Megszámláltattál… (Erdélyi történet I.) 18 csillagozás

Bánffy Miklós: Megszámláltattál… Bánffy Miklós: Megszámláltattál… Bánffy Miklós: Megszámláltattál… Bánffy Miklós: Megszámláltattál… Bánffy Miklós: Megszámláltattál…

Bánffy ​Miklós, az előkelő és dúsgazdag arisztokrata a monarchia idején főispán, képviselő, 1921-22-ben külügyminiszter, elsősorban muzsikusnak, képzőművésznek, színházi embernek, novellistának, dráma- és regényírónak tartotta magát. Sokoldalú tehetsége, a művészi új iránti kétségtelen érzéke – ő mutatta be nem kis harcok árán Bartók két színpadi művét, A fából faragott királyfit és A kékszakállú herceg várát – ellenére is úri műkedvelő volt; ennyiféle ambíció többnyire azt fűti, akinek a művészet passzió, még ha életre-halálra szóló is.
A Megszámláltattál… azonban elképzelésének és szándékának, mindenekelőtt tárgyának következtében irodalomtörténeti jelentőségű: a Ferenc József-kori arisztokrácia életének belülről, a szemtanú élményei alapján ábrázolt krónikája. „A magyar élő arisztokráciáról még senki ilyen kíméletlenül és irgalmatlanul nem nyilatkozott – írta Móricz Zsigmond a Kelet Népében. – Bánffy Miklós kaszttársainak pontos és alapos arcképsorozatával s az egész… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1935

>!
Helikon, Budapest, 2012
456 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632273259
>!
Polis, Kolozsvár, 2011
574 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786065420212
>!
574 oldal · ISBN: 9738341094

4 további kiadás


Enciklopédia 6


Kedvencelte 1

Most olvassa 5

Várólistára tette 13

Kívánságlistára tette 7

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

_Andrea_ P>!
Bánffy Miklós: Megszámláltattál…

Hangulatos, echte erdélyi regény a múlt századból – kicsit lassú, de szerethető. Bánffy Miklós az orosz nagyregények világát Tündérkert tájaira importálja és hosszú-hosszú bekezdésekben taglalja a természet szépségét. spoiler A vidéki nemesség életének fordulatai, bánatai és örömei végül is kellemes élményt adhatnak kikapcsolódásképp.
spoiler
spoiler
Nem szabad vele nagyon kritikusnak lenni, mert vannak apróbb hibái, de közben kulturális csemegékkel van tele és olyan, mint egy időkapszula. Mint bevándorolt erdélyi sok apróságra csodálkoztam rá olvasás közben, ami az emberekkel beszélgetve és köztük élve annyira fel sem tűnt, de már 100-150 éve is másképp működött itt ez-az.
A súlytalan semmiségek közül egy például.: Zakata. ez az egyik karakter gúnyneve, és azt jelenti, hogy állandóan óbéget, hangos. Viszont rám is mondták már, ha éppen reggel, álmosan diszkréten és csendesen közlekedtem a lakásban – hogy „zakatoltam". A nyelvi diverzitás perverz örömeit félretéve – az a naiv elképzelésem volt sokáig, hogy a magyarországi és erdélyi magyar különbségtétel egy új dolog és trianon óta él, de mivel itt is megjelenik még az idilli boldog békeidőkben, jobban át kell gondolnom. A történelmet nézve ez a terület többször erős identitástudattal különülhetett el a királyság többi részétől, nem csak a hódoltság ideje alatt, hanem előtte és utána is. (Itt konkrétan az egyik erdélyi származású, de sokáig a Bécs bűvkörébe került nyugati részeken élt ifjú érzi azt, hogy hazatérve nem fogadják el igazán, az eleve onnan jött barátjuknál pedig ez természetes is – az alapvető vendégszereteten túl. Bár lehet, hogy nem kellene egy tinédzserfiú lelkivilágának ábrázolásából mélyremenő következtetéseket levonni.)

