Élt ​harminchárom évet 86% 24 csillagozás

Nem is ismertük/jük Paál László-t, mi magyarok…mivel az 1800-as évek végén született és meg is halt. A mai Románia területéről származó – akkor még magyar királyság volt – festőművész. Nem tudott feltörni, hiába ment Bécsbe tanulni, később franciaországban élt, alkotott. Nem szeretett portrét festeni, ő mindig a természetet alkotta meg művein. Nagy barátja volt Munkácsy Mihálynak! Nagyon szerették egymást, Munkácsy mindig segítette barátját anyagilag, időnként belefestett embereket a képeibe, ezen sokat veszekedtek.
Keserű a művészsors, főként, ha nem ismerik el…ebből nem lehet megélni, csak az igazán szerencséseknek adatott meg.
Tragikus végkifejlet, ismét egy megindító, elgondolkodtató – milyen kis porszemek vagyunk, az életünk, csak egy mini epizód – életrajzi regény.
Festészet szeretetem ismét új képekkel gazdagodott :)

A magas, jó kiállású, remek humorú, kellemes modorú fiatalember az estélyek állandó meghívottjai közt szerepelt. Sokszor nem tudta felhőtlenül élvezni, hol a felszín alatt rátörő egyedüllét, hol betegségéből adódó rosszullétei miatt.
Nem hordozta az élet a tenyerén Paál Lászlót. Belső magánya, a művészi elhivatottság (szinte) végig elkísérte. Saját útján haladt, nem fogadta jól a kritikákat még akkor sem, ha építő jellegűek voltak. Igazán az erdőkben érezte jól magát, akár festett, vagy csak éppen kószált a természetben. A fák voltak az igazi barátai: a vadgesztenye, a boglárfa, a vörös vérbükk, a nyírfa, a juharfa, a tölgy, topolya és a hársfa. Kevés adatott meg neki a sikerből, a boldogságból és az életből is. A képekben fennmaradt, ami ő maga volt. Belefestette félelmét, fájdalmát és gyötrelmeit.
A fái túlélték, hírnévvel ajándékozva meg őt – ha kissé megkésve is.

Munkácsy Mihály élettörténetében olvastam először Paál Lászlóról.
Nagyon fiatalon meghalt. Egyik legnagyobb tájképfestőnk.

Szomorú…:(

Egy antikváriumi vásárlásgyűjtésem botlottam bele véletlen kavarodásból ebbe a könyve. Úgy éreztem, szükséges az önképzést a festészetet illetően, hiszen bár nagy rajongója vagyok (főképp a tájképfestészetet kiemelve, de mástól se fordulok el), tudásom igen szegényes a magamhoz elvárthoz képest.

Szerencsétlen Paál Lászlóról előtte életemben nem hallottam, szégyenem, viszont a kortársakról annál is inkább. Olyan nevek találatán mint Szinyei Merse Pál, Zichy Mihály, Böhm Pál vagy az örök visszatérő Munkácsy az alkotások ismertebb részlege rögtön felkavarodott egy bizonyítási sorozat gyanánt, és ezen jelenség még kíváncsibbá tett a Művész úr kapcsán.

Kár tagadni, Paál László élete tragikus: tragikusan sújtott, tragikusan megejtett, tragikusan elmetszett. Nincs is megfelelőbb szó rá, amely a zseni meg nem értését illetve megérdemeletlen ignorálását kellő pontosággal kifejezhetné. Kiváló festő volt, szenvedéllyel és megértéssel alkotó, belekeverve gyakran képei rétegeibe az elfogadhatatlan keserűséget, az állandó önmarcangolást. Ezen egyediséget nem sikerült megérteni, hát hagyták is elsorvadni, mint ahogyan nem egy kiemelkedő művésszel történt a kibontakozás óta.

Ezen fajta állandó küzdést, a sikerek nélkülözését és az abból egyre sajdító fájdalmat, én mint művész, tökéletesen megértettem, mint tapasztalatból, mint realista jövőgyanítás gyakorlás során. Számomra is, majdhogynem egy elkeseredett háború azon kapkodás, hogy a művészetem értékelve legyen megfelelő mód az emberek által, hogy ne mindig lessem hetekig, hónapokig, mikor fog végre valaki rábagózni arra, amin hónapokig dolgoztam vagy majd megkergüljek, mert véletlenül valaki megérette miről írok, utána pedig lelkesüljek fel egy későbbi látatlan csalódásra. Valahol ő is ebben a körben vergődött, igyekezett, néha eladott, de legtöbbjében úgy tettek, mintha nem is létezne. Mert nem értették, mert a tájképfestészetben a hasznos látták tisztán, nem pedig a tehetséget és a lelket. Ezért kellett sanyarúságban tegődnie és úgy megérni az életét, ahogyan nem érdemelte meg: egyszerű megalázásban, vállalható jövő nélkül. Valahogy pedig, ez a tendencia, még 150 év után is, főképp az irodalomban, él és vígan terjed mint valami pestis…

Mint életrajzi könyv, kiválóan elszórakoztat, olvastatja magát, s igazán közel hozza az emberhez a korban gyalázatba vert zsenit. Az olykori lírai szerkesztésű mondatok és kifontorlások kiválóan vegyülnek az élet szimpla fogalmazott világával: találkozik a művészet és maga az ember, amely mögötte van, műveli és életben tartja. Barát Endre kiváló fogalmazással gyönyörködtet és feledtet, vitathatatlan, és éppen ezen gyakorlottság által vagyok kíváncsi a további könyveire is.

Összeségében, ezen életrajzi könyv, bármennyire regénybe fogalmazott, nemcsak megismeréshez kiváló, mint festészet és mint kor gyanánt, hanem belepillantgatni egy olyan művész életébe, akit szinte kitaszított Európa rétegzettsége, pusztán azért mert több szeretettel volt az erdő és a festék egyedi játéka iránt, mint a követendőség zárt szabályai iránt.

Megjegyzés: Nagyon tetszett amiért nem egy festménye bekerült a könyvbe, viszont zavart, hogy a szám igen csekély volt, illetve egészen random mód elhelyezkedő az időbeliség kapcsán. Több fontosabb festmény is előkerült az életéből, melyek olykor vagy előbb kerültek ki vagy nem is láthattam őket, aztán kereshettem magam, ahogy tetszett. De mint mondtam, ennek ellenére is, ez egy kiváló könyv és még akkor is megérné a pénzt, ha többszöröst könyörögnének érte.

Blogomon:
https://leninova1997.blogspot.com/2021/10/barat-endre-e…

A Munkácsy életrajz után olvastam el ezt a könyvet, és jó volt újból találkozni azokkal a történetekkel, amiket a Munkácsy életrajzban már megismertem, csak ezúttal a másik nézőpontból szemlélve. Én nagyon szeretem Paál László festményeit és így különösen tetszett, hogy beletekinthetek a festő egyáltalán nem könnyű életébe. A regény rövid, de magával ragadó, akárcsak a főszereplő élete volt a valóságban.

Szerettem.