Szemben ​a társadalommal 2 csillagozás

A bejegyzés eredeti megjelenésének a helye a blogom. Szerintem ott áttekinthetőbb, ezáltal olvashatóbb. És mindenképpen teljesebb.
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2022/02/13/bakos_zoltan…

*
Néha elképedek, mennyire nem vagyok naprakész eseményekből, emberekből, celebekből, írókból, zenékből, könyvekből, közéleti eseményekből, semmiből. S azon még jobban elképedek, ez mennyire nem zavar.

(Az egyetlen dolog, amiben naprakész vagyok, az a saját érzés- és gondolatvilágom. Ami ott zajlik, az viszont mostanság néha zavar. Főleg az elmúlt ötvenöt év tapasztalatainak a hátterén, mert bizonyos eseményeket jeleznek az érzéseim. Meg az elmúlt években mindig csak utólag felismert intuícióim. Ne rémülj meg, csak saját felhasználású eseményekről van szó!)

Így például, amikor a moly.hu-n megkérdezték tőlem, hogy Bakos Zoltán, e könyv írója azonos-e a salleres Bakossal, fogalmam sem volt a kérdés tartalmáról. Utána kellett néznem. Akkor tudtam meg, hogy a salleres az Salleres. Addig azt hittem, egy Bakos nevű fickó valakinek adott egy pofont, és így salleros-Bakosként vonult be a köztudatba. Hát nem erről van szó. Hanem arról, hogy Havas Henrik Saller című műsorában van egy vehemens, indulatos, nem túl türelmes jobboldali figura, akit a többiek valamiért (vagy éppen ezért) nem vesznek nagyon komolyan. De ha az indulati részt lehántjuk arról, amit eldohog, nem mond marhaságokat. Szerintem ez a Bakos az a Bakos…

S persze, hogy az! Bakos Zoltán egykor fotográfus volt. Életútjűról így mesél: „…majd a médiához kerültem, MTM kommunikáció, Mindent vagy semmit!, Zsákbamacska, stb. Ezekben a műsorokban dolgoztam, és benne voltam a főnökségben. Aztán a TV2-ben operatív igazgató lettem, majd onnan átmentem az igazgató tanácshoz. A Big Brother kezdetekor szűnt meg ez a státuszom, akkor lettem az igazgató tanács tanácsadója. Majd onnan a Magyar Távirati Iroda elnökének lettem a tanácsadója. Ezután a Magyar Televízióban voltam elnöki tanácsadó, majd később a hírigazgató tanácsadója, aztán leléptem…." (Interjú a Hit Rádió Gyújtópont_ című műsorában.)

Mivel ezt tisztáztuk, kezdjük a könyvnek és a tartalmának a mérlegelését!

*
Bakos Zoltán nem lacafacázik, már a borító arcba kiáltja a tartalmat: a liberalizmus médiában betöltött szerepéről, kritikájáról lesz szó. Ennek hátterén nagyon fontos a fenti interjú-idézet: Bakos nem outsider, belülről látta azt, amiről beszél.

Liberalizmus, média. Két, kéz a kézben járó, gigantikus téma. Mára szerencsére magyar nyelven is egyre nagyobb és bátrabb kritikai irodalommal. Szerencsére, mondom, mert magam is úgy jártam, ahogyan a mondás tartja: „Aki húszévesen nem liberális, annak nincs szíve, aki negyvenévesen nem konzervatív, annak nincs esze.”_ (Winston Churchill)

S azért is jó hír, hogy bővül és bővül a téma magyar nyelvű irodalma, mert a liberalizmus térhódítása valami elképesztő. S ez az elképesztő, diktatúrává fajuló térhódítás jobbára éppen a médiának köszönhető.

Engem a módszereken kívül mindig az érdekelt legjobban, vajon mi a célja, mire akar kifutni mindez? E könyvvel kapcsolatban: miért akarja a médián keresztül tönkre tenni a demokráciát a liberalizmus? S a tönkretétel után hogyan szándékozik létezni? S egyáltalán: ki az a liberalizmus, aki a szálakat a kezében tartja és a világ nevű marionettet mozgatja? S mi célból teszi ezt?

A MONDANIVALÓ
A liberalizmus vezette média hazudik, nem csupán bemutat, hanem tudatosan befolyásol, a műsoraival aláássa az erkölcsöt, a hitet, a társadalom általánosan vallott nézeteit, új tanaival semlegesíteni, megszüntetni akarja mindazt, amire a nyugati kultúra épül. Még rosszabb, ahogy Bernard Goldberg (aki huszonnyolc évig dolgozott a CBS-nél) fogalmazza meg a Médiahazugságok című könyvében: a mai liberális média nem bemutat, hanem teljesen nyilvánvalón, politikát csinál.