Ibanez P>!
Bánffy Miklós: Megszámláltattál…

Ezt most nehéz lesz értékelni. Ahhoz hasonlítanám, mit amikor eszel egy jó vacsorát, de megfekszi a gyomrod :-D Az első kötet mérete rémísztő kissé, főleg, hogy a más kiadásban lévő több mint 700 oldalt besűrítette a Helikon 450-be, nagyon apró betűvel szedve. Ezáltal az esti olvasgatás felejtős volt, már csak azért is, mert a szöveg nem valami könnyed lightos sztori, hanem néhol igencsak oda kell figyelni. Sőt, igazából végig :-D A kiadásra még visszatérve, egyéb baj nincs vele, mert noha puhakötétes, de nagyon jó minőség, mintha a bolt polcáról vettem volna le, olyan maradt az olvasás után is.

A regény nehéz. Kézben tartani is, de a cselekménye is. Sok-sok, néha terjengősnek ható leírás, politikai részek (melyeket megvallom, én nagyon-nagyon untam, még a középkori politizálást bírom, de ez a századelős (1900-as évek eleje) politikai eszmefuttatás nagyon nem az én oldalam. Szerencsére nincs benne vészesen sok. Az első száz oldal nagyon lassú, azon túl kell jutni, hogy a megismert sok szereplő elkezdjen összekapcsolódni és aktivizálódni. A leírások egyébként csudaszépek, ha az ember rá van hangolódva erre a történelmi korra, akkor nagyon bele lehet folyni a történetbe, csak tényleg kell az, hogy éppen ilyen témájút és korszakot akarjunk olvasni.

Gonoszt is kapunk bőven, a simlis intézőtől és két segítő banyájától kezdve a csak a pénzre hajtó „úriemberen” át a pozíciójával visszaélő urasági komornyikig. A kötet olvasása közben én biza' jó pár embernek már kitekertem a nyakát és bitófára lógattam, remélem, a folytatásokban azért pár ember elnyeri méltó büntetését, bár ez nem egy hálivúdi lávsztori :-D (és ez ismét nagy pozitívuma a regénynek, hogy nem, nem hal meg senki a párbajban, nem, nem lövi főbe magát a becsületét vesztett ember, hanem szökik, szóval a gyarló gyarló marad, ahogy a való életben is történne, itt már nincs pátosz és világmegváltó büszkeség, itt már csak az alja van…).

Az első részben egyébként senki sem nőtt a szívemhez, mindegyik szereplőnek van valami „stiklije”, ami miatt a szememben negatív, talán egyetlen, Milóth Margit került közel hozzá, de neki csak nyúlfarknyi szerepe volt eddig a történetben. Kíváncsi leszek, a továbbiakban merre folyik tovább (tudnék egy megoldást ugye Adrienn és Bálint kapcsolatára, nos, majd meglátjuk…) :-D

Jaj, és az kimaradt: eddig nem volt nagy vágyódásom Erdélybe, de az ebben a könyvben lévő leírások alapján, a havasok, a völgyek… nos igen :-D

Creusa>!
Bánffy Miklós: Megszámláltattál…

A regény főhőse szerelmes, barátja nagy kártyás, aki nem dolgozik -szintén szerelmes- arisztokrácia vívmányai. A kiegyezés utáni parlamenti válságba enged betekintést nyeri a regény úgy, hogy a fő karakter független képviselő.
Hasonlóságok vannak Bánffy és a főhőse között.

Bánffy az 1910-es években, így ír a regény megírásának motívumairól.

„Regénytrilógiámat belső kapcsolatból kellett megírnom. Növekvő aggodalommal láttam, hogy dacára annak a szörnyű katasztrófának, ami népünket lesújtotta, senki sem akarta látni a bűnöket, amik odavezettek…Senki sem mondta: ’ezen az úton többé ne járj!’ Senki sem hívta föl nemzetünk figyelmét arra, hogy önmagát is nevelnie kell…össze kell fogjon végre, az igaz erkölcsi egységet alakítva ki önmagában ahelyett, hogy tovább sodortassa magát valótlan álmok útjain és ismét maszlagot szívjon magába vezércikkekből, szónoklatokból – önámító bókokat, csupa csillogó frázist.”

