Fotográfozásról 2 csillagozás

Vigyázzunk, hogy olyan jeleneteket, amik a szobákba valók, sose vigyünk ki a plenerbe. Magyar leány az udvaron nem használ tükröt, a szomszédok azonnal elpletykálnák hiúságát. Fonni a fonóban szoktak, és nem napsugaras nyáron, hanem sötét téli estéken. Bármennyire szépek a zöld fák között fonó menyecskék, durva hamisítás, ami csak mosolyt kelt a kicsit szakember előtt is. Van a nép életének elég szabadban lejátszódó epizódja. Szántás, kapálás, aratás, vetés, egyszóval kora tavasztól késő őszig hétköznapokon kint találjuk őket a szabad természet ölében. Ügyelnünk kell arra, ünnepi ruhában nem végeztessünk modelljeinkkel köznapi munkát.

Dózsa Dezső: Néprajzi fényképezés, Foto 1936. 1. 2-3. o.

254. oldal

A portréfotográfusnak tehát gyors megfigyelőnek, emberismerőnek és pszichológusnak kell lennie, hogy valamennyire is képes legyen áthidalni a közte és a modell közötti űrt.

ROTH LÁSZLÓ: AZ ÚJ FOTOGRÁFIA (Temesvár, 1933 – részletek)

220. oldal

A művésznek a beállításnál egyedüli feladata a külségekre vigyázni, azaz hogy fő, kezek, láb és derék úgy legyen igazítva, hogy az esztétikával ne ellenkezzenek. A belsőt, a lélek és kedély kinyomatát, egészen a leveendő egyénnek kell idomítani derülten, vagy komolyan, amint tetszése hozza. Nem hagyhatom itt megrovás nélkül azon helytelen elfogultságot, mely szerint sokan éppen nem vétetik le magukat, mivel idősek, vagy arcuk nehéz szenvedések jeleit mutatja. Minden kornak megvan a maga kelleme, s csúf arc a természetben nincs, kivált ha szellemeivel együtt vesszük figyelembe. Akárhányszor látunk nem szép, s a lélek, a belső kincsek által kelemesekké tett arcot az életben! S hogy miért ne lehetne fényképen örökítni ily arcok ismert kellemét, át nem látom.

Veres(s) Ferenc: A fényképezés múltja, jelene és jövője hazánkban (Történeti és eszmetöredék) (Az Ország Tükre 1862. 9. : 132-133. oldal)

38. oldal

Külföldön a nők kultiválják legjobban a fényképezést. Az angol, vagy német nő útitáskájából ritkán hiányzik a kodak. Nálunk nincs így. Magyar leány, asszony kezében ritkán látunk fényképező masinát. De hát ez is a mi gyengelábon álló kultúránk árnyoldala. Pedig a fényképezés egy lépés a komolyabb, tartalmasabb élet felé, ízlést, ügyességet, türelmet igényel, s ugyanezekre tanít. Egy picit önállóság, egy parányi egyéniségből minden fénykép, kedves, komoly játék, mely legjobban megfelel a kialakulóban lévő női egyéniségnek, legjobban megőrzi frisseségét, kedvét, amit az üres zsúrozások, léha kíváncsiskodások, s a házasság – mint örök téma – körül forgó fecsegések amúgy is eltompítanak.

Pásztor József: A Kodak. A kor 1907. 24

143. oldal

Ha jól festett képet szemlélünk, nemcsak a tárgyat kívánjuk látni, melyet a kép ábrázol, de látni akarjuk egyúttal azt is, hogy e tárgyat már előttünk is látta, érezte valaki. Emberi természetünknek igen megfelelő, hogy a már feldolgozottat, a már készet szeressük. Nemcsak a tárgyat magát akarjuk látni, hanem megkívánjuk, hogy az úgy legyen ábrázolva, mint amiképp látszik. Az absztraháló szemműtétet más által végrehajtatni, hogy a mű teljes élvezetét fáradság nélkül érhessük el.

Székely Bertalan: Festészet és fényképelés (Koszorú 1863. 22: 505-510. oldal)

41. oldal

FOTOGRAFUS TÍZPARANCSOLAT (1938)

I. Becsüld meg a vevőt, mert az adja meg neked a mindennapi kenyered.
II. Kartársad rendelőtábora ne legyen kedvenc vadászterületed.
III. Ne készíts potyaképet, mert bármilyen ürügy alatt elkészített ingyenmunka kimeríti a tisztességtelen verseny kritériumát.
IV. Ne légy árromboló, mert ezáltal nemcsak saját létalapodat, hanem az egész ipart elpusztítod.
V. Építsd le ügynökeidet.
VI. Üzletvitelenek kovásza legyen a korszerű munka és a tisztességes, ésszerű propaganda.
VII. Bővítsd szakismeretedet és türelemmel oktasd inasodat és munkatársadat.
VIII. Ápold műtermedet és kirakatodat.
IX. Légy lojális kolléga.
X. Támogasd az ipartestületet.

