Elsodort ​idő (Fordított idő 2.) 94% 55 csillagozás

Riolda, a Nyugati szél szigetének (Pop.: 95) uralkodónője útnak indul. Viszi a vére, a háztartást – gyerekek plusz alattvalók – az északi modellnek megfelelően férjére, Sjönre hagyja.

Nagyjából a harmadik fejezetnél (3./8) mondtam azt, hogy ez jobb, mint az első rész. És tudatos olvasóhoz illőn föl is tettem rögtön a kérdést, objektív-e, amit itt érzékelek, vagy szubjektív, nem arról van-e szó, hogy megszoktam a stílust, belerázódtam a történetbe, és így könnyebben haladok benne?
Szigorú önvizsgálat után mély hangon így feleltem magamnak: nem.

Mint megtudtam – a szerzőtől –, nem vagyok evvel az érzésemmel egyedül. Elég egyszerűnek gondolom az okokat: itt egy szabályos utazás zajlik A pontból B-be stb., míg az első részben jobbára valami, hívjuk sorsnak, terelgette Rioldát. Ez átláthatóbb így. A másik ok, hogy ez a regény, érzésem szerint, dinamikusabb.

Az első résznél említettem, hogy én nem igazán a történet miatt szoktam olvasni, itt konkrétan a rejtvényfejtés érdekelt, vagyis hogy kibogozzam a koncepciót, az eszmét, a témát, vagyis hogy mi van a történet mögött.
Egészen pontosan a regény felénél tört rám az eszmét illetően – nem a történetet, az haladt rendesen – az érzés, amit a rendes kirándulók érezhetnek – én magam kimondottan azért megyek kirándulni, hogy eltévedjek, most egykori kirándulótársaim ingerültségét és szidalmait felidézve próbálom rekonstruálni a rendes kirándulók gondolkodását –, amikor már annyira nincs jelzés, legalábbis olyan, amit értelmezni lehetne (mert jel persze rengeteg van, minden ág, levél, kő, főleg a fák mohás oldala stb. jel), hogy csak egy dolog biztos: most vagyunk a sűrűjében. Ebből megsejtettem, hogy min. egy része lesz még a regénynek – megtudtam, tényleg ez a helyzet –; másrészt csaltam, mert úgy látszik, a fikció értelmezésének erdejében mégsem szeretek eltévedni: kétségbeesésemben megkérdeztem a szerzőt, hol is vagyok*.

(Szabad-e így csalni?
Nem fejtegetem hosszan, mély hangon azt mondom: szabad.
Ilyen a net, író és olvasó távolsága lecsökkent. Két emberöltővel ezelőtt atomügyben építettek ki forródrótot, ma milliárdnyi és milliárdnyi ember áll közvetlen összeköttetésben egymással. Felemelő. Magasztos. Nekem is van 54 ismerősöm a FB-on.)
(És a macskáimat még föl se tettem.)

Szerző válaszai olyan zenesek. Zen mint zen, vagy szufi. Végül is ott nincs spojlerjel, tekintettel volt rám, önmagát kitüntetett olvasóra. És az az érdekes dolog történt, hogy a regény felén túl elkezdett tisztulni az eszme. A szövegben valóban ott vannak a jelek, például a címben és az első rész alcímében, de én valahogy el szoktam siklani az ilyen, nagyobb betűkkel szedett infók felett. (Hogy a kisebbeket már ne is említsem.)

Keletkezett a fejemben egy regénytérkép. Figyeltem az egyes szereplőket, és az ő világnézeteikből – itt a szó szoros, fizikai értelmében is a „világ nézését” kell érteni – összeállt bennem a nagy kép, az én nagy képem.
Észak-északnyugat felé fejletlenebb népek élnek. A világot még éppen csak megkezdték birtokba venni – „És ez is – mondta Marlow váratlanul – valaha a föld egyik sötét vidéke volt.”** –, a tér hatalmas, az idő képlékeny, a képzetek mitikusak, a nevet, elnevezést babonás tisztel övezi. Egy egész királyság is eltűnhet, Volvókat osztogathatnak. Délebbre, amerre már terjed a civilizáció, az a valami, ami megmaradt vagy újjáéledt az ókorból, lajstromba veszi az időt és a teret, az embereket és az állatokat, a dolgokat, az „északi világlátás” visszaszorul az erdőkbe, aztán onnan is eltűnik. Egészen délen pedig az ember – itt történetesen az arab világban – megcélozza azt, hogy maga teremtse meg a Nagy Rendet.

