Barack Obama első memoárkötete mintha folytatása lenne a nemrég befejezett „Az amerikai nép története” című kötetnek – pedig a kettő kiadása között több, mint 20 év van. Folytatás, mert szinte ott kezdi, ahol Paul Johnson abbahagyja, hiszen Obama szinte akkor kezdi politikai pályafutását.
A hawai Honoluluban született Barack, aki jogász és „közösségszervező”, 1996-ban kerül be Illinois állam szenátusába – az említett kötetet 1997-ban adták ki. Obama már az első oldalakon nagyon őszinte hangvételt út meg, és gyakran önkritikus magával, illetve bizonyos cselekedeteivel szemben. Nagy szónak tartja, hogy 2004-ben egyetlen afroamerikaiként került a szenátusba, ahol újoncként inkább az igásló, mint a parádés ló szerepét akarta eljátszani. Ugyanakkor már szenátori éveinek elején nagy dolgok foglalkoztatták, a nukleáris leszerelés, az amerikai csapatok Irakból való kivonulása. És akkor még jött a Katrina hurrikán, ami eszébe juttatta az „elfelejtett embereket”, és az „elfelejtett hangokat” – és valószínűleg már akkor eldöntötte, hogy ezekért a célokért ő elnökként tud a legtöbbet tenni – és már 2 évvel később bejelentette, hogy indulni fog az elnökválasztáson!
A könyvben azonban addig még el kell olvasni pár száz oldalt, Obama beszéde is, írása is, járása is lassú (ezt a lányai és saját maga is állítják). Ugyanakkor érdekes, helyenként humoros, vannak történetek családjáról, munkatársairól, barátairól.
Az elnökjelölti kampányról nagyon részletes és hosszú leírást olvashatunk, ami igazából tele van sztorikkal – miután a belső töprengések és a tanácsadói, családi egyeztetések oda vezettek, hogy bejelentette az indulást. Ezt számos idézet is alátámasztja.
Az első jelölőgyűlésen, az iowain szerzett 8-pontos győzelem okait és következményeit elemezve kiderült, hogy állt szemben egymással Obama és Hillary Clinton – és majd megtudjuk, hova fognak jutni. New Hampshire, Nevada és a Szuperkedd! Dél-Karolina és a Kennedy-család támogatása. Wright tiszteletes és beszéd a faji kérdésről. A kampánystáb dicsérete. A demokrata elnökjelöltség. Továbbra is nyíltság jellemzi a szöveget, időnként kételyek is felvillannak. De a határozott, változást akaró és meggyőző Obama is megjelenik. Megtudjuk, miért nem lett Hillary az alelnökjelölt és miért lett Joe Biden! („Világos feladatok nélküli, Nyugati Szárnyban kóborló volt elnök lett volna a Fehér Házban”).
A másodrendű jelzálog-piac bukásának és a gazdasági válság kitörésének hatása Amerikára és Obama megválasztására. A TARP-törvény, John McCain és az első elnökjelölti vita.
2008 november: Amerika történelmet ír!
A következő fejezet a kormányzás első napjairól, a Fehér Ház-ba való beköltözésről, a személyzetről, a kormányalakítás nehézségeiről szól. Nem volt egyszerű dolga Obamának, a szenátus republikánus része már az elején sem támogatta – és ez később még fokozódott. Obama őszintén ír ezekről a problémákról – és kicsit dühösen. Ahol viszont elég részletesen azt elemzi, hogy konkrétan milyen intézkedésekkel igyekeztek helyreállítani az ingatlanpiacot, illetve a pénzintézeteket, az a rész oldalakon keresztül kicsit unalmas – bár elismerem, hogy ilyen szövegbe nehéz lenne vidám pillanatokat beszúrni. (Még a legvidámabb Obama őszintesége volt, amikor elismerte: a válság megoldását segítő intézkedések közepette előfordult olyan „elcseszett helyzet”, amin csak egy ital és egy cigaretta segíthetett neki).
Obama, mint főparancsnok – Irak és Afganisztán. Külpolitikai kérdések, és világgazdasági válság, az első G20. Obama és a BRICS-országok, Obama és Medvegyev, Michelle és a királynő – ez egy vidám rész a könyvben. Olvashatunk a prágai tavasz emlékeiről, majd találkozhatunk Phillips kapitánnyal is. (Erősen él bennem a gyanú, hogy Obama tartott egy naplóírót, mert a történeteket annyira összeszedetten, időrendben és a részleteket is bemutatva írja le, hogy ez nem csak egy egyszerű „memoár”). Aztán elmegyünk Szaud-Arábiába és Egyiptomba, majd megemlékezünk a normandiai partraszállásról is, mindezt persze Obama társaságában. Azt is megtudjuk, hogy az amerikai tisztviselőknek mennyire nem szabad ajándékot elfogadni, és hogy mi érdekelte az elnököt a szaúdi király 12 felesége hallatán
Ted Kennedy, az egészségügyi reform és Obama önbizalom-túltengése, meg a virslikészítés! A reform elfogadtatásának problémái, benne a H1N1 vírussal. Feketék és rendőrök – „Sörcsúcs” a Fehér Házban. Az Obamacare és a Tea Party. A valódi Obamacare bukása és egy szenátorválasztás Massachusetts-ben. (Ez egy érdekes történet, és Obama elég sokat is ír róla, az olvasó pedig bepillantást nyer az amerikai szenátus és képviselőház hatalmi és szavazási játszmáiba). A csonka törvény miért jobb, mint a semmilyen? És miért imádta Obama Nancy Pelosit (a képviselőház demokrata elnökét) és az apácákat? (Ezt elolvashatjuk ebben a fejezetben).
