Karcok 4

bvk I>!
Kortárs irodalom

Már epub formátumban is letölthető Balogh Virág Katalin Megint elkalandoztál című novelláskötete, illetve Ödön von Horváth Harminchat óra című regénye innen: https://www.bvk-muvek.com/

Kapcsolódó könyvek: Balogh Virág Katalin: Megint elkalandoztál · Ödön von Horváth: Harminchat óra

Balogh Virág Katalin: Megint elkalandoztál
Ödön von Horváth: Harminchat óra
bvk I>!
Válogatott novellák

Hol lakik az Úristen


Ahogy a mamámtól megörökölt dunna rám nehezedik, mindjárt Imi busa feje jelenik meg előttem: – Na, idefigyelj! – kezdi azonnal, és hiába szorítom össze a szemem, továbbra is az orrom előtt lebeg, mint egy hatalmas, vörös lufi. – Te… Te kis…! – Hatalmas, vörös, sipítozó lufi képében látogat meg a nagybátyám, akiért egykor úgy rajongtam, és sehogy se tudom elhessinteni. Még csak pár órája váltunk el, és félszeg meghívásomat nem egészen így értettem.
Imi volt a Nagyfejű, én meg a Pulykatojás, ez jutott eszembe délután a toron: ilyenekkel cukkoltuk egymást, amikor még a teste is nagy volt, és a tekintete sem imbolygott összevissza, tárgyak között keresve menedéket az emberek elől, akik folyton bámulják, és hozzá akarnak szólni, ki akarják kezdeni azt az épphogy összetákolt és nagy nehezen összetartott valamit, a Kiss Imit, aki a látszat ellenére ő, és nem egy középkorú Lemmy-hasonmás. Amikor megláttam a ravatalozó mellett ácsorogni a vörösre festett Krisztus keresztjének féloldalas takarásában, hirtelen azt hittem rá, hogy sírásó, de a régi bőrkabátjáról végül fölismertem, és a kezem önkéntelenül az arcom elé kaptam. Amikor később, a gödör mellett illetlenül hangosan és gyerekesen hüppögve sírni kezdtem, nem is drága halottunkat (a papunk mondta így a koporsó fölött), hanem Imre hercegemet sirattam (apukám hívta így a háta mögött). Hazafelé meg se szólaltunk a kocsiban, csak hallgattuk, ahogy anyukám térdén összekoccannak a nefelejcses tányérok a kátyús úton. A hugival ilyenkor összeakadt a tekintetünk a visszapillantó tükörben, mintha mi is egymásnak ütődtünk volna.
Mindig Imi kezdte a kötözködést, de igazából hagyta is, hogy visszafeleseljek. Kivéve akkor egyszer: most is látom, ahogy nő a feje, és a szája szélén, a sötét sörték között úgy csillog a szaftcsík, mint a gyöngyházfény, ha az ember csak úgy, ripsz-ropsz kente föl. − Majd én… majd megmutatom! – Olajos mutatóujja fenyegetőn szúr felém. – Neked! – De beleremeg. − Hogy hol lakik az Úristen! − És beleremegek én is. − A jó ku… vagyis a jó édes… – Pedig én nem is akartam, csak úgy kicsúszott… − Ajóédesúristenitneki! − És visszaszívnám, mint a taknyot, mielőtt elkapnák és csavargatni kezdenék az orrom, hogy fújjam, mérgesen, csak legyen minden úgy, ahogyan pár pillanattal korábban: némán eszünk, csak az evőeszközök zörgése és a hugi csámcsogása zavar bele a nótaszóba. A mamám épp nincs az asztalnál, biztosan kiment a kamrába valamiért, az apukámnak pedig meccse van, ráadásul idegenben játszik, úgyhogy nem is terítettem neki, sőt a helyére ültem. Majd délután úgyis értünk jön, és az új helyemen eszi meg a fölmelegített ebédet, aztán ledől, nekünk meg egyszerre mehetnékünk lesz. – A nagynak még leckéje van – sopánkodik az anyukám, de apukám ki se nyitja a szemét, csak a szemöldökét húzza össze, és a szája mozog, mire az anyukám kirohan, és bevágja maga mögött az ajtót. Ezt nem szabad, de nincs, aki rászóljon érte, mert a mamám éppen süteményt szel a kávéhoz, én, Pulykatojás pedig a focis színezőmmel vagyok elfoglalva.