Hogy aztán ebben mi és mennyi az egyes ember, az emberi élet – ez már más kérdés. Bár még nem mutatta meg magát a regény eszméje a maga teljességében értelmem és az olvasólámpa fényében, de – génhiba?: levakarhatatlan mosoly –, Allah szakállára, ennél derűlátóbb vagyok. Elég önkényesen ellen-értelmeztem.

(Itt megemlítem, hogy van két olyan eleme a történetnek, ami az én olvasásomban nem hangsúlyos, de tudom, hogy másoknak meghatározó lehet. Az egyik az iszlám. Ezt már csak azért is tudom, mert láttam ilyen cikket. „Jobb egy józan emberevővel aludni, mint egy részeg kereszténnyel.”*** Úgyhogy ezt a túl aktuális(nak látszó) vonalat én ejtem, és nem azért, mert az iszlám tiltja az ivást. A másik a feminizmus. Erről annyi a véleményem, mint az összes izmusról az irodalomban: akkor válik zavaróvá, ha terheli az olvasót. Itt messze van ettől.)

Végül megint és röviden eltöprengek, ki lehet a megcélzott „tipikus olvasó”. Ebben a részben nincs csúnya beszéd, ez szerintem nem írói koncepció (ezt nem kérdeztem meg), feltételezésem szerint a kiadó lefelé akarta tolni a korhatárt (mekkora becsülete van még mindig az írott szónak!), másrészt elég kegyetlen ez az ábrázolt világ, van vér meg verejték rendesen. Lehet, ez műfaji sajátosság, ezt nem tudom, nekem ez szokatlan párosítás.
De hát ilyesmik vannak a híradóban meg a futballközvetítésben is. Meg a mesékben.
És hát ez is mese.
    

* Van egy Henry James-kisregény, A szőnyeg mintája. Egy szerző és egy értelmező (kritikus) története. Amennyire tudom, csak itt olvasható magyarul: http://www.holmi.org/pdf/holmi2004-09.pdf

** Conrad: A sötétség mélyén, Vámosi Pál fordítása

*** https://moly.hu/idezetek/154962

Majdnem pont ugyanazt tudja, mint az első kötet, éppen csak egy fél csillagnyival marad el mögötte.

Ahogy az első részben, itt is föllelhetők a határátlépések minden értelemben: a szereplők végigbolyongják a történetet, országokon belül és országhatárokon át, családban és családon kívül, idősíkok között, vallások között, élet és halál között, fogságba esve, szökve, önként útra kelve, és akkor még a műfajok/regiszterek közötti határátlépésekről nem is beszéltem. Mert már megint jókat lehetne vitatkozni azon, hogy ez most alternatív történelmi regény vagy mágikus realista regény vagy történelmi fikció (a fantasy mint műfaj ezúttal sajnos nem játszik, pedig kibírtam volna). Hogy arisztokratikus ("magas") irodalom vagy népszerű ("szórakoztató"). Adott egy (vagy inkább több) rejtély a legelején (illetve az egyik még az első részből örökítődött át), amelyet meg kell fejteni, de persze több megfejtés is lehetséges, és amikor megfejtődik, már egyrészt nem foglalkoztat senkit, másrészt újabb rejtélyek bukkannak fel a nyomában.

