A ​borostyán hárfa (Dávid Veron 3.) 89% 173 csillagozás

A poros, provinciális bájtól ékes századfordulós bácskai Ókanizsa már lassan két éve hiányolja fájón önkéntes női detektívjét, Dávid Veront. A Nagyvendéglőben azt beszélik, hogy pumákat egzecíroz a Ligetben. Esetleg internacionál spionnő. Vagy mégis mozdonyt vezet a Budapest-Konstantinápoly vonalon? Gyere vissza Dávid Veron!
Hősnőnk diadalmas hazatérése szülővárosába azonban hamar keserűségbe és bánatba fordul, amikor hirtelen gyermekkori szerelme eljegyzésén találja magát, az első sokkot pedig követi az újabb, amikor az ifjú menyasszony gyilkosság áldozatául esik. Lehet, hogy még Veron is gyanúba keveredik? Miközben javában folyik a nyomozás a méregkeverő gyilkos után, a szórakozásra vágyókat a mozgókép csodája tartja bűvöletben, megnyitja kapuit az első mozi, hódít a kinematográfia művészete.
Hiába olvasom már a harmadik kötetet ebből a hangulatos, finom humorral átszőtt sorozatból, újra meg újra elbűvöl, hogy miként kel életre lapjain a jellegzetes alföldi kisváros. Fáradhatatlanul nyüzsög, zsibong, pletykára éhesen intrikál, őrzi régi hagyományait, de mohón csodálkozik rá minden újdonságra. Jéggel, faggyal dacolva egy szempillantás alatt ott találhatjuk magunkat a helyi lármás piacon, 1912 decemberében dideregve, hogy aztán egy narancshabos sütemény mellett átmelegedjünk a békebeli cukrászdában vagy a liliomtej szappant és színes svájci selymet áruló női divatáruházban.
Látszólag játszi könnyedséggel épül fel ez a világ, de végig ott éreztem mögötte a nagy háttértudást és gondos kutatómunkát, ami a legapróbb részleteket is tökéletesen a helyére rakta. Nagyon jól eltalált és magával ragadó a merész, szókimondó Dávid Veron karaktere is, egy nőalak két korszak határán, tele tudásszomjjal és modern önmegvalósítási vággyal, mégis készen arra, hogy mindezt összhangba hozza a korszellem diktálta klasszikus női szerepekkel. Természetesen a regény történelmi krimiként is kiválóan működik, a méreg alattomosan, többször öl, a gyilkos majdnem elmenekül, de végül győz a meglepő igazság.
Kíváncsian várom Az arany cimbalom címmel megjelent utolsó sorozatrészt, de jöhetne utána akár egy egész hangszer arzenál, hiszen nincs az a gonosz nagybőgő, trombita vagy üstdob, ami kifoghatna a mi Veronunkon.

Baráth Katalin könyvei varázslatosak, korhűek és mindig van benne valami plusz érdekesség. Ezúttal a hqzatérő Veron nagy „pofont” kap hazaérve és sajnáltam is szegényt… a lopáson kívül abszolút megértettem az érzéseit és cselekedeteit, még akkor is, ha nem mindig járt el szépen… emellett a filmek, mozik bevezetésébe nyertünk bepillantást. Ez egy jó könyv volt, szerettem:)
https://youtu.be/m_IOsqbbMc8