Elutasítja Istent, a nemzetet, a család hagyományos értelmezését, relativizálja a bűnt, az erkölcsöt, kiforgatja a nyelvet, a szavak jelentését (Orwell: újbeszél).Ennek érdekében magától értetődőn kétkulacsos, részre hajló és így hazug. Úgy általában is, de a médiában különösen.

S a könyv a média világszintű liberális túlsúlyáról beszél, s arról, hogy e túlsúlyban levő liberális média hazudik, torzít, elfogult, és bemutatás helyett diktál és követel. Függetlenül attól, mások, a társadalom akarja-e egyáltalán, amit ő akar. Nem kérdez, mert meg van arról győződve, hogy nincs is semmiféle kérdés. Igaza van és pont. Mindaz, ami nem zeng együtt vele, elhajlás, ostobaság és irtandó. Vagyis megint egy kisebbség diktátumai uralkodnak a tömegen. Ezáltal a demokrácia aláásásáról már nem is kell szót ejteni.

S véresen bünteti azokat, akik nem állnak be a sorba: ők bizony nem kapnak rétest estére, legyen szó akár egyénekről, akár országokról.

Nagyon érdekes, izgalmasak a felvetések. Ami azonban még izgalmasabb, hogy Bakos, ha nagyon mélyre nem is megy, hogyan lehetséges ez, de párhuzamot von a média, a mögötte álló liberális elgondolás valamint a kommunizmus és a nácizmus között. A párhuzam a felkészületlenek minimum meghökkentő. Mert, gondolj bele, arról van szó, hogy a módszer nem is változott gyökeresen, csak a smink egészen más. Gondolj csak arra, hogy a volt állampárt fenntartói melyik oldalon landoltak a rendszerváltás után! S akkor vajon változott-e bennük bármi lényegi a landolás előtt/után? (Az alapvető kérdés tulajdonképpen az, miért, hogyan landolhattak sértetlenül, ép bőrrel egy diktatúra fenntartói és kiszolgálói a demokráciában?)

S persze a kérdés megint felmerül: ha ugyanaz a módszer, kik azok, akik akkor is alkalmazták, és alkalmazzák ma is? Nem csupán a hazai viszonyokra gondolok, hiszen mind Bakos, mind Goldberg rámutat, hogy a módszer nemzetközi. Vagy csupán véletlen egybeesésről lenne szó? A dolgok belső logikájából fakad hogyan kell a tömegeket hülyíteni és meghülyíteni, és erre a művelt nyugat minden egyes országában rádöbbentek a liberálisok? Vagy inkább arról van szó, hogy a hatalomátvétel tudatos, tervezett, irányított és kézben tartott?

Még nem sikerült felfognom és logikai láncra fűznöm, vajon Európa urainak miért érdeke kiherélni, legyengíteni, elerőtleníteni a saját kontinensüket? Ha feltételezem a háttérhatalom létezését, akkor pláne nem áll össze a kép. Különösen, ha azt feltételezem, hogy a háttérhatalom zsidó kézben van. Vajon érdekükben állna a saját területükre, minden immunitását elvesztett országaikba muszlim tömegeket szabadítani önnön nyakukra és fajukra? Van valami titkos tervük, módszerük arra, hogy mindvégig a kezükben tarthassák az eseményeket? Egy muszlim hatalomátvétel után is?

Bakos a kérdésfelvetésig sem jut el. Talán nem akar ilyen messzire menni. Talán csak működési mechanizmusokra akar rámutatni, nem azok működtetőire. Kezdetnek elég nagy falat az első is.

Az a fiú, ott a Tienanmen téren, egyedül, szemben a tankokkal… Ahogy Cseh Tamás megénekelte: „Százezer hazugságot hegedül a sok ravasz / De te, kamasz, állsz tényeknek elé / Te kicsi Tiennamen tavasz.”

A cél tehát, amit a szerző kitűz maga elé, nem csekélység. Kérdés, sikerül-e elérnie? Egyáltalán a közelébe tud-e jutni?

Egyelőre még ki se nyissuk a kötetet, ragadjunk le a borítónál!

A KÖNYV BORÍTÓJA NÉMILEG ELHIBÁZOTT,
mert némileg ellene mond a címnek és alcímnek. Ha lényegileg nem is.

A címek egyébként telitalálatok. Lényegre törők és remekül rámutatnak a könyv tartalmára. Amely, jelzem előre, majdnem tökéletesen meg is felel a címeknek. A kötet címe, ugyebár: Szemben a társadalommal. Az alcíme pedig: Hogyan alakítja át a demokráciát a liberális médiaterror?.