Itt olvasható tovább:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/03/20/banki_eva_…

Riolda világa megváltozott az első rész eseményei óta. Vagy az emberek változtak meg? Esetleg nincs is nagy különbség a kettő között. A kereszténység erőre kapásával a nyugat rendezettebb formát ölt: eltűnnek a kísértetek és a tündérek, helyüket egy kevésbé szerteágazó, bár nem sokkal racionálisabb csodavárás foglalja el. Az iszlám által uralt Hispániában azonban megint egy másfajta világot építenek: az őrült zseni Hakim valósággá akarja váltani elméleteit a tökéletes társadalomról, amelyet a rovarok életéről mintázott meg. Egy fiatal zsidó pedig, akiből hiányzik mások megértésének képessége, fejébe veszi, hogy új királyságot alapít népének valahol a barbárok között. Így találkozik a könyvben talán-volt múlt és sosem-volt jövő.
Egy másik szinten az Elsodort idő olyan nők története, akik nem illenek saját korukba, mert tudásuk vagy kíváncsiságuk kiemeli őket a tömegből. Főhősnőnk is ezért indul második vándorútra unalmasnak érződő kis szigetéről, hogy szellemekre vadásszon, különös uralkodók fura nézetein csodálkozzon, időnként bajba kerüljön, és mindvégig a saját kitalált kalendáriuma szerint éljen. Mert az idő, ha nem is olyan kaotikus formában, mint a Fordított időben, de ebben a szó szerint mágikusan realista történetben is úgy telik, ahogy azt az emberek diktálják. Mi pedig mindent egy elképzelt középkori perspektívából látunk, és ami a könyv hősei számára valóságos, az nekünk gyakran irracionális.

XXI. század elejének világpolitikai történéseit kora középkori díszletek közé helyező[1] „Fordított-trilógia” második kötetéhez értünk. A szerző – mint arról interjúiban is beszámol[2] –, a regényfolyamát háromkötetesre tervezi.

A Fordított időhöz képest Európa nem sokat változott: a hajdani Római birodalom észak-nyugati csücske továbbra is igazi senkiföldje. A Bizánci birodalmat képviselő Velence és a hispániai mórok szívesen az ellenőrzésük alá vonnák, de ez a vidék nem ér annyit: túl hideg, túl szegényes, a rabszolgákon kívül semmi eladnivalója nincs. Nyugat-Európa bizonytalanságát és jelentéktelenségét jellemzi, hogy itt délről jött csontokat imádnak (ezek az ereklyék), és hogy szinte minden, a muzulmán Hispániából érkező csecsebecse (pénzek, tőrök, aranyozott pókok) varázseszköznek, mágikus tárgynak számít.

De a nagy népmozgások, kulturális összeütközések csak a regényvilág hátterét képezik. A földrajzi-kulturális határok egyáltalán nem átjárhatatlanok: a zsidó Benjamin keresztény ereklyekereskedővé válik, a mohamedán Tökéletes város zsidó segítséggel épül, Riolda tanítója, a normann Illighaen muzulmán hitre tér, Rioldát a vándorlása során zsidók segítik… A politikai és vallási ellentéteknél fontosabbak a nemi különbségek, a nemi szerepek által meghatározott hatalmi stratégiák, narratív struktúrák és emlékezettípusok. Az Elsodort idő tekinthető a kora középkor alternatív női emlékezetét megalkotó regénynek.

