A Mesterkurzus általam eddig olvasott köteteinek a legjobbja ez a könyvecske.
Azt hiszem aki lelki fejlődésre törekszik, mindenképp eljut arra a pontra, amikor rájön, hogy míg nem dolgozza fel azt a roppant sok bűntudatot, amit hordoz magában, egy tapodtat sem fog változni. Annak is van bűntudata, aki nincs tudatában, mert ezt valamiért elfojtja. Egóra szoktunk hivatkozni ilyen esetben, mert ez a kis fickó az, aki állandóan útját állja a békeszerető, kedves, valódi énünknek. Nos, ez a kötet ezt a cselekvő egót boncolgatja, előadója válogatja, hogy milyen szempontból.
Nekem személy szerint Popper Péter előadása tetszett a legjobban, aki bibliai oldalról közelíti meg a bűn fogalmát, és azt az érzést, ami a bűnt megelőzi és követi is egyben, a bűntudatot, sőt, nagyon logikusan levezeti,hogy valódi feloldozás, megbocsátás csak a bűn elfeledésével lehetséges. Tetszik, ahogy önkéntelenül rávezet a szabad akarat fontosságára. Valóban kulcs ez az ember életében, és bár Popper nem így fogalmaz, azért hosszan ecseteli, hogy Isten eleve szét választ: jót a rossztól, sötétet a fénytől, tisztát a tisztátalantól, eget a földtől. Mindent ami van, megoszt. Nem kever, nem mutálódhat semmi, amit ő hozott létre. Keverni csak az ember szokott, mégpedig akkor, amikor választ a két különálló dolog közül, pontosabban egyszerre akarja mindkettőt. Na ebből van mindig galiba! Mert bűnné valóban akkor válik minden cselekedet, ha választunk., ha döntünk. A bűntudat pedig valóban megjelenik már a cselekedet előtt, aki erre hallgat, az nem dönt helytelenül. Aki nem, az bűnt követ el. Saját, szabad akaratából, és ezt nem is lehet másként, hiszen súlyos lelki –, és egyéb kézzel fogható problémákat okozhat, amiről viszont Horváth Zoltán beszél nagyon szépen.
Az önismeret életfogytig tartó tanulás, izgalmas kaland, ezáltal eszmélünk igazán a világra, Istenre, és valójában ennek segítségével látjuk át, hogy miért vagyunk itt. Sőt, a szomszéd miért van itt. Sok lelki megrázkódtatással járó folyamat, és hatalmas, önerőnket meghaladó tett kell ahhoz, hogy belássuk előnyeinket, hibáinkat, feleszméljünk mi érdekel minket, és ha mindez megvan, ennek szenteljük magunkat. Hiszen az az ember, aki ismeri önmagát, – még ha ezt soha nem is fogja teljességében megélni- nem tud tovább a társadalom, a család, a munkahely szorításában, elvárásaiban élni, hanem elindul a saját maga szabta úton. Na ezt meglépni a legnehezebb, sokan ennél a résznél sutba is dobják ezeket a lelki gyakorlatokat, elmélkedéseket, elmélyüléseket, mert riasztóvá válik, hogy minden, amit addig a tudatos agy magáénak nevezhetett, lényegtelenné válik. Ennél a résznél nem szabad megállni egyébként, úgyhogy innen üzenem mindenkinek, hogy hallgasson Horváth Zoltánra, az az ember, aki elfojtja önmagát, beleroppan, és sokkal nagyobb butaságokba keveri magát annál, mint amit amúgy meg kéne tapasztalnia, ha saját ösztöneire hallgatna.
A kötet nem fejti ki, de valahogy most belőlem kikívánkozik, hogy ez egyáltalán nem önzőség. Tudni hol a helyünk a világban, mi a célunk, alapvető emberi jogunk. Belül úgyis érzi mindenki, hogy például ha az a cél, hogy kisemmizzük a volt párunkat, az rossz, nem lehet életcél. De ha mi Malibun szeretnénk halálunkig lógatni a lábunkat, akkor addig kell menni, lesni a lehetőségeket, míg ez létre nem jön, márpedig létre fog jönni, ha ezzel nem okozunk kárt más embertársunknak. Azonban ha ezt a vágyunkat, ami velünk született, és olyan szilárdan tudjuk, ahogyan az egyszer egyet, de nem valósítjuk meg, akkor bizony a rossz döntésünk miatt sok embernek, köztünk magunknak is szenvedést okozunk.
Az önismeret útján épp ezért jelentős dolog a bűnről, bűntudatról és a feloldozásról elmélkednünk, mert ezek ismeretének hiányában képtelenek leszünk felismerni ha bűnt követünk el magunkkal, vagy másokkal szemben.
Nem említettem Baktay Zelkát eddig. Ő a gyermeknevelés szempontjából mesélt nekünk a bűnről. Arról, hogy a legnagyobb szeretet mellett is képesek vagyunk ártani a gyermekeinknek, ha ne ismerjük fel azt, hogy mikor, és hogy érdemes foglalkozni a gyerekekkel. Tetszik, hogy ő is a békén hagyást preferálja, amit sokan ki szoktak kezdeni, pedig reális. Ha már gyermek korban rosszul kondicionáljuk a gyereket, azaz rászoktatjuk arra, hogy anyu-apu-tv-villogó kütyü az egyetlen, ami le tud kötni, hogy várjuk el, hogy lelkileg egészséges emberré váljon később, hiszen nem lesz képes magába mélyedve elgondolkodni önmagán.
Csányi Vilmos pedig etológus szemmel az emberi bűntudatot állította szembe az állatiéval. Tőle megtudhatjuk, hogy egy csoport vadidegen csimpánz negyed óra alatt mészárolja le egymást, ha összezárják őket, míg az emberi lény a fejlett morális érzékének segítségével maximum álmodozik arról, hogy azt a sok idegent csak el kéne már tenni láb alól, de ehelyett barátkozni fog, és igazán jól teszi, mert mégis csak kellemesebben telik úgy az összezártság ideje. Mondjuk azt nem ecseteli, hogy szorult helyzetben az embernél is él a „csak egy maradhat” elv, pl hajótöröttek esetén.
Szívből ajánlom minden, a téma iránt érdeklődő olvasónak ezt a kötetet, mert nagyon elgondolkodtató.