A ​legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról 94% 101 csillagozás

– Ti mind nárcisztikusak vagytok!
– Mi mind nárcisztikusak vagyuuuunk!
– Neeem, én neeem!
– ???
– Én jobb ember vagyok, mint egy nárcisztikus. Meg persze szebb is. Na. Én ugye, ugye, mindent mindig csak másokért teszek. Sőt, én jobban tudom, nekik mi lenne a jó, és megteszem, akár helyettük is. Ők nem tudják, kisbuták. De ééén, én megmentem őket, mert én tudom, hogyan lehet őket boldoggá tenni. Csak én tudom. Én lehet, hogy közben szenvedek, sőt, egész biztos, hogy szenvedek, hiszen én annyira anti-nárcisztikus vagyok, hogy ezt is elfogadom, hogy az én sorsom a szenvedés, de a lényeg, hogy a többieket boldoggá tegyem. Sőt, meg-ment-sem! Erre ugyebár csak én vagyok képes, nyilvánvaló, nem?
És mi a hála, mi a hála? Engem mindenki csak bánt. Az a sok nárcisztikus. Áldozat vagyok, örök áldozat, kizsákmányolnak, kizsigerelnek, azt az áldott jó lelkem, na, nem csoda, én is kihasználnám magam, ha nárcisztikus lennék, tiszta sor.
Hogy ezek után elkövetek itt-ott egy-két, hát na, megkérdőjelezhető dolgot? De hát nekem az jár. Ezek után. Meg amúgy is. Én jó ember vagyok, tehát nekem az jár. Mert ugye én nem gonoszságból csinálom. Mások abból csinálják, de én nem. Nekem egyszerűen jár. Hogy esetleg az másoknak rossz? Jajj, könyörgöm, nekem rossz, nem értitek? Én vagyok az áldozat, még egyszer mondom.
Meg amúgy is, mások talán jobban tudják? Jajj, dehogy tudják. Olyan kis aranyosak, azt gondolják, jobban tudják, de hát bődületes baromságokat gondolnak. Még mondják is nekem a kis dolgaikat. Annyira nevetségesek. Hogy gondolhatnak ekkora hülyeségeket, komolyan? Én ezt már óvodában tudtam. Különben is hagyjanak már békén, azt hiszik, van rájuk időm? Az én dolgaim sokkal fontosabbak, az én életem sokkal fontosabb. Hiszen én jó ember vagyok. Az én problémáim igazi problémák. A többiek problémáját úgyis én tudom csak megoldani. Bezzeg az enyémeket! Azt senki. Pedig én annyira jó ember vagyok, nem érdemlem ezt…

Nem szeretnék nagy szavakat használni, mert annyira olcsó lenne azt írni, hogy ez a könyv az egész életemet átírta. De ha egyszer így van…!
Óriási dolog, hogy végre a köztudatba került és ennyi szakember foglalkozik a narcisztikus személyiségzavarral, élükön Bánki Györggyel, akinek nem lehetek elég hálás, hogy segített megérteni mindazt, amitől egész életemben szenvedtem spoiler, és ami miatt évtizedekig azt hittem, én vagyok a hibás, én látom rosszul. Nem mintha először hallottam volna a betegségről, de mégis, ez a könyv többet nyújtott, mint bármilyen terápia, amin részt vettem, vagy bármilyen előadás, amit meghallgattam a témában.
Sokat tépelődtem, mennyiben helyes így kiadni magamat egy internetes könyves oldalon, de számomra ez az olvasás felért egy tisztító kúrával, egyszeriben minden a helyére került, így ennek ez is része lesz. Sokkoló volt magamra ismerni, mint áldozat, aki egy narcisztikus bűvkörébe került formálódó személyiségként, majd felnőtt fejjel ismét. Most pedig azt érzem, mintha eltávolítottak volna belőlem valami rosszindulatú daganatot, amitől most jobban vagyok, de azért figyelnem kell, ki ne újuljon.
A könyv 400 sűrűn szedett oldal, az NPD-t minden szögből megmutatja, de nem ám a száraz, érfelvágós módon, hanem úgy, hogy laikusok számára is érthető legyen, a tragikus téma dacára időnként kitört belőlem a nevetés Bánki doktor úr sziporkázó humorát olvasva. A betegség tünetegyüttesének leírásán túl elgondolkodtató leckéket kapunk a történelem patológiásabb fejezeteiből, megspékelve a jelen kül-és belpolitikai helyzet pszichiátriai elemzésével. Gyakorlatilag az egész könyv kiidézhető részekből áll, de figyelőimnek megkegyelmeztem és csak a legeslegjobbakat (illetve amiket még más nem írt ki) vittem fel az idézetek közé.
A könyv legutolsó részében az áldozatokról is szó esik, zaklatott lelkemnek gyógyírt nyújtva (nagyon felkavaró az egész könyv). Világossá vált számomra, hogy nem kell feltétlenül továbbvinnünk ezt a fájdalmas örökséget. Persze ehhez sok-sok önismereten és a könyv fontos részeinek újra-és újraolvasásán keresztül visz az út. Köszönöm, doktor úr. Fájt, de megérte.