A kora középkort képzeletben benépesíthetjük harcos tündérekkel, karddal hadonászó királynőkkel, férfiakkal csatázó valkűrökkel. Bánki sokkal érdekesebb megoldást választ: a nők nem harci kiválóságuk, hanem emlékezetük, gondolkodásmódjuk révén lesznek kikerülhetetlenek. A regény nagy férfihősei, még a „tanult” Odillon apát is, képtelenek pontosan visszaemlékezni a múltjukra, nincsenek köznapi értelemben vett történeteik, csak mítoszaik és verseik (Odillon például „visszaemlékezik” a Trisztánnal való személyes találkozására), vagy a személyes múltjukat is irrelevánsnak tekintik (Hákim, Benjamin). Ifjúságukat, a gyerekkorukat „tanulóéveknek”, a hivatásra vagy mitikus szerepre való felkészülésnek tekintik, és életük eseményeit óhatatlanul beillesztik egy mitikus sémába, a „tökéletes tudós”, a „tökéletes apát”, a „tökéletes katona” életrajzába. Jellemző, hogy a regény férfiszereplői – és nemcsak Benjamin – rosszul emlékeznek az arcokra. A ténylegesen megélt múltat csak a nők tudják pontosan visszaidézni, és ők azok, akik beszélgetéseikben vagy a tudatukban összekapcsolják a különféle neveket viselő, különféle országokban felbukkanó férfiakat. De a személyes nyelv, a megélt valósághoz való ragaszkodás sem vezet feltétlenül bizalomhoz. Hildi és Riolda például végig megvetik és manipulálják egymást, a három fő nőalak közül Hanna az egyetlen, aki képes a részvétre, a valódi együttérzésre. Nem véletlen ez sem: Hannának nincsenek igazi „érdekei”, és mivel a gyereke halott, ő maga fogoly, személyes jövője sincs. De a jövő (akár a sajátunk, akár másoké) mégiscsak azáltal lesz lehetséges és racionálisan tervezhető, hogy a nők „szétszálazzák” a valóságot és a fikciót / mítoszt, kiismerni, nem pedig újraalapítani próbálják a társadalmat. Sőt azáltal lesz maga a középkor is regényként elgondolható, hogy a női szereplők egészen másféle időszemlélettel rendelkeznek, mint a férfiak. A női emlékezet nem amolyan „másik igazság”, hanem a történetmondás feltétele. Talán a legfontosabb feltétele.

A normann hercegnő, Hildi a férfiak szemszögéből „rettenetes uralkodónő”, a női szereplők szemszögéből viszont „szánalomra méltó vénasszony”. Hildi amúgy tényleg cinikus, könyörtelen és gátlástalan, de „története”, múltja és jövője csak a nők nézőpontjából tárul fel, akik számon tartják, hogy mi módon árulta el férjeit, vesztette el gyerekeit. Az ő nézőpontjuk teszi dinamikussá, „elmondhatóvá” Hildi robosztus személyét. A nők és a narráció összefüggéseiről Hákim – a regény egyik legnagyszerűbb fejezetében – teoretikusan is elmélkedik: Bagdadot ugyan férfiak alapítják, de nők „mesélik el”, hiszen nem egy hadvezér, hanem Seherezádé szövi be a történeteivel (190.o.).

Mert tizenöt év elteltével természetesen visszatér a Fordított idő legtöbb szereplője: az angolszász királyok, Hákim, a hispániai feltaláló Vilmos herceg özvegye, a hatalomvágyó, kövér özveggyé lett Hildi és mindenekelőtt Riolda. A Nyugati szél szigetének királynője újra átlép a „történelmi időbe”, visszatér a Brit-szigetekre, aztán a kontinentális Európába. Bár a háromgyerekes Riolda sokat változott, azért megőrizte a kamaszos kíváncsiságát.

Azonban a nemi szerepekkel összefüggő politikai stratégiák hangsúlyosabban különböznek itt, mint a Fordított időben. A férfiak most is a földért, a határokért harcolnak, míg az asszonyok a jövőbeli befolyásért, a saját gyerekeikért. A kardcsörtetéssel, folytonos erőfitogtatással megvalósuló territoriális hatalmi hálót kiegészíti tehát egy nőies, a származást, az emlékezetet és a jövőt is uralni akaró hatalmi technika. Mind a kettő politikai stratégia, és meglehetősen erőszakos, és mind a kettőnek a pókháló a metaforája. (Hákim aranyozott, izgő-mozgó pókjait északon, Riolda világában mindenhol megbecsült ajándéknak tekintik; a pókok aztán a szövés-fonás és az ármánykodás motívumai révén meghatározzák a regény metaforáit..)

