Elöljáróban leszögezném, hogy Barabási Albert László annyira olvasmányosan, annyira sodró lelkesedéssel ír, hogy Frei Tamás ezt látva üveges szemmel dobálja a kandallóba 2016 című könyvének kéziratlapjait. Másrészt viszont Barabási Albert László könyve tudományos szövegként komolytalan. Amikor a nebraskai fegyverkiállításról egy 1514-es bíborosi konklávéra ugrik, majd onnan 1917-be, ahol egy meteorológust szemrevételez, onnan pedig Bangladesbe, és így tovább, az engem arra emlékeztet, ahogy a bűvész felzavarja a színpadra a bögyös bikinis asszisztenseit, így terelve el arról a figyelmünket, hogy közben a háttérben épp egy nyulat tömköd bele a cilinderébe. Persze lehetséges, hogy szó sincs átverésről – de maga a szándék, hogy mintha el akarná terelni a figyelmemet, már gyanakvást kelt. Hiszen ha nem kéne trükköznie, akkor nem trükközne, ha lenne mondanivalója, akkor elmondaná – ezzel szemben csak pörög ide-oda, néha pedig elidőz totálisan lényegtelennek tűnő részeknél (mint amilyen a nagyszebeni kutatás egy latin nyelvű levél után), és még a könyv felénél sem hajlandó kibökni, hogy voltaképpen mi hogy jön ide. (Megjegyzem, később is alig-alig.) Fejtegetései totálisan olyanok, mint az épp általa említett örvénylő folyadékban lebegő apró részecskék: „hatalmas ugrásokat tesznek, azok között pedig idegesítően szöszmötölnek.” Szóval: ez egy diffúz könyv.
Vegyük például ezt a Székely „Dózsa” György szálat. Tulajdonképpen a könyv felét kiteszi, de vesszek meg, ha valaki meg tudja nekem indokolni ennek szükségességét. Persze nagyon jó kis Dózsa-értekezés ez, csak az a baj vele (az indokolatlanságán túl), hogy történelmi tanulmánynak bajosan vehető. Lehet, hogy szőrszálhasogató vagyok, de ha olyat olvasok egy szakmunkában, hogy Bakócz Tamásnak „forogni kezdett a gyomra”, akkor kicsit elkedvetlenedem. Majd ha a Szent Péter bazilikában talált verejtékmaradványok izotópos vizsgálatából kiderül, hogy 1.) a verejtékcsepp Bakócz Tamáshoz tartozik 2.) a verejtékcsepp kémiai összetétele arra utal, hogy Bakócz ideges volt – na, akkor majd mondhat ilyet. Amúgy meg csak mellébeszélés. Blöff. Egyébként is az egész Dózsa-ügy olybá tűnik nekem, mintha Barabási álma lett volna írni egy történelmi regényt. Van itt párviadal, csodás események, kitágult orrlyukakkal vágtató paripák, de még Eötvös Magyarország 1514-ben című könyvéből is átvesz egy monológot (történelmi erejű bizonyíték! muhaha!). Ami szép meg jó, és ismétlem: élvezet volt olvasni, de biztos, hogy ide való?
Amúgy Barabási a következő nagyívű ígérettel nyitja e könyvet: http://moly.hu/idezetek/31762 Az a problémám ezzel, hogy Barabási innentől kezdve mintha következetesen összemosná az emberi cselekedetek statisztikai megjósolhatóságának tényét az én egyéni spontaneitásommal – ami azért egészen más tészta. Arra gyanakszom, hogy írónk a varázsló szerepében akar tetszelegni, holott „csak” tudós. Az is szép szakma, üzenem neki innen a boltból, tessék vele megelégedni. Mert maga az elmélet, az nem tagadom, káprázatos lehetőségeket rejt magában: a hálózatok tudományát kiterjeszteni az emberi viselkedés magyarázatára. Hiszen valóban, a műholdak korában az emberek mozgásáról már annyi adat gyűlt össze, hogy csak legyen, aki győzi feldolgozni, és az is tuti, hogy ezekből a feldolgozott adatokból nagyon érdekes következtetéseket lehet majd (ismétlem: majd!) levonni. De ez nem mágia – csak kreatív adatfeldolgozás. Vagy ahogy Barabási definiálja: humán dinamika. Ami viszont e könyv alapján nem tudománynak tűnik, csupán egy tudomány ígéretének. (Ami persze szintúgy nem kevés.)
Másrészt itt vannak ugye ezek a fránya villanások – azok az előre kiszámíthatatlan szabálytól való eltérések, amelyek torzítják a statisztikai adatokat, megnehezítve ezzel azok feldolgozását. Mivel Barabási címül is őket választotta, némi joggal reméltem, hogy mond majd róluk valamit – akár azt, hogyan lehet előre jelezni őket. (Na, ez valóban a humán dinamika Szent Grálja lett volna.) Ezzel szemben az író elköveti azt a bravúrt, hogy háromszáz oldalon keresztül alig ejt róluk egy tiszta szót – még definiálni sem képes őket rendesen. Amit velük kapcsolatban felhoz, az egy rakás analógia: hogy mintha villanások lennének felfedezhetők a majmok, az albatroszok, a bankjegyek, meg még ki tudja mik mozgásában is – ami tök jó, tök érdekes, de egy analógia még nem tudományos bizonyíték, pláne ha ilyen kevéssé meggyőző. Merthogy így oldalog be a Dózsa-féle parasztfelkelés is a sztoriba: mint történelmi analógia. Hiszen az is milyen kiszámíthatatlan volt. Legalább ennyire kiszámíthatatlan volt persze az is, hogy édesapám bejelentette, holnap nálunk alszik, mégsem írok róla százötven oldalt. Ráadásul nevetségesnek találom, hogy konkrétan prófétát csinál egy Telegdi nevű nemesből, csak mert megjósolta előre az eseményeket. Még ilyet! Kitalálta, hogy ha felfegyverzik a parasztokat, akkor azok esetleg fölkoncolnak pár nemest! Orákulum volt a csávó! Én meg ezennel megjósolom, hogy ha adok egy filcet Kornél fiam kezébe, akkor összefirkálja a falat. Hihetetlen, mi?
Minden tiszteletem Barabási lendületének és intelligenciájának. Biztos vagyok benne, hogy ebből a témából lehengerlő egyórás előadást tud összeállítani – de ez így egy habos-babos izé. Tulajdonképpen annyi a slusszpoénja, hogy Karl Popper „Állításával ellentétben nincs rá szilárd bizonyíték, hogy a társadalmi rendszereket nem lehet előre jelezni.” (281. oldal) Értjük: az a konklúzió, hogy nem bizonyíthatjuk, hogy nem lehet. Igaz, azt sem tudjuk bizonyítani, hogy lehet. Na, ezért érdemes volt megírni ezt a könyvet… Összességében: tudományos munkának 1 csillag, viszont ha valamiféle Pynchon-féle posztmodern regénynek tekintem, akkor 5. Így jön ki a 3.