Mást sem hajtogatok, mint hogy ez tényleg a legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról!

A pszichológusom adta fel kötelező olvasmányként, van is benne rágnivaló bőven.
A betűméret azonban jobban gyötört mint a tartalom. Cipeltem volna 600 oldalasan is, ha megkaphatom bolhabetű helyett kicsit szellősebb tördeléssel. De tán ez volt az egyetlen hibája, és ez sem azé a Bánki Györgyé, akit órákon át tudtam volna „hallgatni” és akiről eztán már csak szuperlatívuszokban tudnék nyilatkozni, de nem teszem. Hihetetlenül bosszantó a tűpontos emberismerete, olyan leírásai vannak, hogy köpni-nyelni alig tudtam néha. És ez a finom, cirkalmas szóvirágos, végén csattanó úriember-humor teljesen levett a lábamról! Szóval ha tartalmilag nem lenne kifogástalan (de az!) olyan kihagyhatatlan mondatokból áll ez a könyv, hogy mindenki menjen és járjon utána.

Évem és életem meghatározó olvasmányai közé írta be magát, nem véletlen a pontosan 40 felvitt idézetem – amiért ezúton is mindenkitől elnézést kérek.

Én nem leszek annyira nyílt, mint @TiaRengia (akinek őszinte bátorságát megcsodáltam), de azt kell hogy mondjam: ez a könyv az én életemben is sorsdöntő fordulatot hozott. (spoiler).

Éppen ezért – némely apróbb gyöngesége (nem teljesen egymásra épülő, tankönyvszerű szerkezet, hanem kicsit kaotikus felépítés; viszonylag sok irodalmi és filmes példa, de relatíve kevés terápiás esetleírás; jó lett volna tartalmi összegzés minden fejezet végén) ellenére – megkapja tőlem az öt csillagot (ebből négy az objektív, egy csillag pedig a szubjektív rész).

A nárcizmus, mint személyiségjegy, illetve – súlyosabb formájában – mint kóros személyiségzavar, az utóbbi évtizedekben kapott saját megjelölést, pszichiátriai/pszichológiai címkét. S míg enyhe formái, a feltűnni vágyás, a siker hajszolása még nem okoznak nagyobb károkat, sem a nárcisztikusoknak, sem a környezetüknek, addig a személyiségzavar (főleg legrosszabb formájában, a malignus nárcisztikus esetben) már pokollá teheti az ilyen zavarral küzdő emberrel együtt élni kényszerülők (házastárs, gyerekek) életét. És – sok más személyiségzavarral ellentétben – a változás vagy gyógyulás esélyei is csekélyek, mert az illetőnek nincs betegségbelátása.

Szerintem, a hivatalos statisztikák 1-1,5 %-ával szemben, jóval több ilyen ember található körülöttünk, s érdemes megismerni azokat a rájuk jellemző viselkedési mintázatokat, amelyek akár mint figyelmeztető jelzések is szolgálhatnának, ha időben észrevennénk őket. Ha munkahelyi főnök, vagy munkatárs az illető, akkor érdemes elgondolkozni az állásváltoztatáson, ha potenciális partner (de még nem gabalyodtunk a hálójába), akkor vegyük fel a nyúlcipőt, ha pedig politikai vezető, akkor… no, ez nem könnyű kérdés: lehet behódolni, és csipegetni a jutalmul lehullajtott morzsákat, ellenzékbe vonulni, és megkapni az 'idegen ügynök' bélyeget, vagy fontolóra venni az emigráció lehetőségét.

