Téboly. ​Terápia. Stigma 4 csillagozás

Bakonyi Péter: Téboly. Terápia. Stigma

A szerző önmagáról és munkájáról: Ennek a könyvnek vizsgálódás a célja, s nem valamely megrázó élmény megszerkesztése. Mégis: biztosan lesz olyan olvasó, akinek ezek az ismeretlen világból származó írott felvételek és fotók (Szebeni András fotóművész képei) felrázó dokumentumot jelentenek majd. Pedig a négy-öt évvel ezelőtti súlyos elmaradottsághoz, s különösen a tíz-tizenkét évvel ezelőtti viszonyokhoz képest mára erőteljesen fejlődött a pszichiátria, és állandóan fejlődik ma is… Az a célom ezzel az írással, hogy megvizsgáljam e betegségegyüttes – amely bizonyos értelemben társadalmibb minden más patológiánál – kezelésének, ellátásának, gyógyításának illeszkedését egy olyan társadalom makro- és mikrovilágába, amely egészséges, alkotó- és munkaképes emberek, emberközösségek kialakítására törekszik. Vajon mennyire felel meg saját eszméi ideális ígéreteinek vagy egyáltalán

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Magyarország felfedezése

>!
Szépirodalmi, Budapest-Dabas, 1984
504 oldal · ISBN: 963152860x
>!
Szépirodalmi, Budapest, 1983
510 oldal · keménytáblás · ISBN: 9631524280

Most olvassa 3

Várólistára tette 22

Kívánságlistára tette 20

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

kaporszakall>!
Bakonyi Péter: Téboly. Terápia. Stigma

A könyv anyaga idén 37 éves – de a benne felvetett problémák zöme napjainkig megoldatlan, sőt súlyosbodott.

Annak idején haditett volt a megjelenése: a magyar elmeügy gondjairól korábban (a 45 utáni időkre szorítkozva) csupán Benedek István Aranyketrece jelent meg, továbbá néhány cikk a Valóság hasábjain.

’Az elmeügy története az ókortól napjainkig’ jellegű bevezető fejezetek leltározós hangja, a helyszínek, nevek, események felsorolásával eléggé fárasztó – én, mire a végére értem, az adatok zömét el is felejtettem. Ugyanakkor a kötet hézagpótló szerepe miatt jogos a jelenlétük, mint ahogy ugyanez indokolja az anyag heterogenitását, almanach jellegét is.

Két nagyobb fejezet ( a VI. Egyedül és a X. Nagyviziten – Nagykállón ) a szerző ’magánakcióit’ beszéli el: az előbbiben önkéntes elvonókúrára jelentkező alkoholistaként próbálja alulnézetből, az ápoltak szerepében feltérképezni az ápolás-gondozás mikéntjét, a páciensekkel való bánásmódot, az utóbbiban a kállói intézetbe kérezkedik be – az orvosok tudtával és beleegyezésével – mint ’pszichológus gyakornok’, hogy egy súlyos eseteket is kezelő, nagyobb intézmény mindennapjait megismerje. Ez a két fejezet az igazi szociográfia – az életből ellesett epizódok megjelenítésével.

A többi fejezet vegyes profilú – részben országjárás, a legnevesebb szakemberekkel, egykori döntéshozókkal készített hosszabb-rövidebb interjúkkal tarkítva; egyben bemutatva a gyógykezelés különböző módozatait, paradigmáit, részben statisztikákkal megtűzdelt szociológiai elemzés, mely főleg a gyógyuló betegek rehabilitációjával, a társadalomba történő visszailleszkedésével foglalkozik. Itt – az interjúk során – nagyon érdekes orvos-karaktereket ismerhetünk meg; nekem például roppant szimpatikus volt Avar Pál (az Aranyketrec Zavar Palija) őszinte, pragmatikus stílusa, a kállói (akkor még pályakezdő, azóta mértékadó professzori és ismeretterjesztő státuszba jutott) Bánki Csaba humánus, a betegekhez rugalmasan idomuló hozzáállása (de sorolhatnék számtalan más, nem annyira ismert, ám a gyógyítás iránt nem kevésbé elkötelezett személyiséget.) Ezek az interjúk adták számomra – a konkrét életképek, életből vett epizódok mellett – a könyv legizgalmasabb részét.