Riolda legfőbb célja, hogy visszatérhessen a szigetén hagyott három gyerekéhez. Hildi, a normann anyahercegnő legfőbb kívánsága, hogy három eltűnt gyereke emlékezetéről, szimbolikus továbbéléséről gondoskodjék. A Moises-családhoz tartozó Hanna élete egyetlen értelme a lánya, Lea. Mikor ő egy kalandor, Benjamin áldozatául esik, nevelt lányként, a fogságba esett Rioldát veszi a pártfogásba, és segít neki a „tökéletes városából” kiszabadulni. A három drámaian összefonódó női sors sokkal dinamikusabb regényszerkezetet tesz lehetővé, mint a Fordított idő egyenes vonalú, fejlődésregényhez hasonló szerkezete. Az Elsodort idő nem is éveket, évtizedeket, hanem csak egyetlen mitikus esztendőt fog át.

A regénybeli asszonyok harcát, együttműködését vagy sajátos versenyfutását, rivalizálását a leszármazottaikért való aggodalom és elfogultág diktálja. Pedig Hannát kivéve (a szó mai értelmében) egyikük sem feltétlenül jó anya (hisz a kisgyerekeik mellől hónapokra-évekre eltűnnek), de azt mind a hárman tudják, hogy a túlélésük a leszármazottaiktól függ, a gyerekeik a jövő fölötti uralmat jelentik. Persze mindez meglehetősen avíttas törekvés egy olyan világban, ahol az emberek többsége már nem vér szerinti szüleivel él, hanem egy szent alattvalójaként, kolostorban, vagy valami hatalmas „felettes én”, egy születő nagyváros, Alméria vagy Velence fogságában. Miközben a három női főhős a saját gyerekeiért küzd, a háttérben tömegek, rabszolgaságra kiszemelt gyerekek vándorolnak nyugatról keletre, északról délre. Az emberek kénytelenek feladni vérségi kötelékeiket, hogy egy családnál nagyobb és hierarchizáltabb szervezet, egy kolostor, egy város, egy hadsereg árnyékában éljenek.

De mit gondolnak egymásról ezek a különféle hálózatokban élő szereplők?

A Bánki-féle regényvilág sajátossága, hogy noha ezek az elbeszélések a legkevésbé sem „meseiek”, mégis különféle lét és nem-lét között lebegő szellemlények befolyásolják a racionálisan gondolkodó figurák sorsát. Az Esővárosban ilyenek az ősök, az Aranyhímzésben a meggyilkolt, a szegény püspököt kísértő aranyhímzőnő, a Magyar Dekameronban a Budapesten felbukkanó firenzeiek, a Fordított időben a különféle birodalmak sorsát eldöntő halottak, a tündérek és a szorgok. Mindez azért is annyira furcsa, mert a logikus gondolkodásmód (a gyakran kényszeres logikus gondolkodás) szinte a legtöbb regényszereplőt meghatározza. Az Elsodort időben is vannak kísértetek (Shiobian vagy Hildi erdőben bujkáló gyermekei), de az összes szereplő közül mégis egy hús-vér individualista, Benjamin a legkísértetiesebb.

A csak a saját érdekeit számon tartó Benjamin álmokkal kereskedik. Moises bácsi unokaöccséből, a hajdani rabszolgakereskedőből ugyanis megbecsült velencei ereklyekereskedő lesz. Benjamin könnyedén átlát az egyes emberek babonáin és „álmain”, vonatkozzanak ezek a jövendő zsidó királyságra vagy akár a kereszténység győzelmére. Mindenkit kiszolgál és közben mindenki eszén megpróbál túljárni. „– Lelketlen ember – mesélte róla Shiobian. – Kiássa a halottak csontjait a földből, hazudozik róluk, és végül eladja ereklyéknek.” (245. o)