Neuberger Simon: Fotografus tízparancsolat. (Magyar Fotográfia 1938/11.)

196. oldal

Persze az, aki a fényképben nem múló szórakozást keres, hanem életfolyásának egy optikai vázlatát akarja felrajzolni, nem várhat ritka alkalmakra, hanem felvevőgépét naponta, sőt naponta többször használnia kell. Az optikai naplóvezetés egy módját kell tehát hogy gyakorolja. Amint az írott napló, tökéletlenül és sokszor hamisan, megörökít mindent, amit az ember feljegyzésre méltónak talál, épp oly gyakorisággal, de igazi hűséggel őrzi meg a fényképnapló életünk fő mozzanatait, s velük mindazt a gondolatot, érzést, hangulatot, ami hozzájuk fűződik. Való igaz, hogy a fényképnapló vezetése ma elég költséges dolog: de költségei messze felülmúlja nagy értéke és érdekessége. És, ha meggondolom, semmivel amelynek a mai ember tömegével hódol – amilyen például a kártya, az alkohol vagy a dohányzás.

Gergő Endre: A fénykép kultúrája (Munka 1929/6.)

165 - 166. oldal

Az embertelen, a közömbös objektivitás kipusztíthatatlan a gép munkájából, s ha a pontosan fölvett részleteket a későbbi kezelés folyamán retusírozzák a fotóemberek és széprajzhoz vagy akvarellhez hasonlóvá svindlizik a fotográfiákat, akkor már nem alkotnak, csak átalakítanak s ha nagyon ügyesek ebben az átalakításban, akkor sem művészi fotográfiát, hanem egy furcsa, értelmetlen és korcs festőmesterkedést végeztek. Mert borzasztó szamárság az, hogy valaki az objektív képet addig egyszerűsít, míg „vázlat” lesz belőle, ami rögtön nyilvánvalóvá válik, ha a fotográfia helyébe például egy másfajta képet képzelünk, s elgondoljuk, hogy X vagy Y fotóművész úr például egy Rubens-képet nyomorgat addig, amíg vázlat lesz belőle. Egy Rubens-képhez éppen annyi köze van a fotóművésznek, mint a sajátkészítményű fotográfiához, s ha akármennyit alakít is rajta a retusőr, mégiscsak átalakítás és nem lelkéből lelkezett dolog lesz a kép.

MARCO (Markus László): Két kiállítás (A Hét, 1905. 38.)

94. oldal

Minthogy a művészet egy percet úgyszólván természetellenesen hosszabbít meg és állandósít, – e percnek mindenesetre annak kell lenni, mely a jellemet leginkább kimeríti; csak ha ezt eléri a mű, mondhatni róla, hogy inkább hasonlít az élő eredetihez, mint az eredeti önmagához, mert változékonyság és mozgékonyság lévén az élet jellege, az ember sem mindig hasonló önmagához – de a művészet az illető azon jellegét, jellemének azon tengelyét adja, mely mentes minden esetlegességtől, a jellemnek mintegy történelmi értékét képviseli.
A fényképben mindezeket hiába keressük. A fénykép egy esetleges percben kapja le az illető arcképét. Már hogy aztán e perc azon jó perc is legyen egyszersmind, mely a jellem általánosságát is magában foglalja, azt remélni is alig, bizton várni éppen nem lehet, s arra nézve a gépet működtető fényképész szintoly kevéssé tehet valamit, mint a gép elé állított learcképezendő, ki magát és általános jellemkifejezését többnyire maga sem ismeri.

Székely Bertalan: Festészet és fényképelés (Koszorú 1863. 22: 505-510. oldal)

42. oldal

Igen sok jeles művész túlozta az elmosást és igen sok az éles rajzot; a divat is befolyással van az ilyesre. Innen aztán, hogy sok éles, sok meg gyapjasnak látszik, – incidit in Scyllam, qui vult evitare Charybdim [ Aki ki akarja kerülni a Kahrübdíszt, az beleütközik a Szküllába. ] – vagy pedig Du Fresnoy szavai szerint: dumusque fugis vitiosa, cave is contraria labi [ Miközben folyton igyekszel elkerülni a hibákat, óvakodj, nehogy az ellenkezőjükbe ess. ]. Ami itt a mozgó mell elmosultságát illeti ebben nem értek egyet Sz. úrra [Székely Bertalan], hogy t.i. a kidomborodott részeket mosottabban adja: Introrsum distincta refert, velut aspera visu [ Belül inkább tetszik, ha a dolgok el vannak rendezve, mintha már ránézésre is zavarosak ], melyen a képíró adhat Sz. szerint bizonytalanabb rajzzal, de a fényképész nem. Ugyan mivel restebb a látszervek által felfogó elme, mint a 20-30 másodpercig sokat lihegő mell felfogásában működő gép.

Barabás Miklós: Festészet és fényképelés (Koszorú 1863. 26: 612-616. oldal

51. oldal