Ám ahhoz, hogy tisztábban lássunk, szükséges megismerni magát a jelenséget. Erre szolgál ez a könyv.

Hát ez egy embert próbáló könyv, először is olyan pici betűs, hogy nem 400 oldal, hanem inkább legalább 600. Nyilván a téma sem vicces. Az elejét nagyon élveztem, a végén már kicsit azért olvastam, hogy túllegyek rajta végre. Olykor ismétlődőek is éreztem, és túl részletesnek. Biztos azért van ez így, mert rájöttem, hogy olyan igazi patológiás nárcisztikus nekem nincs a közvetlen környezetemben, alapvető vonásokra ráismertem persze, de az alapján senkire nem mondanám, hogy na ez biztos nárcisztikus, illetve ha meg ismerek ilyen embert, mert amúgy biztos, akkor meg nem annyira közelről. Távolabbról meg nem feltétlenül annyira könnyű felismerni. Ami egy érdekes ismétlődő gondolat, hogy bármennyire is szemétkedik a nárcisztikus a környezetével (mert hát így működik ugye, és nem tud máshogy), mégiscsak neki a legrosszabb. Ez egy vigasztaló megerősítés is lehet egyben annak, aki úgy gondolja, hogy a nem jó, másokon átgázoló emberek valójában nem boldogok.

Nomen est omen.

Egy mostanában sokszor felbukkanó problémát jár körül, a szerző szerint a nárcizmus a korábbiaknál sokkal több ember személyiségében jelenik meg, még ha a személyiségzavar csak a népesség egy százalékát érinti is. Ajánlott elolvasni, ha valaki szeretné felismerni, miért vált áldozattá bizonyos kapcsolataiban, miért érzi, hogy a rengeteg energia-ráfordítása ellenére sem lesz elég jó valakinek, vagy, ha mindig csak ad, de nagyon keveset kap vissza bizonyos emberektől.
Nem volt könnyű olvasmány: a több száz, betűvel sűrűn teleírt oldal, a tördelés és a tagolás feltűnő hiánya miatt, és azért sem, mert a szöveg is tömény. Sokféleképpen magyarázza a nárcizmus enyhébb vagy súlyosabb fokozatainak megnyilvánulásait, néhol nehezen követhető, hogy melyiknél is tartunk. Viszont az átlagnál személyesebb a szerző kapcsolata az Olvasóval – folyton a helyébe képzeli magát, kiszól hozzá, törekszik rá, hogy ne veszítse el a figyelmét. A humora néha bizarr, és szelíd,de határozott önbizalomról tanúskodik, és épp megtorpan a pikírtség határán… Érződik az íráson az igény a gondolatok szép és találó kifejezésére, ez pozitívum, mert a Szép Próza nagy szomorúságomra eltűnőben van, szakkönyveknél pedig már egyáltalán nem elvárás.