Benjamin a nyers érdekérvényesítés bajnoka: nincsenek eszméi, nincsenek emlékei, nincsenek hozzátartozói – vagy ha voltak, elfelejtette őket. A feleségét „elveszti” egy erdőben, születendő gyereke sorsa nem érdekli. Okos ember, de Hákimmal vagy Illighaennel ellentétben semmilyen intellektuális szenvedély nem fűti. És ez a vonásait és a pillantását összerendezni nem tudó, mások érzelmeitől mindig összezavarodó, a férfiak és nők szemében mégis hihetetlenül vonzó hős bizarrabb (és Riolda szavaival „halottabb”), mint megannyi keresztes hadjáratról álmodozó, fanatikus király vagy őrült feltaláló. Talán furcsább vagy élettelenebb a „csontocskáknál” is, amikkel Velencében kereskedik. Pedig Benjamin nem túlvilági figura, hanem egy több szereplő nézőpontjából is megfigyelt kora középkori szélhámos. De a Bánki-féle fantasztikum épp a nézőpontok összeegyeztethetetlenségéből származik. A nőkre jellemző személyes emlékezet elmondhatóvá teszi ugyan a történelmet, miközben persze ez sem képes az igazi, a tökéletes megértést garantálni – hiszen nincs olyan emberi nyelv, amelyen lehetetlen lenne hazudni vagy a másikat manipulálni. De a Benjamin képviselte szélsőséges individualizmus csakis azért különösen „titokzatos” a regénybeli nők számára, mert még a mitikus jövővel sem vet számot, – miközben ez a magatartás sem kevésbé „őrült”, mint a többi szereplő mániája. Épp itt, Benjamin ábrázolásánál érhető tetten az a szerzői szándék, hogy ismerős jelenségeket (iszlám, individum, kereszténység, feminizmus) szokatlan nézőpontból vizsgáljunk.

Szokatlan nézőpontból? A regények többségében épp a nők a „titokzatosak”. Bánkinál viszont női szereplők (legtöbbször Riolda, Hanna, Hildi, Lea) nézőpontjából látjuk az (újra)alakuló közösségek belső rendjét vagy az individualista túlélés különféle technikáit. Az ő szemszögükből Benjamin, azaz a múltnak és jövőnek fittyet hányó ráció egyszerre borzalmas és varázsosan, „őrületesen” vonzó. A családi hálókon, viszontszolgálatokon, rokon- és ellenszenveken alapuló, laza és rugalmas közösségeket felváltják a sokkal tudatosabban szervezett emberi hálózatok (szerzetesrendek, városok, hadseregek), amelyek mindegyike a hagyományos személyesség felszámolásával fenyeget, és épp ezért félelmetes. Ez az ügyesen árnyalt női nézőpont (hiszen nem egyetlen női pillantást ismerünk meg), arra is alkalmas, hogy a középkorból kipillantsunk a saját elsodort időnkre, a mi ezredfordulónkra, a saját virtuális, emberi hálózatainkra.

De mikor a regény végén magunk mögött hagyjuk a „város-szörnyeket”, Almériát, Velencét, a legkülönfélébb kalandorokat, mikor úton vagyunk Riolda szigete felé, azon izgulunk, hogy találkozunk-e majd a harmadik kötetben a Benjaminnal, Hákimmal, Hannával, Odillon apáttal. A regénybeli „női nézőpont” olyan finoman adagolt, hogy egyáltalán nem akadályoz minket, hogy a művet akár történelmi kalandregényként is olvassuk. Ily módon a kétféle olvasat könnyen egymásba simul – ami persze azt is jelenti, hogy a női nézőpont és a kalandregény feszültsége (a történelmet a férfiak csinálják, a nők mesélik) azért mindvégig ott rejtőzik a regényben. Vajon hogy oldódik fel, vagy ez milyen feszültségekhez vezet a harmadik kötetben?