Régen mi is kijártunk szurkolni, az anyukám meg én, és a hugit is kivittük magunkkal babakocsiban. Ott kiabáltunk a pálya szélén, és az apukámék győztek mindig, és az apukám minden gól után kinézett, és integetett nekünk, még cigánykerekezett is egyszer, amikor megnyerte a kupát. Sokat játszottam azzal a kupával, amíg el nem játszottam autóskártyán. Sajnos azóta nem nyert másikat, vagy eldugta előlem, nehogy eljátsszam megint. Talán nem megy nekik a játék, mióta nem járunk ki, mert sokat kell segíteni a mamámnak meg Iminek a földdel, amit nem lehet eladni, mert abba a mamám belehalna, de a földtúrás meg nem való az apukámnak, mert ő városi gyerök, legalábbis a mamám szerint, az Imi szerint pedig jobbfajta embör, akinek attól is kilyukad a tenyere, ha csak ránéz a kapára, úgyhogy mindenkinek jobb, ha inkább a saját dolgával foglalkozik, focizik és cikket ír, amíg mi dolgozunk.
A mamámnál csak egyet alszunk, ilyenkor egy ágyban fekszünk a hugival, a mesedunna alatt. Már az anyukámnak is mesélt ez a dunna, mert a nagymamája tömte teli mesékkel. Este olyan sötét van a kisszobában, hogy nem látok semmit, csak azt, ami a dunnából kibújik, és néha belesúgom a hugi fülébe: például, hogy éjjel, amikor mindenki alszik, a dunna mélyéről kimásznak a jancsibogarak, és akkorák, mint a tenyerem, és a fűrészfogaikkal elrágják az aranyhaját, mert attól lesz ezer életük. Nekem nem kell félnem tőlük, mert csak a szőkéket szeretik. Amikor sírni kezd, hogy olyan kopasz lesz, mint a Julis baba, megígérem neki, hogy egész éjjel őrt állok, és még a kísértetektől is megvédem, meg a rablóktól is, és agyonnyomom a jancsibogarakat mind egy szálig. Cserébe, ha legközelebb csokit kapunk, adja nekem az övé felét, és ha kérdeznék, ő is szilvás gombócot kér ebédre. Meg is ígér mindent, csak védjem meg, aztán a következő pillanatban szuszogva alszik, én pedig egyedül maradok a mesémmel.
Másnap reggel tovább gondolkodom a jancsibogarakon: vajon hogyan, mivel lehetne fokozni a félelmetességüket? Mondjuk, fúrófejjel, esetleg öt fúrófejjel, vagy ásólábakkal, nyolccal. Elképzelem a jancsibogarakat a fűrészfogakkal, mind az ezerrel, meg a fúrófejekkel, meg az ásólábakkal, de annyi hely van egy jancsibogáron, valami félelmetessel még föl lehetne vértezni… például kerülhetne rá egy szörnyűséges szeplőszúró fullánk, ne én legyek az egyetlen Pulykatojás a családban!
Szavam se hallani egész délelőtt, nem is lábatlankodok, mégis csontos húst kapunk ebédre, pedig szilvás gombócot kértünk. A hugi szó nélkül szaggatja le a húst a csontról, fülig zsíros az arca. Muszáj az asztal alatt bokán rúgnom, de köztünk ül anya. Tologatom a tányéron a húscafatokat, de a szaftos nokedlit mind megeszem, az Imi mégse bírja ki kötözködés nélkül: – Mi az úristen bajod van neköd, hogy még a csirkepörkölt se elég jó az úri gyomrodnak, mi? – Tudod, hogy nem szereti a csontot – feleli az anyukám. – De hát mi se a csontot rágjuk, nővérkém – röhögi el magát Imi –, nem vagyunk kutyák! – Nekem meg az talál az eszembe jutni, hogy akkor mit ugatsz, mi?! És nem csak eszembe jut, valahogy ki is csúszik. Épp csak magam elé motyogom, de a rádió reccsen egyet, és egy pillanatra elhallgat, akkor csúszik ki éppen. – Mit mondtál? Na, idefigyelj, te! – Csak úgy köpködi a szavakat vöröslő fejjel, és közben egyre közelebb hajol hozzám. Látom a húscafatokat a szájában, muszáj becsuknom a szemem.

