalom foszladozni látszik, és tanúi lehettünk annak is, milyen harcokat kellett vívniuk annak idején az új idők új dalainak nemcsak a konzervatívabb közönség, de még a Polgári Modern Olvasókör kifinomult ízlésű tagságának megnyeréséért is.
Érdekes körkép, persze a műfaj határain belül maradva.
A lezárást viszont nem igazán értem, számomra zavaró módon megtöri a történet kerek egységét, hangulatát. Ettől függetlenül lesz még találkozásom Dávid Veronnal.

>!
Algernon +SP
Baráth Katalin: A fekete zongora

Mintha nyárutó lenne, én kint barkácsolnék a virágos gangon, dédnagymamám pedig ott ülne mellettem, a macska pedig citromlepkéket üldözne a féltve őrzött rózsabokrok között, a kutya lustán ropogtatná a ládából kilopkodott diószemeket.
Ő pedig rákezdene egy történetre, a századfordulóról. Arról a korról, amelynek tárgyai ott vannak a mindig elvarázsolt kastélynak tekintett házban, a százesztendősnél is régebbi lim-lomok, melyeket ma már senki nem használ. Mesélt nekem erről az időről. Talán Veronka is ott volt bennük, egy álmos kisváros, napok, amelyeknek vége szakadt.

Én pedig csak hallgatom a történetet, látom magam előtt az egészet, a világot, ami ittmarad nekem. Minden rájuk emlékeztet.

Kegyed még nem hallotta Dávid Veron históriáját? Akkor azonnal hagyja a csillogó kütyüket, főzzön egy csésze jóféle teát, üljön le a tornácra, és olvassa el. Hiszen holnap miről fogunk diskurálni a piacon?

2 hozzászólás
>!
Kuszma P
Baráth Katalin: A fekete zongora

A krimiket (azt hiszem) más szabályok alapján kell minősíteni, mint a szépirodalmi műfajokat, és amint ezt sikerült megértetnem magammal, nagyon jól csúszott ez a könyv is. A krimik ugyanis jórészt klisékből* épülnek fel, ezt mindenekelőtt illik elfogadni, csak ezután tudok olyan dolgokon élvezkedni, hogy milyen érzékenyen van megfestve az emancipált nő és a maradi kisváros egymásra hatása. (Itt érdekes lenne elmélázni azon, lehet-e bármilyen személyes tapasztalata ebben a kérdésben Baráth Katalinnak, amiből felépítette ezeket a szövegelemeket… de tulajdonképpen mindegy is.) A fekete zongora nem az a klasszikus hard-boiled, ezt talán mondani sem kell, inkább valamiféle miliő-krimi, amiben a történelmi háttér felvázolása nagyobb hangsúlyt kap, mint maga a bűnügyi szál. Ezzel nekem aztán tényleg semmi gondom nincs, pláne hogy Baráth láthatóan birtokában van az 1900-as évek megjelenítéséhez szükséges információknak, ráadásul azt is meg tudja állni, hogy (mint egy rossz tanárnő) szikkadt adathalmazt csináljon a meséből. Persze ez az Ókanizsa a maga műkedvelő, helyenként riasztóan amatőr detektívjeivel nem a Móricz-féle nyakig sáros rögvalóság, sokkal inkább Stars Hollow a Szívek szállodájából, és ezen a kedélyes hangulaton nagyon az se változtat, hogy időnként jól kinyiffantanak valakit. Talán éppen ezért tetszett. És persze mert szépen fel van építve a bűnügy, működnek a szereplők közötti kapcsolatok, nem szájbarágós, nem izzadságszagú, ráadásul magamtól megtaláltam az (egyik) kulcsot a könyvben a gyilkos személyéhez. Gratulálok, Kuszma. Ügyesen volt elhelyezve. Gratulálok, Baráth Katalin.

(A két bónusz novella igazi gyöngyszem!)

* Persze a krimikben a klisék ügyes felhasználásánál is fontosabb talán, hogy mikor mer az író eltérni tőlük, jól megvezetve az olvasót. De ezekről az eltérésekről egy értékelésben azért sem lehet beszélni, mert az kimeríti a spoilerezés fogalmát. Azt azért leszögezném, hogy Dávid Veron részvétele a nyomozati munkában egy olyan elem volt, ami egyrészt nagyon kellemesen meglepett, másrészt felettébb üde és eredeti ötlet.