Szuper könyv. Az utóbbi években sokat olvasgattam a nárcizmusról, az utóbbi negyven évben pedig sok mindent megtapasztaltam általa. Bánki György nagyon elkapta a nárcizmus lényegét. Nagy érdeme a könyvnek, hogy nem próbálja egy külön kasztként bemutatni a nárcisztikus embereket, mint akik lényegesen különböznek egy másik kaszttól, a nem nárcisztikusakétól.. Az olvasóban nem alakul ki a vagyunk mi és vagytok ti érzés.
A könyv kb. első fele éppen úgy mutatja be a nárcizmus mögött rejlő tulajdonságokat, személyiségvonásokat, a mögötte rejlő működésmódokat, hogy olvasóként mindannyian magunkra ismerünk. Hiszen ezek a tulajdonságok az emberi természet részei, hiszen mindannyiunk alapvető igénye hogy figyeljenek ránk, hogy kompetensnek érezzük magunkat, hogy úgy érezzük képesek vagyunk irányítani az életünket stb. Hogy mindez egy kóros, a környezet számára nehezen elviselhető és nehezen kezelhető mértékben jelenik meg egy ember személyiségében, az visszavezethető a családi környezetre, általában egy szintén nárcisztikus légkörre.
De ez a kötet ennél több. Számomra az emberről szól. Arról az emberről, aki szeretné megélni a teljességét, személyisége egészét kibontakoztatni, de valahol ebben megakadt, nem hagyták vagy nem segítették ebben a kiteljesédésben és más utakat talált magának. Így válhatott áldozattá, később pedig akár maga is nárcisztikussá, továbbadva a megtapasztalt működésmódokat.
További pozitívuma a könyvnek, hogy nem egységesíti a nárcisztikus személyiségzavarral küzdő embereket. Nem egyformák ők sem. Nem vagyunk egyformák. Akár egészséges lelkülettel élünk, akár hiányokkal küzdünk, akár lelki problémákkal küzdünk, akkor is különbözünk. Személyiségünkön, a megélt tapasztalatainkon, a lehetőségeinken és képességeinken, a tudásunkon, a lelki alkatunkon átszűrve éljük meg az életet, éljük meg magunkat és környezetünket. Bár ezek a kissé magasztosnak tűnő gondolatok nem szerepelnek a könyvben, de szellemisége bennem így csapódott le. És ezt fontosnak tartom. Mert éppen azt lehet felróni nagyon sok pszichológiával foglalkozó könyvnek hogy kategóriákban gondolkodik, ezáltal mintha sokszor szűk lenne az emberre ráhúzott zubbony. Írom ezt egy olyan könyv kapcsán, melynek alapja a sématerápia. És mégis.
A könyv ennek ellenére, vagy éppen ezért senkit nem ment fel, nem hibáztat, nem sajnáltat, hanem megért és megértet. Mindannyiunkat.
Biztosan nem hiánytalan a könyv. Biztos, hogy nem hibátlan. És az is biztos, hogy több helyen akár vitatkozni lehet vele. Én csak kétszer tettem és csak egy kicsit.
Biztos vagyok benne, hogy aki elolvassa nem kerülheti el, hogy elgondolkodjon saját magán is, és jobban megértsen néhány embert a környezetében. Velem ezt történt.
(közhelyes értékelésem pedig ne zavarjon meg senkit, ez egy tartalmas könyv:))
Akit kicsit is érdekel a téma, bármilyen oknál fogva, jó szívvel ajánlom Bánki György könyvét.

Nagyon élvezetes olvasmány volt. Különösen tetszett, hogy tele volt popkulturális ajánlókkal és történelmi utalásokkal, amiknek a segítségével könnyebben megismerhetjük ebben az összetett és széles spekrtumú személyiségzavarban szenvedők mindennapjait, érzéseit, világhoz való hozzáállását. Nem véletlen, hogy a viszonylag friss megjelenésű kötet könyvtári példánya, melyet olvastam, olyan viharvert volt, mintha már legalább száz ember kezében megfordult volna. Pszichológia és pszichológiai kórképek iránt érdeklődők számára mindenképpen ajánlom.

Ez tényleg egy nagyszerű könyv lett, és csak azért nem merem odatenni elé, hogy a leg-, mert ez volt az első, amit ebben a tárgykörben olvastam.
Félelmetes utazás amúgy – már aki képes arra, hogy ne csak úgy olvassa, hogy az összes többi embert monitorozza, hanem saját magát is.
Persze nem lehet megkerülni, hogy felismerjünk összefüggéseket, meglássunk mintázatokat a környezetünkben is. És amennyire jó érzés végre megérteni azt, hogy én/más miért úgy működik, ahogy, és ez miért úgy hat másokra/rám, ahogy, annyira elkeserítő is a felismerés: egy ponton túl tehetetlen vagyok.

Ha egyszer megjelenne digitálisan és nem a hangyabetűs féltéglát kellene magammal vonszolni, akkor mindenképp újraolvasnám.