Bazil P>!
Bánffy Miklós: Megszámláltattál…

Most csak röviden: nagyon tetszett!
Tessék olvasni, tessék megismerni, tessék megszeretni és tessék hirdetni. Mert érdemes!

csucsorka P>!
Bánffy Miklós: Megszámláltattál…

Nagyon kedves nekem ez a regény.
Kórházban feküdtem, mikor találkoztam vele. Egy történelemtanár srác olvasta fel minden délután a 101 éves nagymamájának.
Talán igaza van azoknak a (Bánffy korabeli) kritikusoknak, akik azt mondják róla, hogy ez egy jó regény, de „csak” egy jó regény, amilyet bárki tudna írni. Akkoriban ez tucatregénynek számított. Ma már kuriózum, hogy olyan könyvet olvashatunk, ami az irodalom régi célját szolgálja: tanít és gyönyörködtet.

Történelmi hitelességét nem tisztem megítélni. Bár hamarabb nevezném társadalmi, mint történelmi regénynek. Nekem is a női oldalam fogta meg inkább. A bálok, udvarlások, Ádrien és ÁB..

Dócsné_dr_Görömbei_Gréta P>!
Bánffy Miklós: Megszámláltattál…

Milyen ajándékai vannak az életnek! Erről a könyvről semmit sem tudtam, az Antikvárium webáruházból rendeltekhez kaptam ajándékba.
Nagyon nekem való könyv volt, történelmi, érzelmes, szépnyelvű. A szereplők mindegyike a társadalmi szerepében, osztálya előírásainak keretei között küszködik és egyikük sem találja az elégedettséget,a nyugalmat. Az író bennfentesként, nem szépítve ad leírást, kritikát, pontos és színes képeket egy korszakról és egy társadalomról, amely éppen meghalni és újjászületni készül, és ennek körülményei végtelenül nehezek. Ez a kritika a sorok között kristályosodik ki, különösen a regény első harmada tűnhet felszínesnek, de nekem az is inkább egy „hogyan éltek ők?” tabló. Akit érdekel a századelő Magyarországa, a politikai válság és bírja a képszerű tájleírásokat, annak ajánlom, akire ez nem igaz, inkább ne kezdjen bele…


Népszerű idézetek

Iustitia>!

És hogy holnap van, arról én ma nem tudok és nem is bánom! Ma szép ez és az a szépség, amely betölti a szemünket, a magáét és az enyémet, az örökké a mienk marad. El nem veheti senki és semmi. Elzárjuk az emlékek acéltornyába, hova be nem léphet senki, ott fog aludni, mint Csipkerózsa királykisasszony, kit fölkelthetünk bármikor és fölébred és elénk lép – de csak mi hívhatjuk életre, maga és én, akik beteltünk vele – és akik látni, akik érezni tudjuk.

_Andrea_ P>!

A dilettante letagadhatatlanul műkedvelő. De csak az első jelentése ilyen szűk. Mennyi minden megbúvik még ebben a tőben. Például az is, hogy a dilettante gyönyörködő ember, olyan valaki, aki élezi az életet, akit szórakoztat a világ kitárulkozó változatossága és gazdagsága, aki kedvét leli mindenben, ami művészet és erőfeszítés, aki rabja a mulatságosnak, izgalmasnak, összetettnek – az élet végtelen és bonyolult változatainak.
A dilettáns sehogyan sem illeszthető be a tehetséges – tehetségtelen ellentétpárba. Tehetségtelen dilettáns nincs; aki tehetségtelen, az meghatározható önmagával is, a meztelen tehetségnélküliséggel. De a tehetséges sem az a jelző, mellyel bármit nyerne a dilettáns. Tehetség és dilettantizmus két különböző fogalomrendszer. Se összeadni, se összeszorozni nem lehet a kettőt.
A dilettante jobban megközelíthető Demokritosz fogalompárjával: tele – üres. Ő a tele. Állandóan tele van a világgal, tele, tele, tele az erejét, eszméletét, érzékeit meghaladó jelenségekkel, melyeknek rejtelmességét és megfejtéseit csak ő ismeri.
A dilettantét a valóság telíti, minden fénytörésben és változatban, míg az írót, a művészt a történések lehetőségeit is – az arisztotelészi potencia.
De valamiképpen az üreshez is köze van a dilettanténak. A világ észrevétlenül, alattomosan, lassan kiürül körülötte, a dilettáns író mindig magányos ember. Parafaszobában végzi, mint az emlékeitől fuldokló Proust;egy idegen és ellenséges fantomvilágban várja az ítélet végrehajtását, mint Kafka;egy fenséges és megőrült természetben találja meg hazáját, kardot rántó cédrusok között, félelmetes izomzatú tengerek partján, eszelősen sugárzó színek világában, mint Csontváry.
A dilettáns mindig szorongó magányban él, mert valamiképpen kiszakadt a közösségből, s hiába erőlködik, nem tudja áttörni a faat, nem tud visszatalálni abba az egységbe, ami az alkotóművész és a rá figyelő megigézettek egysége. A dilettante a maga hibájából, mások hibájából – sohasem kapja meg a visszhangot, ami a befejezett alkotás, a csiszolt és fénylő jádekő feltétele. Ő magában és csak magából él.