Az iraki és az afganisztáni háború és a Nobel-békedíj. Alapos külpolitikai helyzetértékelést ad Irán, Afganisztán és Oroszország vonatkozásában, majd bemutatja látogatását Oroszországban, Medvegyevvel és Putyinnal folytatott tárgyalásait.
Megismerjük Obama véleményét az ENSZ-ről. Közben foglalkozik az USA és Kína kapcsolatával, a pekingi látogatással, a „pivot to Asia” jelszóval. Majd áttérünk a környezetvédelemre, és a koppenhágai klímacsúcsra, ami Obama szalagavatója és egy gengszterjátszma is egyben.
Jön 2010, a TARP törvény utóhatásai, a görög hitelválság, közben otthoni életképek a Fehér Házból, kosárlabda és koncertek (Jennifer Lopez, Bob Dylan és társaik). Teljesen őszinte, közvetlen szöveg, tényleg, mintha egy naplót olvasnék.
Majd a Wall Street-i reform a fő téma, de problémák vannak a szövetségi szabályozások szenátusi elfogadtatásával. (Elég sok egyébként is a probléma a szenátussal, még a demokrata szenátorokkal is – főleg, ha mindenki lobbizni akar valamiért a saját területén – „megszavazom, de én is kérek valamit!” – Tényleg ENNYIRE ilyen az amerikai demokrácia?? Emiatt Obama elég sokszor dühös, de ő csak az „elnök”.)
Jött viszont a Deepwater Horizon olajfúrótorony katasztrófája, ami Amerikában minden mást háttérbe szorított (2010 áprilisban járunk „még csak”). Persze, az elnöknek párhuzamosan folyton több dologgal kellett foglalkozni, mert még működött az Al-Kaida, ott volt a görög válság, a földrengés Haitin, a START ratifikáció. Szóval, unatkozni nem volt ideje, még úgy sem, hogy elképesztő méretű stábbal és szakértőkkel dolgozhatott együtt.
Persze, az olajömlés sok mindent felülírt, ahogy Obama fogalmaz. Csak azt nem igazán értem, ha most a könyvében őszinte, miért nem mondott többet annak idején az okokról, a környezetvédelmi szabályozást elutasító vagy feleslegesnek tartó hivatalnokokról, vagy a tényleges felelősökről? Tényleg úgy gondolta, hogy neki magának kell mindent megoldania?
Miután ezzel „végeztek”, jött a Stan McChrystal-cikk az afgán háborúról, majd a 2010-es félidős választások következtek volna, ám erre még a Gitmo-ügy is nagy hatást gyakorolt, azaz a guantanamoi börtön és foglyainak problémaköre. spoiler
Az elnök által sikeresnek gondolt közel két év ellenére a demokraták 63 helyett vesztettek a félidős képviselőházi választásokon, ez majdnem rekordvereség volt. Obama pedig elismerte, hogy túl optimista volt. Tényleg más nézőpontból nézte Amerikát és a választókat!
Év vége előtt azért sikerült elfogadtatnia pár javaslatát – valóban kész volt sok kompromisszumra – amit szerintem sem a választói, sem az ellenzék nem díjazott kellőképpen – más-más szempontból persze. Ezek közt volt az LMBTQ törvény visszavonása (a „Ne kérdezd, ne mondd!”), de a DREAM (bevándorlási) törvény nem ment át. Majd jött 2011 és az arab tavasz!
A palesztin-izraeli konfliktus történetének elemzése, majd a sikertelen tárgyalások bemutatása után a volt elnök elmeséli, hogy az USA mennyire befolyásolta az észak-afrikai országok mozgalmait, Mubarak lemondását, sőt Kadhafi eltávolítását is Obamának köszönhetjük. (Vajon jól tette? Ezzel kezdődhetett a migránskérdés Európában)
Latin-amerikai körút és bombázás Líbiában – változatos elnöki programok
Otthon 2011-ben az újabb ciklusra történő bejelentkezés lenne a lényeg, de más emberek kezdték elvinni a show-t – megjelenik Trump (aki rögtön megkérdőjelezi Obama születési bizonyítványát), és megtalálják Oszama bin Ládent is!
És itt ér véget az elnöki memoár, 2011. májusában, amikor az Al-Kaida vezérét pakisztáni búvóhelyén egy SEAL-kommandó semlegesíti.
Mennyi minden lehet még Obama tarsolyában, ha az elnökségéből még hátravan kb. 5,5 év, és az eddigi események is megtöltenek több, mint 700 oldalt! Persze, a köszönetnyilvánításokból kiderül, hogy milyen sokan segítettek neki – de megérte. A könyv tartalmas, őszinte, betekintést nyújt az amerikai kongresszus munkájába és az elnök lelkivilágába. Még ha vannak is olyan esetek, amikor egyik-másik elnöki döntés vagy intézkedés nem volt annyira szimpatikus, vagy magam is kritizáltam a túlzott kompromisszumkészséget, azt nem lehet eltagadni tőle, hogy csak jót akart Amerikának. A könyv pedig leírja, hogy hogyan.
Ajánlom az életrajzok, az amerikai élet és politika, a XXI. századi történelem iránt érdeklődőknek. Lehet, hogy néha kicsit unalmasnak tűnik, és helyenként aprólékos, de ezt feledteti az a hit és lelkesedés, ahogy Obama a népét szolgálta.
(A memoárt számos fotó illusztrálja, valamint részletes név- és tárgymutató egészíti ki.)