Két témakört bővebben is kifejt a szerző, és megoldási javaslatokat is vázol. Az egyik az ideggyógyász-elmegyógyász különbség. Az ideggyógyászat (neurológia) az idegrendszer anatómiai, biokémiai – tehát konkrét elváltozásokhoz köthető – zavaraival foglalkozik, szigorúan biológiai alapon. Az elmegyógyászat (pszichiátria) a magasabbrendű idegrendszeri funkciók megbetegedéseivel, ahol nem mindig áll rendelkezésre konkrét biokémiai, anatómiai kórkép, csupán a pszichés tünetek alapján lehet (és kell) osztályozni és gyógyítani a betegséget. Itt – a gyógyszeres kezelés mellett – szükség van a pszichológus, a szociális nővér, illetve néha a jogász segítségére is: a beteg gyógyulása, visszailleszkedése a társadalomba, a családjába, a munkahelyére mindezen környezeti tényezők – optimális esetben – összehangolt együttműködése révén valósulhat meg. Mármost, ha a pszichiátriai intézmények vezetői neurológusok, akik a gyógyszerek alkalmazását tekintik egyedül üdvözítőnek, ez beszűkíti a gyógyítók mozgásterét, és csökkenti a rehabilitáció esélyét. Célszerű lenne tehát – így a szerző – a pszichiátriai osztályok vezetését, működtetését mindig pszichiáterekre, nem pedig neurológusokra bízni.

A másik nagy témakör a rehabilitáció már említett gondja. Itt számtalan aspektus merül fel: a betegekkel való bánásmód (pl. már eleve a zárt osztály ’börtön’ jellege, az ápolók esetleges közönye, esetenként brutalitása) izoláló hatása, a munkaterápia vegyes eredményei (az akkori szocialista vállalatok sem szívesen nyújtottak munkalehetőséget az ápoltaknak, illetve amit nyújtottak, az monoton, vagy kizsákmányoló jellegű munka volt – napjainkban profitorientált világában ez még nagyobb probléma). Súlyos akadály a visszailleszkedés útjában a társadalom előítéletessége (’hiszen bolond, óvatosan vele, még megharap…’), és – sajnos igen sok esetben – a család elutasító magatartása (’drága doktor úr, tartsák még idebent; mi otthon nem tudunk rá vigyázni…’) A komplex kezelés akadálya a képzett középkáderek – ápoló, szociális nővér, gondozó asszisztens, jogi tanácsadó – hiánya; általában a munkaerőhiány: s ez a helyzet azóta még csak romlott.

A kötet kicsengése óvatosan optimista: talán most (1981!) végre lassan megindul valami… Nos, tudjuk, mi indult meg: az intézményrendszer eróziója, a ráfordítások csökkentése, a munkaerő kivándorlása. Az, hogy a helyzet nem sokkal rosszabb – illetve, hogy az átlagember ezt nem érzékeli – az egyre hatékonyabb, kevesebb mellékhatással járó pszichiátriai gyógyszereknek köszönhető: ezek tartják tünetmentesen a páciensek zömét, és teszik lehetővé, hogy az egyre fogyatkozó egészségügyi gárda valahogy egyensúlyban tartsa a páciensek egyáltalán nem fogyatkozó tömegét.

A könyv heterogén anyagú, témája és stílusa miatt vegyes élvezeti értékű. Ugyanakkor húsbavágóan fontos üzenete miatt mindenkinek ajánlom, akit az elmegyógyászat, az egészségügy, vagy pusztán a magyar társadalom szellemi-erkölcsi állapota érdekel.

Tapsikolni nem fog az olvasottaknak, viszont elgondolkozik…

AeS P>!
Bakonyi Péter: Téboly. Terápia. Stigma

Egy beadandó dolgozathoz kellett elolvasnom, elég kötelezőszaga volt emiatt, de aztán ez az első oldalakon elmúlt, és azóta szabályosan vadászom a magyar ideg-elmeüggyel kapcsolatos könyveket.

verkat>!
Bakonyi Péter: Téboly. Terápia. Stigma

Hú, mekkora durranás volt ennek a könyvnek a megjelenése a nyolcvanas évek elején! Akkoriban nem illett beszélni a pszichiátriai intézetek belső világáról. Bezzeg ma már nincs ilyen intézet, ez a könyv tehát meg sem íródhatott volna.

1 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Buda Béla (szerk.): Drogok, drogprevenció, ifjúsági problémák, intézményi szerepzavarok
Gerevich József: Terápiák társadalma – társadalmak terápiája
Géczi János: Vadnarancsok
Dennis Lehane: Viharsziget
Leda Schwartz: A negyedik szerető
Csáth Géza: Egy elmebeteg nő naplója
Németh István: Jegykendő
Pelle János (szerk.): Írószemmel 1980
Moldova György: Ki ölte meg a Holt-tengert?
Moldova György: A pénz szaga