És persze azt is mielőbb tudni szeretnénk, milyen megoldást találnak a válságra, az illúziótlanságra ennek gondosan megtervezett regényuniverzumnak a szereplői. Hol lesz a „megtalált idő”?

https://aszem.info/2018/01/az-ido-halojaban-banki-eva-e…

Ez most egy nagyon jól szerkesztett, pörgős női odüsszeia, egyetlen év története, mikor épp csak alakulgat az európai történelem. Riolda végigjárja a germán udvarokat, megfordul Velencében, előtte egy falanszter-szerű mór városban, aztán hazamegy a szigetére, amiről sejtjük, hogy már nem maradhat sokáig békében. Amúgy jóval kevesebb a mellékszál, a lírai betét, mint a Fordított időben. Ha jól értem, a gyerekek megtalálása a tét ezen a nagyon nem nőnek való vidéken / időben. Ahol minden és mindenki mozgásban van, a rabszolga-hálózatok, az emberkereskedők, a kalandorok, de még a csontok is (ereklyékkel kereskedik mindenki). Nagyon érdekes a mi korunk problémáit egy ennyire távoli tükörben látni.

Hihetetlenül érdekes könyv. Úgy indul, mintha ártatlan fantasy regény lenne, de azután egymás után fejtődnek fel, vagy rajzolódnak ki a rétegei –, attól függően, melyik időbeli irányból közelít a leírás éppen.
Megható számomra az a gazdag régmúltban utazás, az emberi és természeti kavalkádjaival. Megható és elszomorító még az a rengeteg bolyongás, vándorlás a jobb élet reményében, amelyek során lányok, asszonyok, nők is kockára tették életüket.
Továbbá, most értem a 168-169. oldalra (Jelenkor, 2017.), ahol egyértelműen társadalom-, és talán megkockáztatva burkolt világkritikát vélek felfedezni Al-Zadzsr monológjában.
Nem oly ártatlan meskete ez tehát.
Érdemes nyitott szemmel és lélekkel követni, mert erősen érdemes.

Nagyon izgalmas, a történelemről és az időről való gondolkodást felforgató regény. Kicsit érthetetlen, hogy a „mágikus realista”-kitétel mennyire hozzátapadt Bánki regényeihez. De szerintem ez hülyeség, az Elsodort idő sem az. Szinte minden szereplő próbál racionálisan gondolkodni (Bánkinál ez tényleg valami szenvedély), még kora középkori viszonyok, szellemek hajkurászása, katedrálisépítés közben is, mindenki kétségbeesetten próbálja megismerni a másikat, de ez nem megy. Nemcsak az egyes kultúrák, hanem az egyes emberi sorsok sem kompatibilisek, nem lehet az egyiket a másikba átfordítani, megérteni vagy elfogadni. Van egy öreg zsidó bácsi, Moises a regényben, aki merő jószvűségből örökbe fogad egy fiút, akitől aztán egész életében fél, megpróbálja szeretni, de végül meggyűlöli. Ez a fiú „valahonnan”, talán a csecsemőkorából olyan örökséget hoz, amit ez a Moises képtelen értelmezni vagy elviselni. Csak az abszolút vereség nézőpontjából teremtődik meg a „megértés” perspektívája. Ha nincs vesztenivalód, akkor könnyebben bocsátasz meg, látod át a másik igazságát. Lehangoló felismerés, de attól félek, sok igazság van benne. Ilyen szimpatikus lúzer az első kötet Illighaenje és az Elsodort idő Hannája, abszolút vesztesek. Van tehát egy irracionális dimenziója az emberi megismerésnek. De a tény, hogy megértés nem nagyon lehetséges, még nem jelenti, hogy ne vágynának rá a szereplők. Mert nem a valóság mágikus, mint Márqueznél, hanem a történelemben cselekvő én. Vagy megérted a világot, vagy cselekszel. Más választás nincs. Ez elég lehangoló felismerés, de maga a regény nem az.
Az emberi vágyak kijelölik azt a cselekményhorizontot, ahol minden megvalósul(hat), ilyen értelemben aztán az Elsodort időben is happy endről beszélhetünk. Riolda hazatér a szigetére, Benjamin baromira meggazdagszik, a tökéletes város szépen felépül, Hildi találkozik a gyerekeivel. Ráadásul az angol királyoknak is összejön a mártírhalál. Hurrá! Minden van, ami kell egy történelmi regényben. De azért összességében nagyon nyugtalanító és elgondolkodtató, amit a szerző felvet. Ha csak gondolkodnánk, ha minden erőnket a másik megértésének szentelnénk, az idő sem múlna. Vagy csak örök körforgás lenne, mint a szigeten.