Mindkét cím azt sugallja, hogy van egy kisebbség, amely a többséggel szembe menve diktál. Terrorizál. Vagyis erőszakos eszközökkel rákényszeríti az akaratát a többségre.

A borítón Jeff Widener legendás fotója áll, amelyet "89 júniusában vett lencsevégre Pekingben a Tienanmen téren. Egy fiatalember áll szemben a tankokkal, a kezében bevásárló szatyor. Ikonikus. (A tankok megpróbálták kikerülni, de a fiatalember együtt mozgott velük. Majd felmászott az egyikre és beszélgetett a benne ülőkkel. A mai napig nem tudni, ki volt ő, és mi lett vele. Csak erősen sejthető.)

Pekingben a kommunista vezetés állt szemben a tüntetőkkel. Vagy a tüntetők a kommunista vezetéssel. Ha diktatúra, akkor a kisebbség a többséggel. Vagyis ebben az esetben a kommunizmus, illetve a liberalizmus a kisebbség. Ha a mindennapi életet nézem, akkor úgy tűnik, a liberalizmus mindent vitt. Ugyanúgy, ahogyan a kommunizmus hetven éve alatt, amikor a kommunizmus vitt mindent. Ők váltak többséggé.

Ám belegondolva, akkor is, most is egy kisebbség erőltette rá az akaratát a többségre az élet minden területén. Az erőltetés hatására ugyan a kisebbség eszméi, elvei válnak ugyan uralkodóvá a mindennapokban is. De ez csak a kényszer hatása, nem a társadalom lényegi, sejtszintű átalakulása. Nem belső változás, csak külső kényszer. Akkor is, ha mindent áthat, ha a hatására meg is változik az egész élet.

Csakhogy a borító, bár lényegileg azt ábrázolja, hogyan áll szemben a társadalom a hatalmas erejű kisebbséggel, a borítón mégis az egy szem fiú a többséggel: egy ember a több tankkal. Nem kérdés, kinél van az erő és a hatalom.

Vagyis lényegileg mondanivalójában jó a borító, de a cím szavainak csak némi absztrahációval feleltethető meg.

A kép alján elhelyezett magyar trikolor végképp értelmezhetetlen. Talán arra akar utalni, hogy a magyar viszonyokról fogunk olvasni, de ez meg szimplán nem igaz, mert nem csak a magyar viszonyokról ír Bakos úr.

A KÖNYV CÉLJA ÉS MÓDSZERE
egyértelmű. Felhívni a figyelmet arra, amit a címei állítanak: egy kisebbség ránk erőltet valamit, ami nem a lényegünk, ami a valósággal, az igazsággal még köszönőviszonyban is alig van.

Nem tudom pontosan 2020 melyik hónapjában került a polcokra a kötet. A könyvtári példány, ami nálam van, olvasatlan volt, amikor kihoztam. Legalábbis nagyon úgy tűnt, sajnos én vagyok az első kölcsönzője.

A moly.hu-n senki nem olvasta még. Ez túlzottan nem is lepett meg, az ilyesmi témák nem tartoznak az ottani felhasználók fő profiljába, más az oldal célközönségének az érdeklődése és az ideológiai pozicionálása.

De jár az agyam, vajon eljut-e ez a könyv azokhoz, akiknek nem tudják mindazt, amit elmond? Vajon hány ember veszi a kezébe azok közül, akik nem is sejtik, mit művel a liberális elvek által működtetett, antidemokratikus média? S érdekli-e őket egyáltalán annyira, hogy a kezükbe vegyenek és elolvassanak erről háromszázhúsz oldalt?

Ezek a kérdések a könyv lényegére mutatnak rá. Illetve a szerző választott módszerére, amellyel ezt a lényeget át akarja adni.

Eléggé le tudom egyszerűsíteni a mondandóm: egy praktikákkal, elkábított, bedrogozott, megvezetett, agymosott tömeget elvek szép leírásával, általánosságok és százalékos statisztikák sulykolásával nem lehet észhez- és megtéríteni.

Bakos Zoltán könyve, bár teljesen és tökéletesen igazat mond, de összességében mégis túl általános. Némileg igaztalan vagyok. Az utóbbi mondat leírása után kinyitottam a könyvet, és már az első oldalakon számokat, statisztikai adatokat látok. Olvasás közben mégis az volt az érzésem, úgy a harmadáig jobbára csak általánosságokkal találkozom. Aztán már nem volt ez az érzésem. De összbenyomásként az maradt bennem, hogy szerencsésebb lett volna a bemutatott machinációkat sokkal több konkrétumhoz, névhez és eseményhez kötni. Színesebbé tenni a mondanivalót. Cölöpöket, kapaszkodókat elhelyezni a szövegben. Sokkal többet.