18-19. oldal

4 hozzászólás
Mária P>!

(…) egy megtért bárány nagyobb örömet okoz, mint száz, aki soha el nem bódorgott!

440. oldal

Kapcsolódó szócikkek: bárány · hűtlenség
Mária P>!

Férfi ne használjon parfömöt, csakis kölni vízet!

216. oldal

Kapcsolódó szócikkek: kölnivíz · parfüm
Creusa>!

Azt ajánlom – mondja –, adjunk minden sorozatvevőnek díszes ládikában erdélyi földet.
– Hogyan gondolja ezt? – kérdi az elnöklő Bánffy. És a szeme sem rebben.
– A legegyszerűbben. Hozatunk két-három vagon földet a határon túlról, közjegyzővel hitelesítjük, hogy valódi erdélyi föld, csináltatunk néhány ezer ládikát, úgy számítom, min­degyik­be negyed kiló föld kerül, a ládikát megtöltjük, lepecsételjük, és ez lesz a nagy sláger, az új sorozat mozdonya.
– Jobbat tudok. Erdélyi föld helyett adjunk erdélyi könnyet. Amit az erdélyi anyák sírnak odaát.
– Nagyszerű! – kapja el a lelkesedés a szakembert. – Könny! Könny! Még jobb! – De azután mégis gyanakodni kezd. – De a könnyet hogyan adjusztáljuk?
– A legegyszerűbben – magyarázza Bánffy. – Közjegyzőket állítunk a síró erdélyi anyák mellé, akik igazolni fogják, hogy az ampullákba forrasztott könny valóban az ő könnyük, és nem itthoni hamisítvány. Nos? Hogy tetszik?

19. oldal Helikon

Creusa>!

Az emlékek akkor is jönnek, ha nem hívjuk őket.

73. oldal

Kapcsolódó szócikkek: emlék
Rémusz_néni>!

A fiatal ember lehet piszkos is, de vén ember még megpucolva is undorító.

első kötet 18.o.

>!

Sok része volt mindebben persze a versengésnek. Egymáson túltenni, különb legénynek lenni! – ez természetes indulata a fiatalembernek. És sok póz is és sok majomkodás is. Másnap legtöbben el is hencegtek vele: – „Jaj, be részeg voltam az éjjel!” – és ezt a konteszkáknak is elmondták, kik úgy tettek, mintha ez nagyon imponálna nekik.

Creusa>!

Egész küllemük, mintha a dús erdélyi kosztnak a reklámja volna.

176. oldal

Creusa>!

a művészet is csak akkor érték, ha honi talajból nő ki, másként csak papiros.

442.

Kapcsolódó szócikkek: művészet

Hasonló könyvek címkék alapján

Méhes György: Kolozsvári milliomosok
Tamási Áron: Ábel a rengetegben
Tamási Áron: Czímeresek
Kozma Mária: Borsosméz
Wass Albert: A funtineli boszorkány
Bálint Tibor: Zokogó majom
Kolozsvári Grandpierre Emil: A rosta
Wass Albert: Magukrahagyottak
Ignácz Rózsa: Papírmalom
Bárányi Ferenc: Égbenyúló kockakövek