Már megírtam a véleményemet:

http://www.naputonline.hu/2017/10/07/draskovics-edit-az…

Vajon joga van-e egy fiatal anyának is bebarangolni a világot?

Bánki regénytrilógiájának hőse, Riolda zereti a férjét, boldog a gyerekeivel, és tisztelettel bánik „birodalma” mind a kilencvenöt alattvalójával. De az ő szigetén senki sem tud írni-olvasni. Rioldának nincsenek barátai – és szégyen, nem szégyen – kicsit unatkozik. Gyorsan megragadja az alkalmat, hogy a normannok rettegett hercegnője, Hildi (az ő régi barátnője) az eltűnt gyerekeit keresi, ezért segítségére siet és Normandiába utazik. Ezt a „kalandozást” öleli fel a Fordított időnél sokkal feszesebb szerkezetű regény.

A felbolydult Európában, ahol a legtöbb nép a társadalmi kísérletek lázában ég, leginkább tragikus női sorsokkal találkozunk. Kalandorok társául szegődő fiatal lányokkal, maguktól olvasni tanuló, zsidó öregasszonyokkal, és persze a rettenetes Hildivel, aki a hatalom kedvéért lemond a gyerekeiről, ám képtelen beletörődni a halálukba. Nem a férfiak, hanem az utódok a legfontosabbak, ők a jövő igazi zálogai – mi sem természetesebb ez az időt oly sokféleképpen tematizáló regényciklusban. Jellemző, hogy az Elsodort idő Csipkerózsikája, Og földjének hercegnője sem a szex, a „herceg csókja”, hanem a gyerekszülés után tér eszméletre.

Ebben a világban a szerelem sem más, csak kísérlet a másik leigázására vagy játék az identitással – a regény legvonzóbb férfihőse, Benjamin bárkit és bármit képes nyugodt lelkiismerettel elárulni, talán észre sem veszi, hiszen ő már csak álarcosan, a karnevál sürgés-forgásában érzi otthon magát. Az álnevek, a komoly vagy játékos identitásváltások a bomlás, tehát a halál előképei. A velencei jelenetekben – nekem ezek a részek a kedvenceim – a karnevál a halottak jelmezes felvonulásává változik, egy olyan város ünnepévé, amely a csontok (ereklyék) kereskedelméből alapozta meg a gazdagságát.
A születő város-szörnyek (Velence, Alméria), a hatalmas kolostor-erődök (Réniens) az egységes, közös jövő érdekében a múltat próbálják megsemmisíteni, a különféle eredetű és hagyományú emberekből egységes masszát teremteni. Ebben a világban a nők a változás akadályai: legyenek bármilyen kalandvágyók vagy hataloméhesek, képtelenek a saját gyerekükről lemondani. A regénybeli Riolda nem kényszerül igazi választásra, az ő „igazi élete” messze van a gyorsan átalakuló Európa hatalmi centrumaitól.
Van hova hazamenni. Miközben azért ez a lovagregények sztereotípiáit kiforgató regény is a saját kérdéseinkkel szembesít.

Sok fantasztikus helyszínen játszódik. Bár tulajdonképp a megformálás teszi Velencét, a szigetet, a normann udvart annyira fantasztikussá. Ezek történelmileg mind létező helyek. De a legcsodálatosabb a Tökéletes város. Lehet, hogy volt egy ilyen szláv város Hispániában, de a mindenkori (erotikával átfűtött) elnyomásnak valami egész furcsa szimbólumát sikerült megalkotni. Hajrá Riolda!