Mert nem biztos, hogy a mindennapokban az olvasó eljut az általánostól a konkrétumig. Ha tévét néz, adja Isten, újságot olvas egyáltalán nem garantálható, hogy felismeri, mikor van agymosva és manipulálva.

Ennek a sok oldalnak, gondolom, nem az az elsődleges célja, hogy konzervatív oldalról olvasgassuk, és állunkat vakargatva össze-összebólogassunk, hogy nocsak csakugyan. Mi már úgyis tudjuk, amit tudunk. (Optimista vagyok?) Minket nem kell már megtéríteni.

Akiket meg kell, azoknak viszont tények, konkrétumok, nevek, esetek nélkül mindez teljesen érdektelen, unalmas.

Mire gondolok? Csak egyetlen példával: a szerző beszél arról, a műsorvezetők viselkedése önmagában értékítéletet mutat, segít érzelmileg rávezetni a nézőt, ki az, akivel egyet kell értenie, ki az, akit el kell utasítania. Függetlenül attól, amit mond. Ezt el lehet mondani így is. Meg úgyis, ahogyan aztán Bakos kiegészíti: tessenek csak megfigyelni Kálmán Olgát! Hogy milyen készségesen mutatja őt a kamera, amikor interjúalanyai olyat találnak mondani, ami a szerkesztőség által inkrimináltnak talált tartalom. Ez már kapaszkodó. A színes, harsány, pergő képekhez szokott, olvasni amúgy sem nagyon akaró, megtérítendő tömegek számára ebben már van valami érdekes. A média módszereit nem annyira ismerő megtérteknek pedig ott a konkrétum, hogyan dolgozik az ördög.

De sajnos még itt sem olvashattunk konkrét példáról, hogy amikor az X-én vetített műsorban Y azt találta mondani, hogy Z, hogyan is reagált Kálmán Olga. De legalább közelebb jutottunk a konkrétumokhoz.

A SZERKEZET
A fejezetcímek csuda érdekesek. Csakhogy nem tűnt úgy, hogy a fejezetek tartalma, teljesen lefedné a fejezetcímeket. Mi több: ha áttekintem a fejezetcímeket, képtelen vagyok meglátni a könyv felépítését, szerkezetét.

Ezért hiába ír Bakos érdekesen, hiába mond csuda érdekes dolgokat, hiába mutat rá a vérlázító manipulációkra, valahogy nem lett az az érzésem, hogy a felismeréseit, tényeit fel tudom fűzni egy logikai láncra. Emiatt olyan a könyv, mint valami ideológiai leleplező esztrádműsor. Vagyis nem azzal van a baj, amit mond, azzal dehogy van, hanem azzal, ahogyan mondja.

S így hiába olvasmányos a kötet, hiába mond igazat, nagy eséllyel pusztába kiáltott szó marad, amit mond.

APRÓSÁG
A szerző hazai pártvonzalma nem kerül véka alá. Már csak azért is, mert a hazai liberálisok működésének a bármilyen bemutatása lehetetlen anélkül, hogy a kormánypárt és a vezetője szóba ne kerüljön. Nincs ezzel semmi baj. Mert miért is kellene egy normálisan működő demokráciában eltitkolni a pártszimpátiát?

A személyes, eléggé el nem ítélhető véleményem meglehetősen pragmatikussá vált. Vannak kényszerpályák, amit egy kormány sem kerülhet ki. Vannak lehetőségek, amelyeket egyik hagy ki. A végső kérdés mára nagyjából az maradt, ki az, aki többet csepegtet? Ebben kétségtelenül a kormánypárt a jobb. Lehet forintosítva kritizálni a mértéket, de hogy ők jönnek ki ebből jobban az kétségtelen.

Bakos Zoltán egyértelműen Fidesz-párti. Nekem úgy tűnik, meggyőződésből. Minden gond nélkül elfogadom.

Amin azonban némileg fennakadtam: a médiamódszerek taglalása során úgy tűnt, mintha a politika oldaláról csak a liberálisok, a baloldaliak élnének megkérdőjelezhető eszközökkel. Miközben jobboldalinak, ezáltal konzervatívnak vallom magamat (bár manapság a normális értékeket vallók már automatikusan a szélsőjobban találhatják magukat), a Fidesz hivatalos tömegkommunikációja számomra legalább annyira kiakasztó mint a baloldalé. S pontosan azért kiakasztó, mert ugyanazokat a módszereket alkalmazza, amiket a média: egyszerűsít, torzít, démonizál. Elég csak a koronavírusra és a folyományaira gondolni.

De e könyv szerzője erről nem akar tudni. Viszont sajnos ezáltal némileg maga is kétkulacsossá válik. Bár a könyve mondanivalója nem sérül, élvezeti értéke nem csökken és a mondanivalója nem devalválódik.