Nos hát, megérkeztünk a harmadik Veron-állomásra is. De még hogyan, amindenit nekije!
Először is: találkozunk régi kedves ismerőseinkkel, visszatértünk a már nagyon hiányolt miliőbe, a halvérű, még egy rendes verekedéshez is mulya bácskai parasztok változatlanul poros kisvárosába. De… ahol por van, ott fel is lehet azt kavarni, ugyebár. Például pár újdonsággal: egy-két új lakóval (Mosolygó grófék, Sáry testvérek), egy biószkóppal (pesti nevén mozi, az alsóbb néprétegek kedvelt gyülekezőhelye), melynek homlokzatát lant vagy hárfa (netán füstre akasztott kolbász?) díszíti büszkén, Apolló dicsőségére. Persze a porveréshez és -kavaráshoz nem feltétlenül szükséges bevándorló lakos, hiszen ott van Jovánka is (vagy épp nincs ott), olyannyira, hogy Dujmovics kapitány kénytelen lesz rendesen kiengedi basszusát. Ez pedig következményekkel jár, mégpedig Peiacu Traján, fügeimporttal foglalkozó, de továbbra is egyenruhában ágáló volt alkapitány, a város rendjének új, ideiglenesen kinevezett őre alakjában. Mondjam tovább? (Aki á-t mond, mondjon b-t is.)
Másodszor: két év után Veronunk úgy dönt, hogy hazatér. Bár a pesti áertól azért főleg külsőleg megváltozva (Schneider állomásfőnök neje, aki kíváncsian és pletykaéhesen lesi az érkező és távozó utasokat, alig ismer rá a kisasszonykára, persze nem csak ő), csöppet érettebben, veronságát mégis hamisítatlanul megőrizve bukkan fel a színen. Vagyis továbbra is megoldásra váró kihívásokra és Sherlock Holmes-szerepre éhesen.* Ezúttal elsősorban szerelmi ügyben próbál tiszta vizet önteni a pohárba (ha már úgyis lagzi végett látogatott haza), de az őt jól ismerő olvasók tudják, előbb-utóbb egyéb bonyodalmak fognak következni. Hát, következnek is rendesen, csak úgy kapkodja a fejét az olvasó, néha bele is szédül a csavarokba. Csupa sötét titok, szerelem, féltékenység, zsarolás, bonyolult, szövevényes kapcsolatok, rejtélyes halálok, mérgezések, Anjou-liliom és mésalliance, csak úgy pörög a cselekmény, főként a női szereplők körül, persze a középpontban a mi Veronunkkal. Márpedig, mint tudjuk, a nők veszélyesek és titokzatosak, egy asszonyról mindig mindent föltételezni kell (akár azt is, hogy némelyikük akár a miniszterelnökségig viheti, már ha valaha egyáltalán választójogot adnak nekük) – szóval ismét akad a városnak bőségesen borzongani- meg pletykálnivalója.
És nem utolsósorban: a krimiszál és szerelmi bonyodalmak utáni nyomozás mellett ezúttal is jó érzés elmerülni a vidéki századelő atmoszférájában. Az elbeszélő jó érzékkel adagolja a hozzávalókat, finoman, néha egy-egy apró utalással, máskor kissé részletesebben érinti a kor fontos kédéseit a női emancipációtól az antiszemitizmuson, a politikai erőviszonyok felvillantásán át a technikai vívmányok lassú térhódításáig. És hogy még kellemesebb legyen a hatás, az egész bőven meg van locsolva unik… bocsánat, komikummal (meg humorral és iróniával), mert bizony még Veronnak sem árt egy két kupica erős meg egy bögre forralt bor. Sőt.
Ja, ha nem lenne egyértelmű: tetszett. Jöhet a cimbalom.

* Hogy ez a Veron miket ki nem agyal, milyen kacifántos összefüggéseket nem teremt pletykák, hírek morzsáiból kalandra és nyomozásra szomjas agytekervényivel! Ha nincs ügy, akkor is kreál, bár azért néha jön egy-egy figyelmeztetés: mi, közönséges halandók, közönséges agyvelőnkkel csupáncsak Vadszán doktorok lehetünk. (Vagy mégsem?)

Hát kérem, hogy ez a Dávid Veron, ez milyen egy komisz, milyen egy… olvasnivaló nőszemély!
Mikor mán aggasztóan kevés jószagú lap maradt csak a hátsó fedlapig, egyszerre az a szörnyű gyanúm támadt, hogy ebbe az őrült ittapirosholapirosba, ami kerekedett ott a végefelé, végérvényesen és kibogozhatatlanul belekeveredtem. És hogy bizonyára kriminálisan felszínes és szűklátókörű lehetek, mert énnekem ennek a nyomozati anyagnak a lezárásához még túl sok a tisztázatlan körülmény, az oktalan okozat. Aztán mikor mán véresre rágtam a szájam szélét, hogy eh, de hát nem lehet ilyen bután befejezni egy könyvet, Baráth Katalin egyszerre virtuóz módon, hanyag eleganciával terít egy pazar, dávidveronos royalflöst. Napuffneki.
Mentségemre szóljon, sajnos én nem vagyok egy fékevesztett fantáziájú zsurnálhölgy, vagy internacionál spionnő.
Száz szónak is egy a vége: favorit.

