Megint ​elkalandoztál 79% 16 csillagozás

Megint elkalandoztál…
És újra és újra, és megint csak… és így tovább. De milyen jók is ezek az elkalandozások. Ráadásul a kötet 12 novellája nem is csak egyszerű elkalandozás, de jóval inkább kikacsintás, kihajlás, sőt egyenesen kiesés…
Kiesés egy adott szituációból, egy élethelyzetből, egy szerepből, talán egyenesen a valóságból. Az elbeszélő – aki legtöbbször még gyermek, esetleg fiatal felnőtt – kiszabadul, néha úgy tűnik, hogy egyenesen menekül egy létvariációból, egy fikcióból, a test börtönéből, egy életérzésből. És mindeközben megindítja belső monológját, tulajdonképpen kizárva a külvilágot, úgy reagálva arra, mintha az egész elbeszélés egy testen kívüli élményből visszacsatoló érzelemdömping, egy áradó érzésemanáció lenne.
S mindeközben érezhető valami elemző-analizáló szándékú önreflexió is, belső vizsgálat, folytonos kritikai szándék. Persze jelen esetben a szerzői szándékoltságot csupán az óhatatlanul feltámadó olvasói prekoncepcionalitás húzza rá a szövegre.
Ezért a legszebb az egészben, hogy mindez valószínűleg ösztönösen jön a szerző tollából, szimplán tehetségből fakad, nincs mögöttes mérnöki konstrukció, fifikás szándék (cáfoltassék meg, ha nem így van!). Egyszerűen csak dob az élet egy csontot és BVK úgy kapja el, hogy közben elkalandozik, hagyja az emócióit áradni, gondolattá formálódni és talán maga is meglepődik a végeredményen. Ami végül igazán friss, sőt megkockáztatom, hogy egyedi hangvételű írásokat eredményez és összességében egy szép kerek, egységes szerkezetű kötetet alkot. Mivel a szerkesztő feladatai is a szerzőre hárultak, ez kifejezetten elismerésre méltó (talán az egyetlen, Fátylas Ana találkozása… című írás lógott ki a sorból, a különböző tudatmódosítókat idéző, pszichedelikusba hajló, túlpörgetett ötlet-cunamijával).

Örülök, hogy olvashattam Balogh Virág Katalin bemutatkozó kötetét, kifejezetten jó benyomást tett rám, ígéretes debütálás.
A kortárs magyar próza iránt érdeklődőknek ajánlom, a szerzőtől pedig kérem, hogy folytassa.

Elkalandozás, jóleső emlékekbe feledkezés, netán ájulás? Álmok?
Színes jelmezbál és álca, vele szemben pedig a kiábrándító valóság.
A szerző világában sokféle kapu vezet át a prózai hétköznapokból a fantázia szabad csapongásába, és ebben könnyen önmagunkra ismerhetünk, hiszen néha muszáj elmenekülni a napi rutin monoton egyhangúsága elől.

Az egyik kedvenc novellám a Visszaeső volt, ami egy sivár, vigasztalan munkahelyi környezettel indít, de gondolataink mélyén csakhamar már egy gyerekkori gólya kelepel és vidám indián neveken törjük a fejünket. Hogy körülöttünk mindenki buzgón veri a billentyűzetet és a főnök már ott áll a hátunk mögött? Annyi baj legyen!
Nagyon szimpatikus bemutatkozó kötet.

„Odakint szakad a hó, a lámpa fényében látszik, ahogy a szél az ezüstösen csillogó, apró pelyheket kavarja, mintha angyalhaj lobogna a levegőben.”

Egy elsőkötetes szerző ígéretes novellái. Közös jellemzőjük az elbeszélők név és nemtelensége, néha könnyebb azonosulni egy jobban körvonalazott szereplővel, de így meg az ember áll a középpontban, a gyerek, a fiatal, a problémákkal szembesülő, meg nem értett és küzdő egyed. Sokféle érzés, sokféle megközelítés, családok, iskolai közösségek bontakoznak ki előttünk. Jó stílusa, szép mondatai vannak. A Gálamelegítő osztálytalálkozós emlékeket idézett, és nem hozta meg a kedvem a következő ilyen összejövetelekhez sem, de jó volt olvasni. A Csiki – csuki MÁV-os élményeket/hadakozásokat idézett fel és egyik kedvenc szerzőmet is megemlítette.
Különösen tetszett még a Kisbetűs , a Trópusok és az Árva lélek című írás.

Balogh Virág Katalin valóban nagyon-nagyon-nagyon hajlamos az elkalandozásra.
Ami egyáltalán nem tetszett:
Fátylas Anna találkozása a Smaragdszemű Halállal
Ami a leginkább megnyerte a tetszésem:
Kisbetűs
Angyalháj
Trópusok

Néha, ha nem akartam haszontalanul álmodozni és elkalandozni, előkaptam egy-egy novella erejéig.
Nem volt rossz, de más, mint amiket eddig olvastam. Belecsöppentett időnként néhány világba amiket olvasva kalandozhattam, de hosszabb távon egyik mű sem maradt velem. Inkább az összes helyben hatott, kizökkentett.
Eleinte zavart, hogy nem tudtam sokszor a nemét az elbeszélőnek, de végül rájöttem, hogy ez nem is baj. Így legalább az olvasó hamarabb bele tudja magát élni.
Összeségében kíváncsi vagyok mit tud még az írónő.

BVK a választékos, igényes nyelvi világával, mondatszeresztésével szerettette meg velem a kötetét. A novelláiban erős képek sorakoznak, változatos témákban. A szerkezetben felépítettséget éreztem az elbeszélők életkora mentén, mintha egyre idősebb ember szemszőgéből szemlélnénk az eseményeket.
Számomra nem volt mindig egyértelmű az elbeszélők neme, ami még izgalmassabbá tette az értelmezést.