4 hozzászólás
>!
moszat
Baráth Katalin: A fekete zongora

– Jaj Katinkám, már azt hittem egy detektív történetet hoz nekem, Sir Holmes óta ásítozom az efféléken.
– Ó, csak korrajzolgatok tisztelettel.
– Az most roppant divatos. Múltkor is itt voltak a Pintér gyerekek. Kossuth Lajos unokáját valami betyáros ágensnek képzelték. Meg az a zsurnaliszta fiatalember is. Valami Vilmos, vagy Zsigmond, talán Bálint. A rosseb emlékszik ezekre, főleg az én koromban.
– Már megbocsásson, de egyívásúak vagyunk.
– Jaj, nehogy sértésnek vegye drága Katinkám! A nő olyan, mint a lédús gyümölcs. Minél tovább éri az aranyló napsugár, annál zamatosabb. A férfiember lelke az idővel megkeseredik, kiváltképp, ha sokat olvas. Node, mesélje már el nekem, miért éppen Bácska?
– Leány éveim Magyarkanizsán töltöttem.
– Én is a Bácskából származom. Szegény jó édesapám panaszkodott mindig: a Bácska átka a jó földje. A paraszt tavasszal kisétál a szántóra, zsebéből elpotyog a mag és nincs más dolga, mint ősszel aratni. Higgye el nekem, nincs ott semmiféle ármány és cselszövés, nemhogy kultúra, csak tőke melléki guggolós bor és törkölypálinka. Ugyan meglehet, én egy másik korra emlékszem.
– Szóval nem nyerte el a tetszését?
– Ellenkezőleg! Ez a Miss Marple…
– Veronika! Dávid Veronika.
– Persze, persze… Az okulárém nélkül az orromig sem látok. Szóval a maga Veron kisasszonya számomra szívmelengető módon illegeti magát. A történet könnyű olasz habzóbor módjára csiklandozta fantáziám. Persze attól nem megy az ember a falnak, még három üveg után sem. Márpedig, ha iszom, én azt szeretem! Említettem már angyalom, hogy a gyökerem Bácskai?
No meg aztán kiskegyednél is hiányoltam a függeléket vagy lábjegyzetet, melyből tájékozódhat a becses olvasó, mely dolgok és események valósak, melyek sejthetőek és figyelmeztetés azokról, amelyek csak a szerző elméjének gyümölcsei. Tudja kedveském, meglehetősen eltöri az elbeszélés izgalmát, ha a kíváncsi olvasónak minduntalan a simogatós masinérián kell meggyőződnie a historikus utalásokról, már ha van olyan szemfüles, hogy észreveszi egyáltalán.
De megvallom magának, jómagam más történeteket kedvelek, csak azok manapság nem járnak az úri közönség kegyeiben. Régen minden jobb volt, mostanság ezt tartják, ezért viszik cukor módjára szépapáink kalandjait. Álmok égben járó hajókról, rendkívüli, elképzelhetetlen teremtményekről, a távoli jövő vagy sosem volt korok népéről. Én ezt szeretem igazán.
– Van olyan történetem is…
– Csak menjünk szépen sorjában! Először meglátjuk, hogyan zárja szívébe Veronikát az olvasóközönség.
– De vajon a rossz életű bértollnokok, önjelölt műértők, bugris esztéták, ők hogyan fogadják majd?
– Biztos vagyok benne, hogy Baráthsággal Katinka!

7 hozzászólás
>!
saribo P
Baráth Katalin: A fekete zongora

Remekül festi le az írónő egy bácskai kisváros intrikákkal, pletykákkal átszőtt életét. Egy kotnyeles, önérzetes, irodalomkedvelő ifjú hölgy a főszereplő (aki bár kétségkívül szimpatikus volt, de az Ő karakterét némiképp eltúlzottnak, tetteit néhol a helyzethez nem illőnek éreztem), aki önkéntes módon részt vállal a kisvárosban történt rejtélyes gyilkosságok felderítésében. A helyszín a nagyon szerethető délvidéki kisváros Ókanizsa, ahol nincsenek villanyvezetékek, telefonhálózat és aszfaltutak sem, a helyben élő dolgos nép „jelmondata”: Iparkodni és takarékoskodni. Megjelenik Bácska nemzetiségi sokszínűsége, tele van irodalmi utalásokkal, sőt ezek fontos részét képezik a nyomozásnak, egyszóval érdekes szereplők, érdekes helyszínek és érdekes történet.
Jól szórakoztam és az épületek, a város leírása kedvet csinált ahhoz, hogy egyik legközelebbi, határon túli barangolásunk helyszíne ez a vidék legyen. Jólesett ez a békebeli hangulat, amit egy, sőt több gyilkosság sem tudott elrontani.