Nagyon élvezetes olvasmány volt mind hangulatilag, mind a cselekmények terén. Kicsit darabosan haladtam vele időhiány miatt, ennek tudom be, hogy a végén kicsit lassabban estek le az összefüggések. Eddig ez a rész volt a legjobb a sorozatból.
Nagyon vártam, hogy Veron visszatérjen Ókanizsára és találkozzon Pistával, de nem gondoltam volna, hogy ilyen körülmények között fognak. Kíváncsian várom a folytatást.

Nagyon élveztem!
Még régebben olvastam az első két részt, nem is tudom miért hagytam abba. Remek korrajz, minden ízében megállja a helyét. A szereplők is tetszettek, Veron kissé mindenlében kanál viselkedése is kedves volt, néha kicsit szorított a szívem érte, na majd a következő rész remélem ebben is jeleskedni fog. A történet is teljességgel megfelelt az érzékeimnek. Furmányos volt. Az egész történet tetszetős, szórakoztató, és a kor nyelvezete is teljesen fogyasztható, bájos a kissé porosodónak tűnő Ókanizsával egyetemben.

Nehéz az értékelés, mivel szeretem a sorozatot – mégis, ahogy a második kötet, ez sem tetszett maradéktalanul.
A történet érdekes volt, és le is kötött volna, de úgy érzem, túl hossz lett a regény. Nem kellett volna ennyire elnyújtani, kicsit tömörebben nagyobb élményt nyújtott volna. Túl is lett bonyolítva – legalábbis számomra így érződött. Annak viszont nagyon örültem, hogy Veron visszatért Ókanizsára, szeretem ezt a kisvárost és lakóit. Az egész emberléptékű, barátságos, közvetlen. Igazi vidéki kisváros – a szó legjobb értelmében.
Kíváncsian várom, mi lesz a sorozat befejező kötetében. :-)

Mindenkori könnyűnyári olvasmányom (kicsit strandos is lett…), mely most sem okozott csalódást. A megfejtés picit talán túl túl bonyolultnak bizonyult strandolásban elfáradt agyvelőmnek (sejtem, mennyire sajnál most mindenki). Éljenek a kékharisnyák.

Ha Dávid Veron hazatér, történnie kell valaminek. Nem lehet, hogy ez a leányzó tétlenül ücsörögjön, és ne akadjon kombinálnivalója.
A bűnügy nélkül is rendben van a könyv. A szereplők jó irányba fejlődtek az első rész óta. Megtették a lépéseiket, míg Veron kisasszony Pesten ( és még ki tudja hol) mászkált. Az élet a nagyvendéglő körül forog, ahol mindenki megtudhat mindenkiről mindent, még azt is, amit nem szeretne. Közben alakultak új helyek, ahová el lehet járni. És továbbra sincs elfogadva, ha valaki más, mint a többiek.
Kellemes nyári olvasmány. Egy olyan sorozat, amit tovább akarok olvasni.

Dávid Veron hosszú idő után visszatér szülővárosába, Ókanizsára. Sejteni lehet, hogy most is belekeveredik egy kis nyomozásba. Eléggé unalmasan indult számomra a könyv, de sajnos ez a későbbiekben sem változott. Valahogyan eléggé csapongóra, kacifántosra sikeredett a történet, sok felesleges dolog került bele, ami csak az oldalszámot növeli. Sokkal élvezhetőbb lett volna, ha ezek kimaradtak volna a történetből. Örülök, hogy a végén Veron ismét megtalálta a közös hangot Pistával. Azért adok még egy esélyt Dávid Veronikának, kíváncsi vagyok, mibe csöppen bele legközelebb.