Folytatás itt: https://www.bvk-muvek.com/1

Ez a novella, amit 10 éve írtam le először, végül nem került be a kötetembe, de még mindig sokat jelent nekem.

Kapcsolódó könyvek: Balogh Virág Katalin: Megint elkalandoztál

Balogh Virág Katalin: Megint elkalandoztál
bvk I>!
Válogatott novellák

Csiki-csuki

Megint az Álomvasutak egyik állomásépületében ácsorgok, mint mindig, ha szívem innen oda vagy onnan ide húz, és perceken belül befut a vonat, de fogalmam sincs, hányadikra, mert ez egy külvárosi teherpályaudvar, itt nincs kijelző, se büfé, se vécé, se semmi, csak gaz meg szemét, itt csak hébe-hóba áll meg egy-egy személyvonat, és biztosan bemondták már, és rohannék, ki innen, a sínek közé, csak le ne késsem, nem bírnék ki egy óra várakozást, de az Álomvasutaknál nem elég, hogy kimondod, hová mennél…
– Csak oda? – vágják a fejedhez minden alkalommal az undok kérdést, ezúttal olyan alattomos erővel, vagy annyira felkészületlenül ér, hogy beleszédülök. Nem is mondok semmit, a jobb vállam idegesen megrándul, mire az összekaristolt plexiablak mögött megfeszülnek a határozottan felrajzolt szemöldökívek (színük az Álomvasutak kitüntetett színe: koszos kék), ám hiába erőlködöm, a nadrágzseb szűknek bizonyul, mintha a bőröm alól próbálnám kikaparni az aprót, és odaát már nyílnak a sötétre kontúrozott ajkak, én meg rángatom tovább a zsebbe szorult öklöm, mire a fémesen csillogó körmök előreszegeződnek, én pedig behunyom a szemem, és összeszedem minden erőmet, és – patt, elszakadt a cérna, megszabadultam! Sóhajtva szórom ki a pénzt a markomból, élesen csörög a fém a fémen, fordul a tányér, a porcelánkarmok az asztallapon koccannak.
– Csak!
A pénztáros szó nélkül söpri be a pénzt és penderíti ki a fecnit, tekintetét a plafonra emeli, de mire vissza, én már itt sem vagyok, már ki is húztam a kívül-belül aládúcolt épületből, viszlát! Hiszen bármelyik pillanatban összeomlik, és maga alá temet. Ha egy leszakadt gerenda szétüti a fejem, vajon mi folyik ki belőle? Kóc? Vagy hófehér sav, mint egy androidból? Vagy csupa apró kacat? Félig megemésztett idegen szavak meg kibogozhatatlanul összegabalyodott rémálmok meg összefirkált vonatjegyek minden mennyiségben?
A negyedik vágánynál már gyülekeznek az utastársak kis csoportokba verődve. Tisztes távolban megállok, jobb híján a távolság nyújtson fedezéket. Ismerősök is lehetnek köztük, vagy ami rosszabb, a szüleim ismerősei, a környezetükbe tökéletesen beleolvadó Kati nénik meg Laci bácsik, akik éles szemmel kiszúrnak, hogy villás nyelvükre vegyenek, jól megcsócsáljanak, és színpompás rágalmakba pácolva csak úgy közbevetőleg kiköpjenek a kőre, ha anyával összefutnak a boltban, mert megint nem köszöntem. Automatikusan beletúrok a hátizsákomba, pedig már a villamosmegállóban leesett, hogy a cigit Dodóék szobájában hagytam. Kéki jegyzete megvágja az ujjam, felszisszenek. Miközben megpróbálok kiszívni néhány csepp vért a mutatóujjamból, a hátam mögött, a harmadikon nemzetközi gyors robog át, a hangszóró meg se reccsen. Nem lassít, eszeveszetten zakatol és arrogánsan tülköl a vonat, a szele szétfújja a hajam. Nem rémlik, hogy az előbb szétnéztem volna az átjárónál. Egy kicsit le kell ülnöm a virágtartó szélére, különben még eldőlök, mint a hátizsákom, miután megint a tetejébe tömtem mindent, aminek súlya van, miközben az alja szinte üresen kong a műanyag dobozok miatt. Igazán jólesne, ha mellettem, a koszos zsepik meg a Red Bull-os dobozok meg a csikkek között néhány petúnia is megbújna.
A dübögés elültével korogni kezd a gyomrom, de az is lehet, hogy csak most hallom meg, a vonatomnak se híre, se hamva. Kínomban a hatodikon veszteglő tehert figyelem, megpróbálom kitalálni, mi lapulhat a lezárt konténerben: hamisított tornacipők, fegyverek, emberek vagy egy árva kismacska, szinte hallom a panaszos nyávogását, de a hangosbemondó kíméletlen recsegése csírájában fojt el minden gondolatot. Legalább a gyomorkorgást elnyomja a zaj, és végre bemondják a vonatot, ami kiment innen, újra és újra és újra bemondják, a negyediknél felfordul a gyomrom, az ötödiknél elhagy minden remény, mégsem hányom el magam, és a kanyarban feltűnik a koszos kék csík, máris lassít. A fékek csikorgása lehetne a kegyelemdöfés, de befogom a fülem, és a jövőre koncentrálok, a meleg levesre meg az ágyacskámra, ami hűségesen őrzi testem lenyomatát, és az előttem álló 24 órára, amire a tegnapiak, vagyis a maiak után óriási szükségem van, hogy a holnapira formába lendüljek, amikor Janika tematikus buliján Mary Shelley leszek, aki Frankenstein teremtményének álmodja magát.