>!
Oriente P
Baráth Katalin: A fekete zongora

A könyv leghatározottabb erőssége a századelő, pontosabban egyfajta békebeli-monarchiabeli kisvárosi miliő és hangulat hiteles megidézése, beleértve a társadalmi illetve etnikai-vallási feszültségeket is. A háttérvilág megalkotásában egyaránt érződik a szerző szakmai felkészültsége, a kutatómunka, és a személyes helyismeret és tapasztalat.

Maga a történet titokzatos bűntények és kinyomozásuk köré szerveződik, vagyis A fekete zongora egy bájos történelmi krimi – a zsáner kívánalmainak megfelelően élesen lekerekített karakterekkel, jól pattogó dialógusokkal, jól vizualizálható, sosem túl hosszú kamarajelenetek sorával, amelyeket Ókanizsa és környékének részletes bemutatása lazít fel és rendez szabályos regénybe. Sosem jártam a környéken, de sejtem milyen élvezetet okozhat azoknak akik ismerősek arrafelé – legalábbis abból kiindulva, milyen dobogó szívvel olvastam az Ady-felolvasásra igyekvő kis baráti társaság szegedi sétáját: akár egy időutazás. Pedig nem kötődöm érzelmileg Szegedhez, csak sokat jártam ott. A spoiler gyilkosságok halványan megidéztek egy közepes bonyolultságú Agatha Christie-féle bűnténysorozatot, de valahogy nem merültünk el az ok-okozatok mélyére, a bűnelkövetés pszichológiájába, így ez a szál egy kicsit lapos maradt. Érdekes módon a egyes mellékszálak spoiler nagyobb drámaisággal bírtak, mint maga a gyilkosságsorozat.

A nagyon kellemes, szelíden humoros, színes-plasztikus stílust (a szerző tényleg nagyon szereti a halmozott jelzőket) rendszeresen megakasztják ugyan a néhol kicsit túlgondolt körmondatok, amiknek ezért többször neki kell futni az alany és állítmány kibogozása végett, összességében mégis nagyon tetszett ez a formanyelv, inkább megmosolyogtatott és a legjobb értelemben szórakoztatott a cirkalmassága, mintsem hogy bosszantott volna.

A könyv végét viszont egyáltalán nem értettem.
A regény tulajdonképpen befejeződött a vasútállomáson, majd két fejezet következik még, amiről csak a könyvet befejezve és visszalapozva vettem észre, hogy nem számozott fejezetek, inkább odabiggyesztett novellák. Az egyik egy levélben idézett levél, ami se az előzményekhez, se az utána következő novellához nem kapcsolódik. A másik pedig, hát hogyan is fogalmazzak… ez a Poirot-s epizód szerintem kifejezetten kínos; feleslegesen kibillenti a könyvet végig megfontolt egyensúlyából. El is bizonytalanodtam, hogy ezek után kíváncsi vagyok-e hősnőnk budapesti kalandjaira… (ami a könyv háromnegyedénél még egyáltalán nem volt kérdés).

6 hozzászólás
>!
Véda MP
Baráth Katalin: A fekete zongora

Jajj Katalin drága, hát kiskegyed végre megmutatta, hogy igenis lehet a fehérnépnek nem trendi, nem „nőcis”, nem „csajos”, nem ultragagyi, de még csak nem is nyálcsöppentős mai regényt írni! Minden oldalát élveztem! A szereplők, a milliő…imádnivaló! És ahogy magácska a krimiből vitzet csinál, a komédiából pedig krimit! Ötcsillagos!

3 hozzászólás
>!
cippo IP
Baráth Katalin: A fekete zongora

Hogy mondjam, kalandregény. De nem úgy, hogy Tulipános Fanfan, vagy Monte Cristo grófja, hanem úgy, hogy minduntalan elkalandoztak fölötte a gondoltaim.
Nekem ez olyan keresett modorú. Olyan ahogy_azt_Móricka_elképzeli. Mondjuk, ezesetben ez akár rám is igaz lehet, a Mórickaság, úgy értem. Én legalábbis nem így gondolom a szecessziót. Meg nem így olvastam. Lehet, az én bajom.
Haragszom erre a könyvre, mert haragszom miatta magamra. Mert annyira szerettem volna szeretni.

24 hozzászólás
>!
Orsi_olvas
Baráth Katalin: A fekete zongora

Az a helyzet, hogy ha a Leányrablás Budapesten előtt olvastam volna, akkor biztos 5 csillagot adtam volna rá.
Mert kellemes, kalandos és korhű a történet, Veron kicsit kotnyeles, de nagyon szerethető karakter, aki bizony néha hibázik, butaságokat csinál, de alapvetően helyén van az esze és ráadásul irodalomrajongó.
Nagyon tetszett a könyv alapötlete, hogy a gyilkosságok egy Ady vers köré rendeződtek. A tettest nem találtam ki, de azért egy-két dologra magamtól is rájöttem. A spoiler már az elején se volt szimpatikus.
Már a fülszövegben felfigyeltem az AC áthallásra és nagyon nevettem mikor ez a szál a könyvben is megjelent.
Kíváncsi vagyok hogy boldogul Veron Budapesten és vajon mi lesz ifjúkori hódolójával? Alig várom a következő részt!


Népszerű idézetek

>!
tataijucc P

„Nocsak!” – jegyezte meg magában Veron, akinek még a legmeghittebb pillanatokhoz is akadt hozzáfűznivalója. – „Lehet, hogy engem most megcsókoltak?”

Harmadik rész, 3. fejezet

Kapcsolódó szócikkek: Dávid Veronika
5 hozzászólás
>!
fülcimpa

– Semmi sem teszi éleselméjűbbé az embert, mint az, ha el akar titkolni valamit – jegyezte meg. – Higgye el, tapasztalatból beszélek.

168. oldal, Freund Kiadó 2009

1 hozzászólás
>!
Miamona

„Többet kellene teniszezni, akkor lenne elegendő tüdőm a drámaisághoz”, gondolta.

16. oldal

>!
csgabi MP

Az asztalon két korsó kőbányai aranylott, tetején könnyű, vastag habkoronával. Dujmovics szertartásosan megvárta, amíg a pohár falán kicsapódott pára cseppé sűrűsödik, és ez a csepp komótosan lecsordul, egészen az asztal márványlapjáig. Abban a pillanatban megragadta a korsó fülét óriási kezével, és hosszan kortyolt a sörből.

165. oldal

Kapcsolódó szócikkek: sör
3 hozzászólás
>!
tündérrózsa P

Hátsó Berta neve egyszerre két jellemzőjére is utalt. Az egyik házának az Annaliget végén való elhelyezkedése volt. (A másikra úrilányok – köztük Veron – nem is mertek gondolni.)

1 hozzászólás
>!
Natasha

Fel nem foghatom, egyes férfiak miért olyan elbűvölőek a nap minden egyes percében, mások meg akkor se, amikor nagy szükségük lenne rá, és mindent megtesznek az érdekében. Biztos születés kérdése.

136. oldal (2010.)

>!
Miamona

Átsuhant a lány gondolatain, hogy a kellő magatartás ebben a pillanatban nyilvánvalóan az ájulás lenne. Abban legalábbis biztos volt, hogy Joséphine az ő helyzetében már régen a márványpadlón heverne, a márványnál is sápadtabb arcbőrrel, arisztokratikus öntudatlanságban.

13. oldal

>!
Ninácska P

… a harag meg a rosszindulat a sokszorosára növeli az ember erejét.

241. oldal

4 hozzászólás
>!
csgabi MP

– Nem tudom, ki pusztította el. Nem volt haragosa. Akit észre se vesznek, annak nem is lehet! – közölte szinte indulatosan.

39. oldal

3 hozzászólás
>!
clarisssa MP

A professzor titokzatos félmosollyal az arcán válaszolt, akár egy sztetoszkópos Mona Lisa.

78. oldal

1 hozzászólás

A sorozat következő kötete

Dávid Veron sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Edith Kneifl: Szép kastélyban szép halottak
Böszörményi Gyula: Nász és téboly
Filip Florian: Kisujjak
Frank Tallis: Gyilkos illúziók
Andrea Schacht: A kölni rejtély
Steven Saylor: Venus kezében
Robert Harris: Führer-nap
Dževad Karahasan: Keleti díván
Marek Krajewski: Halál Breslauban
R. Kelényi Angelika: A grófnő árnyékában