Azok, akik a második vágányra fogadtak, még csak most botladoznak át a síneken a drámai tülkölés közepette. Vannak, akik tűsarkúban hajtják végre a mutatványt, legszívesebben megtapsolnám őket. Mint mindig, most is épségben átér mindenki, ez megnyugtató: képtelen lennék visszamenni a koleszba, a vonatpótlót pedig nem élném túl. Míg az utastársak lerohanják az összefújt ajtókat, és káromkodva feltornásszák magukat meg a cekkereiket meg a gyerekeiket a meredek és magas lépcsőkön, hátrasétálok, és az utolsó kocsiba szállok fel. Itt csak néhányan ülnek, egyedül foglalhatok el egy teljes részleget, ahol egy egész család elférne, de két holtfáradt ingázó mindenképpen. Büdös van és meleg, de az ablakot nem lehet lehúzni, elsőre legalábbis nem sikerül, és nem is próbálkozom tovább, félholtan terülök el az ülésen. A hátizsákot magam mellé dobom, a cipőmet nem vagyok képes levenni. Így viszont nem rakhatom fel a lábam, úgyhogy a következő megállónál egy anyám korú nő ül le a szemközti helyre. Ülhetne srégen is, de neki az ablak melletti hely kell, próbálok nem pofákat vágni. Behúzom a lábam, hogy elférjen, közben azon izgulok, nehogy elrepedjen a gatyám. Hát ne is, mert ilyen kockás gatya még egy nincsen, kár, hogy az első mosással kicsináltam. A lényeg, hogy nem hurcolok haza szennyest, senki se turkál a gönceim közt többé.
A nő rejtvényfejtésbe merül, legalább nem kell kínosan kerülgetni egymás tekintetét. Piros tollal ír, ez vagány. Viszont a szemüvegét, amire aranyszínű zsinór van erősítve, letolja az orra aljáig, és fölötte nézi az újságot. Olyan, mintha letolt gatyában ülne, undorító. A szadista Kékit ügyesen kijátszva előveszem Bulgakovot, és megpróbálok olvasni, legalább addig, amíg látni valamit a lassan mindent összemaszatoló szürkületben. Csak az imént tűnt el a nap, jobbra, az ég alján izzó csík őrzi az emlékét. Olyan, mint egy seb, szinte látom, ahogy szivárog belőle a vér. Káprázik a szemem, hiába kapom el a tekintetemet, oda se kellett volna nézni. Azért egy darabig még küzdök a fekete-fehér csíkokon táncoló vörös foltokkal, de a körülmények nem kedveznek, folyton megállunk, felszállunk és leszállunk, aztán elindulunk, egy kicsit zötykölődünk, végre nekilódulunk és zakatolunk, de nem, megint lassítunk és hirtelen megállunk, és állunk és állunk, és aztán elindulunk és nekilendülünk, és megint lassítunk, szinte mindig lassítunk, és közben jövünk-megyünk, kivágjuk és bevágjuk, és átviharzunk, de jegyet még nem kezelünk, majd ha kidőltél, felpiszkálunk, és hangosan röhögünk, trombitálva orrot fújunk, és lekapcsolunk és felkapcsolunk, lehúzunk és felhúzunk, feladunk és leadunk, beszólunk, kiszólunk, kiköszönünk, kikurjantunk, kiköpünk, és beköpünk valami nem túl vicceset, de azért röhögünk egy sort és sört nyitunk, és beszívunk és kifújunk, mígnem hirtelen kiesünk innen oda, ahonnan már számtalanszor elindultunk, és ahonnan újra és újra elindulunk majd, ha újra ott leszünk, és előbb-utóbb biztosan ott leszünk, hiába váltottunk jegyet csak oda, ha egyszer valami folyton visszahúz, nyúlni nyúlik, de nem ereszt, saját nekiveselkedésünk ereje fordul ellenünk, így lesz az odából vissza és a visszából megint csak oda, mintha rángatnának…

A folytatás – és még 11 másik novella – itt olvasható:
https://www.bvk-muvek.com/

Kapcsolódó könyvek: Balogh Virág Katalin: Megint elkalandoztál

Balogh Virág Katalin: Megint elkalandoztál

A karc írója kikapcsolta a hozzászólás lehetőségét.

Hirdetés
bvk I>!
Kortárs irodalom

Sziasztok!

Ajánlom figyelmetekbe Megint elkalandoztál című novelláskötetemet, amely ingyen letölthető innen: https://www.bvk-muvek.com/
És bár ennél lényegesen novellásabb szövegek vannak a kötetben, azért ebből a kisprózából is kiderül, kb. mire lehet számítani:
https://www.bvk-muvek.com/muhely
(A kötet eredetileg a JAK-nál jelent volna meg az idei Könyvhétre, ám a JAK időközben megszűnt.)

Kapcsolódó könyvek: Balogh Virág Katalin: Megint elkalandoztál

Balogh Virág Katalin: Megint elkalandoztál
2 hozzászólás